St. Vincent: Hány színfoltja lehet egy rockkaméleonnak?

2021.07.07. 13:51, Gaines

wide4_7.jpg

St. Vincent korunk egyik legünnepeltebb énekes-dalszerzője, rocksztárja, és egyben zenei átváltozóművésze, aki már évekkel ezelőtt kiérdemelte magának a David Bowie-val vagy Prince-szel való összehasonlításokat. Karrierjének állomásait legutóbb a Masseduction album kapcsán vettük sorra 2017-es címlapportrénkban, most új lemeze, a Daddy’s Home arra teremt lehetőséget, hogy megvizsgáljuk, hogyan, miért és meddig játszhat szerepeivel és saját életrajzi adalékaival. Ez a cikk először a Recorder magazin 85. számában jelent meg.

Hány színfoltja lehet egy kaméleonnak? Végtelen? St. Vincent mindenképp arra bazírozik, hogy sose lássuk a végét, soha ne juthasson eszünkbe, hogy kifogyhat a zenei ruhatár, amelyből magára aggatja a művésznevéhez rendelt egyes perszónákat, alteregókat. Annie Clark volt már a világra rácsodálkozó naiva (Marry Me), Broadway- és Disney-hős (Actor), önmaga démonja (Strange Mercy), közeljövőbeli szektavezér (St. Vincent) és latexruhás domina, akinek nem is a lábai előtt, hanem a lábai alatt heverünk (Masseduction). Ha pedig ő épp nem vesz fel szerepet, az internet népe szívesen ráad egyet: rövid időre gonosztevő lett belőle, a Sleater-Kinney Yoko Onója, miután a zenekarból az ő produceri vezetése alatt felvett lemez megjelenése előtt vált ki az egyik alaptag kreatív nézeteltérések miatt.

wide2_25.jpg
St. Vincent és Carrie Brownstein a Sleater-Kinney együttesből

 

A szerepekkel együtt a zenei megoldásokat is kedvére váltogatta, hol a barokkpopos vonalon, hol indie rocksztárként, hol elektro-glambe bugyolálva magát. Előbb gitárhős lett, majd addig csavargatta a gitárhangszíneket, a hangszer alkalmazásának módját, amíg nem szégyellte. Játékos volt és veszélyes, buja és pajzán, esendő és elérhetetlen, élesre csiszolt és tüskés.

A Daddy’s Home különösen érdekes lemez az átváltozóművész szerepkör felől nézve. Elég egyetlen pillantást vetni a borítóra, hogy egyértelmű legyen, újabb alteregóval találkozunk, Clark szőke parókában, fehér bundában pózol a bárpultnál, az első klipekben pedig 70-es évekbeli retróesztétikába illeszti magát. A figura az album zenei palettájából sarjad, hiszen az előző lemez (poszt)modern eklektikából most visszaugrik ötven évet, hogy megmártózzon a hetvenes évek pszichedéliájában, jazzfunkjában, softrockjában. Clark választása ugyanakkor személyes okokból esett erre az érára, az itt megidézett stílusokra: a gyerekkorában hallgatott lemezekből indult ki, és nemcsak zenészeket használt ugródeszkának, hanem saját családját is.

wide1_30.jpg

Bár korántsem önéletrajzi konceptlemezről beszélünk, mégis a megszokottnál hangsúlyosabb szerepet kap egy központi trauma Clark életéből: édesapját 2010-ben csalásért, sikkasztásért és pénzmosásért letartóztatták, majd 12 év börtönbüntetésre ítélték. A tőzsdespekuláns papa 2019-ben szabadulhatott, és a címadó dalban Clark expliciten énekel a bizarr látogatásokról, apjával, apja tettével és annak következményeivel kapcsolatos ambivalens érzéseiről – majd egy későbbi dalban (My Baby Wants a Baby) félelmeiről, hogy szülőként esetleg elkövetheti-e majd ugyanazokat a hibákat, ő is része lesz-e a ciklusnak, amelyben továbbviszi a mintákat. Clark sokáig nem beszélt az apjáról – a bulvárlapok teregették ki végül a sztorit néhány éve –, és ugyan utólag már összekapcsolhatóak a 2011-es Strange Mercy nyers fájdalmai, sőt akár konkrét szövegrészek is ezzel az önéletrajzi elemmel, gondolhatnánk, hogy na, most jön a feltárulkozás.

Már csak azért is, mert már a 2017-es Masseductionról is úgy nyilatkozott, hogy „egyes szám első szemszögből íródott”, majd sokkolta a hallgatókat, amikor a Happy Birthday, Johnnyban egyszer csak „Annie”-ként hivatkozott magára – ilyet még sosem tett korábban, így pontosan sejthette, milyen hatással lesz, amikor a St. Vincent-tükörteremben lévő rajongók egyszer csak úgy érezhetik, hogy az egyik tükörkép egyik szilánkja betekintést enged. Az egy évvel később kiadott kiegészítő lemez, a friss dalok lecsupaszított verzióit tartalmazó MassEducation is ezt az érzést fokozta, lekerül a produkciós máz, a borítón a meztelen Clark sejlik elő a homályból. 

Ha innen nézzük, a Daddy’s Home alighanem csalódás. A címadó dal pont az egyik gyengébb a lemezen, Clark nem fed fel sokat, nem elemez, inkább jellemez, és a cím szóválasztásával becsempészett, tipikus St. Vincentes fétisjelleg inkább furcsán hat, mintsem pimaszul. A My Baby Wants a Baby már jobban működik, a rocksztárélet előnyeit, ebben megtalált céljait és vágyait, az ezek feladásától való félelmét a normatív értékítéletre fittyet hányva, belülről írja meg („No one will scream that song I made / Won’t throw no roses on my grave”). De ezen felül nem kapunk sokkal többet Annie-ből, vagy ha igen, akkor is marad a homály, a rejtély.

Na jó, de kell-e St. Vincentnek többet mutatnia Annie-ből? Miért kéne? Eleve botorság lenne feltételezni, hogy a dalokban megszólaló „Annie” nem egy újabb alteregó, egy alkotó által megteremtett művészi eszköz, a szerző ugyebár a legritkább esetben teljesen azonos az elbeszélői hanggal. (Ne feledjük, St. Vincent nemrég szerepelt egy áldokumentumfilmben, melyben önmaga zsarnoki, nárcisztikus verzióját alakította - alább meg lehet nézni az előzetesét.) Említhetnénk továbbá a kettős mércét, miszerint ritkábban szokták követelni a férfi átváltozóművészektől, hogy vegyék már le a fránya maszkot, miközben a női énekes-dalszerzők irányába szinte elvárás, hogy tessék szépen a dalokban totál feltárulkozni. 

A lemezben pont az az izgalmas, ahogy ezzel a huzavonával játszik, ahogy rejteget, ahogy a Candy Darling- és Gena Rowlands-jelmezben és a 70-es évekbeli New York-i éjszakákat benépesítő fiktív énjeivel helyezi szembe az önéletrajzi énjét. Az album legmeglepőbb fordulata, hogy miután a feltárulkozás nagymestereit, Joni Mitchellt, Tori Amost, Nina Simone-t listázza példaképekként a The Melting Of The Sunban, önostorozásra vált: „But me, I never cried / To tell the truth, I lied.” Szégyenkezik? Szeretné, ha nem így lenne? Szélhámosnak érzi magát? Ezt már a mi olvasatunkra bízza.

wide3_10.jpg

Nem, a Daddy’s Home inkább a zenei megfogalmazás miatt marad el az előző minimum három sorlemeztől. St. Vincent a tőle megszokott profizmussal, önazonosan ölti magára a hetvenesévek-fílinget is, és Jack Antonoff visszatérő producer – akivel időközben közösen kirándult Taylor Swifthez és a The Chickshez is többek között vendégszereplések erejéig – telepakolja a dalokat Pink Floyd-panorámával, lusta Wurlitzerrel, betripezős szitárral vagy mellotronnal. A belassultan terpeszkedő, céltalanul kígyózó dalszerkezetek, a pilinckázó jammelgetés, ami szándékoltan tökéletlenséget, spontaneitást megcélzó stúdiómunkából származik – Clark elmondása szerint sok dalból a legelső felvételt használták –, drasztikus váltás a St. Vincent vagy a Masseduction energiadússágához képest, talán csak szokni kell. 

Ám az első néhány hallgatásnál gyakran elveszíti a figyelmet, túl dekoncentrált, de nem eléggé immerzív, elveszik a sok kis zenei fakszniban. A legrosszabb pillanatokban szinte paródiának hat az időutazás (mint az eszelősen csiripelő madarakat, Cassavetes-párhuzamot és öngyilkossági gondolatokat összeszecskázó The Laughing Man). Ám amikor összeérnek az  ízek, a lounge-os entrópia és a sikamlós kink, olyankor azért újfent bizonyítja St. Vincent, hogy istenigazából nincs olyan stílus, amibe ne tudna úgy belebújni, hogy az ne álljon jól.

szerző: Huszár András

https://recorder.blog.hu/2021/07/07/st_vincent_hany_szinfoltja_lehet_egy_rockkameleonnak
St. Vincent: Hány színfoltja lehet egy rockkaméleonnak?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6816609500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása