„Biztos nem divatos, de mi a szeretet felől akarunk beszélni” – A 30Y 21 éve 21 dalban

2021.06.30. 13:00, soostamas

header_70.jpg

Tavaly ünnepelte volna fennállásának huszadik évfordulóját az ország egyik vezető alternatívrock-zenekara, de a járvány átmosta az idei évre a koncertsorozatot, amelynek csúcspontjaként július 2-án a Budapest Parkban összegzi eddigi pályáját a 30Y. Ennek örömére mi is leültünk a zenekar frontemberével, Beck Zolival, hogy átbeszéljük ezt a 20+1 évet – kis csalással – 20+1 emblematikus dalban, DÉDÁSZ-tól NEVKO-ig, beattől rockig, válságtól újjászületésig.

Ül és vár (Egy perccel tovább, 2004)

Ez az első 30Y-dal, amit közösen írtunk a Sárközy Papával, miután 2002-ben átköltözött Szegedről Pécsre. Számomra ez a dal a zongora megérkezését jelenti a zenekarba. Máig játsszuk szinte minden koncerten, ami azt jelzi, hogy folytonosan újra tudjuk értelmezni a magunk számára. Ez a dal azt akarja elbeszélni, mit jelent zenekart csinálni, alkotóközösséget vállalni emberekkel. Szándékosan nem a barátságról beszélek, mert ebben a viszonyban sokkal erőteljesebben kell feltárnod magad a másik előtt, és kikövetelned, hogy föltárhasd a másikat. Egy barátság tud tapintatos lenni, az alkotás nem lehet az.

Sötét van (Egy perccel tovább, 2004)

Jóleső élmény volt, amikor a Körös-toroknál játszottunk még a 2000-es évek elején, a Kispál és a Borz volt a főzenekar, és utána a Lovasi odajött hozzánk, hogy szerinte ez a dal nagyon jó, ezt szereti a zenekartól. Amiben nem akartuk meghallani, hogy melyiket nem szereti, csak azt, hogy ezt igen. Ebben nekem benne van picit a Pécsre költözésünk, a pécsi identifikációnk egyik eleme, az akkor még működő DÉDÁSZ, a Dél-Dunántúli Áramszolgáltató finom couleur locale-ként. Sokáig pakolgattuk ide-oda a koncertműsorban, de minekutána úgy kezdődik, hogy „Sötét van, amikor vége van”, nem engedte magát elmozdítani a záró pozícióból. Emiatt lett kicsit himnikus dallá is, pedig a dal maga sokkal fanyarabb, mint amekkora a pátoszereje. Egyik koncertünk után a Papp Szabi azt mondta, hogy a 30Y nem koncertezik, hanem misét ad, van egy szertartásjellege a koncerteknek, és ebbe a szertartásosságba beletartozik az is, hogy tudjuk, hol a végpontja. A koncert minden elemét lehet mozdítani, de ezt nem.

Teremtős (Csészényi tér, 2006)

A 30Y beatdala. Van húzása, de nem a rock logikájában gondolkodik. A dob a twistre épül, a „kettő pergő, egy pergő” kalandra, és nincsenek benne vészesen torzított gitárok, annál sokkal líraibb, melodikusabb. A 30Y zenei nyelvének egyik alapdala, amely a zenekar karrierútjában is fontos szerepet tölt be. Sok felfedezőnk közül az egyik DJ Nesta volt, aki rátalált a Teremtősre, és elkezdte játszani a Radio Caféban. Ez volt az első dalunk, amit nagy intenzitással jelenített meg és a kedvenceként játszott egy rádió. Tavaly, a karanténőrületben, amikor lehetett néhány 500 fős koncertet adni, Móron játszottunk a Nestánál egy szabadteret, félig-meddig azért, hogy megköszönjük egy fickónak, akivel akkor nem is találkoztunk, és nem is tudtuk, hogy ki ő, hogy annak idején észrevette a 30Y-t.

Egy perccel tovább (Egy perccel tovább/Csészényi tér, 2004/2006)

Ehhez készült életünk első videoklipje, amit Seres Tomi forgatott. A Magyar Televízió egyik kulturális műsorában kellett élőben zenélnünk, főcímzenét játszottunk, improvizálgattunk, és eljátszottuk az Egy perccel tovább-ot is. Nagy bátorság kell kezdő zenekarra bízni ilyen feladatot, és amikor a vezérlőből leszólt az adásrendező (ez volt a Tomi), hogy a zenekar várja meg, gondoltuk, le leszünk cseszve, biztos elrontottunk valamit vagy bénán játszottunk. Ehelyett azt mondta: „Fiúk, az első klipeteket én forgatom.”

Pécsi tánctanár (Csészényi tér, 2006)

Tulajdonképpen ez az első apukadalom. Az ovis lányomat vittem táncórára a Nevelési központba – a NEVKO-ba –, és amíg a gyerekek ugrabugráltak, én kint vártam az előtérben, ahol épp a szalagavatóra készültek a gimisek. Hétről hétre néztem, ahogy alakul a tánckoreográfia, és azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem az amúgy nagyon kedves tánctanáruknak egy életet. Pécsett később mindenki mondta, hogy ő tudja, ki is az a tánctanár, akiről a dal szól. Én nem tudom, csak kitaláltam egy történetet egy kitalált emberről.

Bogozd ki (Csészényi tér, 2006)

A 30Y emblematikus dala. Egy nagyszerű újságíróbarátunk, Papp Andris mondta, hogy nem érti, a tinédzserek miért szeretik a Bogozd ki-t, mert ezt csak a 30 fölötti férfiak érthetik. Persze az emberek szeretik a csúnya szavakat, a Sötét van-ban is a „kurva nagy fényesség”-et a legjobb üvölteni, és valószínűleg a Bogozd ki-ben is szuper érzés kimondani valami blaszfém dolgot, de a dal valódi tétje mégis az, hogy a maga képeiben meg tudja ragadni a magunkkal való szembesülést, a kényszeres föltárást, a magunk hazugságait: magunkról magunknak. Vállalja azt az elemi kockázatot, hogy ki kell szolgáltatni magunkat ahhoz, hogy mondjunk valami igazat.

Sokan vannak, akik a 30Y-t nem ismerik, de a Bogozd ki-t igen. Volt is egy korszak, amikor volt Bogozd ki-közönsége a zenekarnak. Érdekes, hogy vannak emberek, akik nem mélyednek el a zenekar életművében, de egy sláger megragadja őket, és megjelennek a koncerteken. Ennek megvan a veszélye is, mert könnyen egyslágeressé válhat a zenekar, és utána nem tud érvényes közléseket tenni, vagy ami még rosszabb, ha erre a sikerre vágyott mindenáron, és újraírja a maga Bogozd ki-jét minden évben, csak egyre rosszabbul. Szerencsére ez a mi gondolkodásunkban nem volt meg, így elkerült minket ez a veszély. Előfordul, hogy kihagyjuk a műsorból, de a koncertek javában játsszuk. Dolgunk ehhez a dalhoz újra és újra viszonyulni, belehelyezkedni, mert ha nem tesszük meg, akkor a magunk számára hamisodunk el abban a pár percben, és az a dalon nem fog érződni, de a koncert egészén és rajtunk igen.

Puhatalpú lányok (Csészényi tér, 2006)

Ez a dal már a Csészényi téren túlra mutat. A Puhatalpú tette világossá, hogy a zenekar sokféle módon tud fogalmazni, amit a mozaikszerű szerkezet, a sok ki-beváltás, a nagy dinamikai és tempókülönbségek, az egyedül hagyott ének, vagy épp a többszólamúság is bizonyít. És miközben a dal zúz – koncerten főleg brutálisan –, a szöveg végtelenül lírai. Az ebből fakadó feszültség a 30Y egyik jellemzője. Ha a Teremtős a 30Y beatlogikájának az alapdala, akkor a Puhatalpú a 30Y rockzenekari alapnyelvét mutatja meg.

Respekt (Semmi szédítő magasság, 2007)

Amikor Endi lehozta az indulótémát, egyszerűen csak élveztük játszani. Aztán ahogy újabb témákat forgattunk bele, rájöttünk, hogy olyan témák jönnek ki a zenekar keze alól, amelyek tinédzserkorunk zenei terének a lenyomatai. Szinte szó szerint hallatszódtak bennük az amerikai rockzene alapriffjei. Arra gondoltunk, talán el kéne engedni a dalt, de arra is, hogy talán nem kéne elengednünk, mert nem véletlenül ilyen erősek bennünk ezek a zenei élmények, és legyen ez egyfajta tisztelgés a megidézett zenekarok előtt.

Ennek a következménye lett az a végtelen ártatlanság, amivel a „Tudod, én átölelném az egész világot” sorai szólnak. Amit úgy vettünk fel, hogy bementünk az akkor már elsős kislányom osztályába, és megkértük a gyerekeket, hogy énekeljék el velem. Ettől lett egy gyerekkórus-élményünk, amibe belehallottuk a Red Hot Chili Aeroplane-jét is, miközben a nyitóriff meg a Pearl Jam előtt tiszteleg. A kilencvenes évek seattle-i forradalmának nyomai nagyon erősek voltak rajtunk – a srácokon inkább, mint rajtam. Máig az van, hogy a rocklogikájú 30Y kicsit oda gyökereztethető, a beatlogikájú pedig a magyar beatzene és a britpop – Blur és tsai. – világához.

Semmi szédítő magasság (Semmi szédítő magasság, 2007)

A lemez megjelenése után játszottuk párszor, de nem tudtuk igazán elkapni a koncerteken. Nem értettük, miért nem működik, mikor a lemezen nagyon is, és talán az egyik legjobban szóló 30Y-dal evör. Azóta viszont stabil koncertdallá vált, mert rájöttünk, hogy nem kell semmit kezdenünk vele. Van egy kényszer a zenekarban, hogy azon gondolkodik, hogyan csinálja meg a dalokat élőben, és érje el azt a hatást, amit a lemezen, ezért állandóan valami manír kerül a dalba, amitől az nem lesz önazonos. Mára rájöttünk, hogy egyszerűen el kell játszani, mert ennek az az ereje, hogy csak meg van szólaltatva minden hang. A Semmi szédítő azon a lemezen egy rockdal, de logikájában beatdalt kell játszanunk. Első fekvésben telibe a C-dúrt meg a D-dúrt, a basszus lenyolcadolja az alaphangokat, a zongora támasztja a harmóniákat, és elénekeljük, ahogy el kell, a dob meg zakatol.

Az is problémát okozhatott, hogy Ádival fordítva értelmeztük a dalt: szerinte a verze a refrén és a refrén a verze, szerintem meg a verze a verze és a refrén a refrén. Én szövegszerűen gondolkodtam a dalról, ő meg zenei értelemben, és az emelkedettebb részt érezte refrénnek, és a kevésbé emelkedettet verzének. Egy dalt játszottunk, de nem ugyanazt gondoltuk róla, talán ezért sem tudtuk sokáig megfogni. Ma már nagy kedvencünk, szeretjük játszani.

Mentés másként (Semmi szédítő magasság, 2007)

Talán a legmonumentálisabb dalunk. Koncerten nagyon jó játszani, nagy az improvizációs tere, de nem az az improvizáció logikája, hogy dicsekedjünk a hangszeres tudásunkkal, hanem hogy belefeküdjünk a hangulatba, és a végletekig lecsöndesítsünk vagy felhúzzunk egy témát. Ez inkább dinamikai gondolkodás. Sokáig ezt a dalt is a koncertek vége felé tartogattuk, mert nem lehetett tudni, merre szaladunk vele. Voltak olyan koncertek, amik dobfelszerelés-építéssel folytatódtak, mert Zaza a szám végére minden dobtestet lerugdosott. Egyszer a Dürer Kertben úgy ért véget egy koncertünk, hogy a cintányérállványokat is bedöntötte a dobogóra, és az egyik zuhanás közben az élével kettévágta a gitárkábelemet, és elhallgatott a gitár.

Olyan dal, amit nem lehet mindennap eljátszani. Nem vagyunk rá készen mindig, hogy beledőljünk. Az talán kiderült már a 30Y húsz évéből, hogy nem vagyok egy reflektálatlan punk arc, aki fékevesztett vadállattá válik, ha megszólal a zene, és átadja magát mindenestől a szuperrezgésnek. Kontrollált alkat vagyok, és ez néha eléggé zavar, de a Mentés másként fölszólít arra, hogy ebből a kontrolláltságból sokat elengedjek, átadjam magam a pillanatnak, és ne akarjam intellektuálisan megfejteni a dalt, mert amikor ott volt az ideje, már megtettem. És ha ennek az elengedésnek a vágya nincs meg a koncert előtt, akkor félek műsorba rakni, mert féltem magamtól, magunktól a dalt. Ez a dal arra kényszerít, hogy nagy érzelmi amplitúdókat és vele együtt nagyon nagy energiákat mozgass meg, és ha ezt a kettőt nem vagy kész elbírni, akkor nem lehet eljátszani.

Rubikernő (No.4., 2008)

A másik nagy. Élmény koncerteken is, főleg érzelmi szempontból. Ha Sárközy Papa az Ül és várral érkezett meg a zenekarba, akkor a Rubikernővel mutatta meg, hogy otthon is van benne. Úgy íródott az alaptémája, hogy a hülye lüktetésén gondolkodtam, és mutattam dobozgitáron Papának a témát, ami forog az ének alatt, hogy ezt álmodja meg zongorán. Papa elkezdte forgatni, és megszületett ez az elképesztő intro, amit első körben improvizált, aztán egyre jobban kidolgozott. Ebben az a truváj, hogy egy dalt, ami beszorulhatott volna az idétlen nosztalgiába is, ez a zongorajáték alapvetően emelte el a hétköznapi és kissé sivár nosztalgiadalok világától, valami sokkal árnyaltabb és pontosabb identitásválságra lökve rá. Nem sok szakmai újságírás volt akkoriban, de talán Déri Zsolt volt az, aki azt írta a lemez kapcsán, hogy a zenekar nagykorú lett, szóval a nagykorúságunk is a Rubikernőhöz kapcsolódik.

Azt hittem érdemes (No.4., 2008)

Ez véletlenül került erre a lemezre. Már 2003 körül felvettem az első verzióját. Nem egészen tudtam, hogy zenekari dalnak szánom-e, de úgy képzeltem, hogy ennek a lemeznek az önvallomásosságához illik. Felkerült a Szentimentáléra is, de egyik lemezen sincs igazi változata. Talán mert nem is lemezdal, hanem olyan, amiben kiáll egy csávó a színpadra és elmesél valamit az életéből. Zenei értelemben tulajdonképpen egyetlen viszonylag rövid zenei kör, amelyik egy adott életszakaszt beszél el és tágítja ki az ember önmagára való rákérdezésére. A dal akkor is üzemel, ha én magam lezárom, és nem jön be a zenekar, és akkor is, ha a zenekar rárobban és kijátssza belőle a feszültséget.

Különleges pillanat volt, amikor a fiatalkorúak börtönében játszottuk, és énekeltem, hogy „Van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / Ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / Eljátsszam milyen szar nekem ez az élet / Hogy örülj, ha hozzáméred majd a tiédet”. Velem szemben pedig 150 elítélt ült, az első sor ráadásul kézláb-bilincsben, a terem sarkaiban kutyás őrök. Én pedig arra gondoltam, hogy ez tulajdonképpen micsoda bölcsésznyöszörgés. Hogy van benne valami végtelenül önző és elitista, miközben nekem azt kellett volna énekelnem, hogy van ez a jó élet, mert sokkal szarabb életek is vannak, amikről én nem is tudok, vagy nem kell hozzá viszonyulnom. Utána egy darabig nem is tudtam játszani ezt a dalt.

Városember (Városember, 2010)

A Városember a mi válságlemezünk. 2008-ban, a No.4. felvételei alatt elvesztettük a hangmérnökünket, [Bóra] Dávidot, amivel együtt – bár nem ebből fakadóan – az is világossá vált, hogy kezdtünk eltávolodni egymástól Endivel. Ez hallatszódik a Városemberen, amin sok dal lehetősége van meg, de végtére is kevés forrott ki igazán. A címadó dal viszont nemhogy kiforrott, hanem az egyik legfontosabb 30Y-dal lett. Ekkor már egyre kevésbé beszéltünk egy pozícióból, egy esztétikából, de a Városember az a szerencsés dal a lemezen, amelyik még képes volt erre az egynyelvűségre.

Személyesen két dolgot is köszönhetek ennek a dalnak: egy nagy barátságot, mert Alex barátom a Városember lemezt meghallgatva ismeretlenül felhívott, hogy ő nagyon szereti ezt a dalt és szeretne segíteni a zenekarnak, amit persze nem kellett, de találkoztunk, és kiderült, hogy egyfelé gondolkodunk, és rájöttünk, hogy gyerekkori barátok vagyunk, csak felnőttkortól. A másik Steve Swindelli, egy kiváló zenei producer, aki itt volt Magyarországon, tanított is nálunk, és azzal szórakozott, hogy végighallgatta a magyar underground zenéket, és megkeresett minket, hogy a Városember az általa hallott legjobb magyar dal. Így töltöttünk néhány napot együtt, pont a Bezzeg a kurva Beckek lemez felvétele alatt, és sokat tanultunk tőle arról, hogy mit jelent egy professzionális nézőpontból a pre-production.

Erről akkoriban nem tudtunk semmit, hiszen az nálunk tulajdonképpen annyi volt, hogy a próbateremben eljátszottuk a dalokat, majd ha összegyűlt valamennyi pénzünk, akkor felvettük egy stúdióban a dalt abban az állapotban, amiben volt. Nálunk a producer nem feltétlenül a dalt keresi, nincs ez a luxusa, hanem a közepesen jól vagy közepesen szarul felvett sávokból valami értelmezhetőt próbál kihozni. Ehhez képest Steve-vel egy napot ültünk úgy, hogy egy készülő dal első versszakának a végéig jutottunk, és még nem is hangszereltünk, csak megnéztük, miért pont az a dallam, mit akar közölni a szöveg, milyen az érzelmi viszony benne. És akkor is szólni kellett neki, hogy hadd szívjak már el egy cigit, mert négy órája vakarom ezt a három akkordot, és én ennél jobban már nem akarom megismerni, amit írtam, köszönöm.

egypár (Szentimentálé, 2012)

A Szentimentálé az a lemez, ami lemaradt rólunk. 2003 óta minden évben eljátszottuk a Szentimentálé-programot egy „ünnepi” koncerten – 2009-től a Müpában –, de mire megtanultunk nagy biztonsággal bánni ezekkel a dalokkal, és magunkhoz tudtuk húzni őket és ezzel együtt el is engedni, 2015 lett. Az én fejemben ez a lemez van a Városember helyén. Valószínűleg szüksége volt rá a zenekarnak, hogy Városemberrel csináljon még egy hangos rock and roll-lemezt, de arra már nem tudtunk igazán dalokat formálni, mert nem álltunk úgy a viszonyrendszereinkben, csak ezt még nem ismertük föl. A Szentimentáléra felismertük, és deklaráltan az utolsó lemeze lett ebben a felállásban a zenekarnak. Emiatt jó két évet késett, és a felvételekre már épp kijöttünk a dalokból, tehát a frissességük már nem volt meg, de a klasszicizáló akarat még nem született meg bennük.

A stúdióban is akadtak problémák: kiderült, hogy az egyik mikrofon membránja hibás volt, ami nem jött ki a felvételen, de a keverésnél igen, ezért újra fel kellett énekelnem a teljes lemezt, 9 óra alatt mind a 23 számot. Zsinórban löktem végig, nem tudtam belehelyezkedni a dalokba, egy dalból 2 vagy 3 take-et énekeltem legfeljebb, mert annyira volt idő. Nem is sikerült a lemez koherensre, de a köré elgondolt ideológia, a Világlepedő-sorozat, nagyon szép volt.

Egy éven át minden koncertünkön egy lepedőt feszítettünk ki a koncerthelyszínek előterében, amikre az emberek üzeneteket írhattak egymásnak vagy maguknak, és mi ezeket a lepedőket egyfelől elolvastuk, másfelől ezzel borítottuk a stúdióteret feljátszáskor, hogy együtt legyünk ezekkel az emberekkel, majd feldaraboltuk a lepedőket, és a lemezborítókba kerültek. A Szentimentálé egy hangsúlyos közösségi gesztus akart lenni, de a zenei magot nem tudtuk elég jól megcsinálni. Ezt azért is sajnálom, mert elképesztő zenészekkel szerepeltünk együtt a lemezen (Symphonic Brass Quintet, Szűcs Qka Krisztián, Csalló Rolland, Rozs Tamás, Bóra Áron), akik döbbenetesen nagyot játszanak – és mi se játszunk szarul. Sok lényeges dalunk került fel rá, az egypár, a suhanjon, az elrobog, a cipeld helyettem, a hatmilliárd, a papírsárkány, ami nem is a mi dalunk, de imádjuk és játsszuk koncerteken azóta is. Ezt a lemezt felszabadultan kellett volna felvennünk, és akkor csoda. Így viszont azt hallani rajta, hogy egy kötelességtudó zenekar kötelességtudóan eljátssza a hangokat.

ahogy elképzeltem (Ahogy elképzeltem EP, 2014)

Életmentő dal. Az ahogy elképzeltem volt az, ami számunkra egyszer csak világossá tette, hogy vagyunk, méghozzá a létezésünk valaha volt legjobb formájában. Amikor az alapfordulatában felismertem a John Lennon-logikát, elkezdtünk arrafelé haladni, olyannyira, hogy az ahogy elképzeltem szükségszerűen asszociálja az Imagine-t, ami számomra egy nagyon fontos dal. Ligeti Gyuri úgy fogalmazott, hogy beleértem a John Lennon-korszakomba. Hát igen, ilyen egy lassú beatdal. Nem a hatvanas évek twistalapú beatje, amit a Teremtős is képvisel, hanem ami a maga tiszta akkordjaival, melódiáival tulajdonképpen konzervatív, mégis képes új módon beszélni a világról. Ezzel talán kicsit túldicsértem magam, de tény, hogy azt a 30Y-t, ami ma van, ez a dal alapozta meg.

szívemhez szorítom (Dobozember EP, 2014)

Azért EP-sorozatot csináltunk, és nem nagylemezt, mert szinkronban akartunk maradni önmagunkkal. Máskor az történik, hogy az ember írja a dalokat egy-két évig, fölveszi, és mire megjelennek, addigra eltávolodik tőlük valamelyest. Nekünk viszont arra volt szükségünk, hogy sok dalt csináljunk, ezek folyamatosan kerüljenek ki a nyilvánosság elé, mérjék le magukat, és menjenek a maguk útján, hogy minél erősebben hassanak vissza ránk, és minél erőteljesebben tudjuk reprezentálni és értelmezni azt, hogy kik vagyunk.

Aminek az egyik fontos tulajdonsága az volt, hogy tulajdonképpen triókat kezdtünk el írni. Triózenekar vagyunk négyen, amit hol a zongora-dob-basszus, hol a gitár-basszusgitár-dob trió határoz meg, és mindig marad egy hangszerállás, amelyik atmoszférákat, szabad melódiákat játszik. Ettől a daloknak sokkal nagyobb levegője, szabadsága lett. A szívemhez szorítom is ilyen: a basszusgitár-dob-gitár trió játszik, és a billentyű hozza az atmoszférát. A dalról való gondolkodásunk árnyalódását jelzi az is, hogy bár Ádi addig is sokat nyúlt a billentyűs hangszerekhez, az ebben játszott szólama elképesztően gyönyörű. Az analóg szintetizátor azóta is fent van Ádi oldalán a színpadon, és néha kilép hozzá a basszusgitárból. Bekerült a Városemberbe is, aminek a refrénkísérete az analóg szintetizátor szubja, és nem a basszusgitár. Ezzel lett egy saját jogúsága még egy hangszernek vagy megszólalásnak, ami addig is jelen volt a zenekarban, de ezekben a dalokban vált igazán nyilvánvalóvá.

Az EP-sorozatban találtuk meg újra a 30Y önazonos hangzását, miután elkezdtünk sokkal mélyebben foglalkozni a dalokkal a pre-production keretei között, és ehhez elengedhetetlen volt Ligeti Gyuri. Nem azért fontos egy producer, hogy tologassa a potmétereket, hanem mert ott van egy fickó, aki meg akarja érteni, mit miért csinál a zenekar, és ez önmagunk számára is szül egy értelmezési kényszert. Mindenre lehet szuper szólamokat írni, harminckettedezni a gitáron, és kurva nagyokat pörgetni a dobon, de a miértjét azóta akarjuk tudatosan megérteni annak, amit csinálunk, hogy Ligeti Gyurival dolgozunk.

elsőre (dicsőség, 2016)

Ez elképesztő nagy sláger lett. A dal alapját dobozgitáron raktam össze, el is készítettük a felvételét, de amikor meghallgattam, azt mondtam, valami baj van, rosszul mutattam meg vagy értelmeztem valamit a dalban, mert én nem ezt hallom. Aztán rájöttem, hogy az első felvételünk az akusztikus gitár logikájára épült, a dobozgitár tábortüzes cingi-cingijére, és én nem ezt akartam. Mondtam a fiúknak, hogy dobjuk ki a felvételt, és kezdjük újra, mert nem azt a dalt játsszuk, amit kellene. Összeraktam a dalt a kicsi lányom pianínóján, majd megmutattam Sárközy Papának, hogy ezt kéne játszani, csak sokkal jobban. Abban a pillanatban megértette a zenekar, mit hallok bele a dalba. Az elsőre alapja nem a ritmikus dobozgitár, hanem a zongora, ettől tudott egyszerre monumentális és letisztult, feszes és végtelenül lírai lenni.

ahol a semmit találod (ki az akit még megölelnél, 2019)

Talán furcsa, és remélem, nem tűnik arrogánsnak, de szerintem a 30Y legjobb lemezéről beszélünk. [Szerintem is. – S.T.] Ezt a lemezt tulajdonképpen nem akartuk megírni, hanem egyszer csak jöttek a dalok, és kénytelenek voltunk lemezt csinálni. Szerencsénk volt, mert kevés kivételtől eltekintve minden összeállt rajta. A dalokkal tulajdonképpen nem dolgoztunk, hanem hagytuk, hogy a maguk evidens formájában legyenek jelen. Az ahol a semmit találod is ilyen, amiben a zongora-basszusgitár-dob trió játszik, és csak el van rá énekelve a dal. Ez a fajta egyenesség és letisztultság az, ami elemi erejűvé teszi. Csak annyi van benne, amennyi szükséges, és ez nagyon fókuszálttá tette a közlést.

Mióta bejött a vírushelyzet, úgy is tudom hallgatni, mint egy bejóslás-lemezt. A „sétáltasd ott a magányod” bejósolta azt, ami a következő évben lett. Ami nem azt jelenti, hogy én vagyok az új Nostradamus, csak azt, hogy érvényes dalokat tudtunk írni, amelyek szélesre húzzák az értelmezést, szélsőséges helyzetekben is értelmezhetőek. Ahogy egy irodalmár barátom szokta mondani, a többfedelű szöveg a jó szöveg.

a lélek ára (ki az akit még megölelnél, 2019)

Régóta hallgatok szintó cigány jazzt és különféle kávéházi zenéket, amiknek talán Django Rheinhardt a legismertebb figurája, de említhetnénk a Rosenberg Triót vagy a Paulus Schafer Bandet is. Jó érzés néha egy-egy frazírt – persze sokkal kevésbé autentikusan – elsajátítani. Az a lüktetés, ami az egypár című dalban már megjelent az „annyi jószagú nő van” logikájában, csak ott még egy popbeatbe ágyazva, itt kapott egy punkságot Zazának és Ádinak köszönhetően. Ugyanakkor van egy kávéházisága is a dalnak, amit én marhára élvezek.

Balatonbogláron szálltunk meg egyszer a nyári fesztiválszezonban, és nem tudtam aludni, kimentem hajnalban az épület mellé a gitárommal, és felvettem telefonra az egyik zenei ötletemet azzal a címmel, hogy Summer Whistle, azaz Egy nyári fütty. Felfütyültem és egy dobozgitárral feljátszottam a dalt, aztán megérkezett rá a 30Y logikájú szöveg, amely egy súlyos egzisztenciális válságot beszél el, miközben a dal egy elsőre könnyen emészthető popdal. És akkor evidens lett, hogy már tudjuk gurítani, mert megvan a finom iróniája a szöveg és a zene feszültségének.

ki az aki most menekül (ki az akit még megölelnél, 2019)

Ennek a dalnak van egy clashes-punkos menetelése, a végén pedig egy különös káosza. A lemez címének egy másik sort választottunk a dalból, mert rosszul indulunk el a beszélgetésben, ha állandóan számon kérünk és ítélkezünk. Az olyan, mint a szemét tanár, aki arra kíváncsi, amit nem tudsz. Ez a logika mélyen áthatja a társadalmunkat, és ez engem nagyon bosszant. A ki az aki most menekül ezt a haragot tematizálja, de a lemez maga, a ki az akit még megölelnél a szeretet felől érkezik. Ez biztos kurvára nem divatos, de én ebben hiszek. „Tudod, én átölelném az egész világot.”

Az egész 30Y történetén áthúzható, hogy mi a szeretet felől akarunk beszélni, és kérdéseket megfogalmazni, amiket nem merünk mi, emberek általában feltenni magunknak. Nem válaszokat adni fel-nem-tett kérdésekre, pláne kimondott kérdésekre, aminél triviálisabbat el sem tudok képzelni, de a magyar popzene és publikus beszéd java részében a megmondók ezekre akarnak válaszokat adni. Pedig a kérdés az, ami működésbe hozza a viszonyainkat, nem a rá adott válasz. Ezért állati fontos, hogy a lemezcím nem az ítélkezésből indul, hanem tőlem is megkérdezi, hogy ha nem ölelnék meg mindenkit, akkor miért nem ölelem meg azt a valakit, és nem magamat kellene-e vizsgálnom, hogy miközben követelem azt, hogy engem feltétel nélkül fogadjanak el, én nem fogadok el feltétel nélkül embereket. Hol húzódnak azok a határok, amelyekről annyit beszélünk, a szabadság, a nyilvánosság, a tolerancia határai? Ezekről kellene beszélni, és ezt szerintem kérdésekkel lehet elérni, a magunk hol naiv, hol borzasztó bátor kérdéseivel.

gyáva és ha igaz (ki az akit még megölelnél, 2019)

Ha azt mondanád, törlik a világból a dalokat, amiket írtam, de kettő megmaradhat, akkor a gyávára és a ha igazra böknék rá.

Nem azt állítom, hogy ezek a legjobb dalaink, hanem az adott időpillanatban a számomra legfontosabb dalaink. Mindkettő az emberi egzisztencia kérdését dobja elő. A gyáva egy ember privát aggodalmát jelöli, amint szembesül az elmúlással és a nélküle továbbhaladó világgal.

A ha igaz pedig a 30Y kevés súlyosan társadalomkritikus dalainak egyike. Szintén egzisztenciális kérdést vet föl – József Attila dolgozik a dalban –, de azt sugallja, mintha végérvényesen elvesztettünk volna valamit közösségként a humanista morálból, az empátiából és a szolidaritásból. És ez valószínűleg közös élményünk azokkal is, akik tettek azért, hogy ez elvesszen. Mindannyiunk közös élménye, hogy valami lényegit az ember mint olyan elvesztett. A ha igaz ennek a kétségbeesett kikiabálása.

interjú: Soós Tamás
headerkép: sinco

https://recorder.blog.hu/2021/06/30/_biztos_nem_divatos_de_mi_a_szeretet_felol_akarunk_beszelni_a_30y_20_1_eve_20_1_dalban
„Biztos nem divatos, de mi a szeretet felől akarunk beszélni” – A 30Y 21 éve 21 dalban

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr816608372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása