A tavalyi év egyik legjobb filmje egy coming-of-age indie anime a zsigerből jövő amatőr zenélésről, mely hatalmas energiával billenti ki flegma szereplőit a céltalan tinédzserlétből. Az On-Gaku: Our Sound kritikája először a Recorder magazin 85. számában jelent meg.
A Ghibli stúdió filmcsodái és a nagyköltségvetésű tucatanimék mellett nagyítóval kell keresnünk a nagyjátékfilmes indie animéket. Ezek közt bújik meg szerényen Kenji Iwaisawa remeke, az On-Gaku: Our Sound, mely romlatlan őserővel robbantja fel a vásznat és zenéli be magát a szívünkbe.
A minimális pénzből, közösségi finanszírozással készült film Hiroyuki Ohashi 2005-ös Ongaku and Manga című mangáját adaptálja, melynek főhőse három tinisrác, akik unalmukban verekedéssel ütik el az időt, már ha éppen megtalálják a rivális gimit. Vezérük, a nem túl szószátyár Kenji messzeföldön – de legalábbis a tinik közt – híresen veszélyes alak, akivel jobb nem ujjat húzni.
Egyik nap Kenji szemtanúja lesz egy rablásnak, de túl flegma a tolvaj nyomába eredni, ezért inkább a nő segítségére siető srác gitárját fogja meg, ami sorsfordító pillanat lesz számára: rájön, hogy zenélni akar. Két haverjával viszont fogalmuk sincs a zenéről, ráadásul véletlenül két basszusgitárral és egy dobbal alakítanak bandát. A suli folkegyüttesének zeneőrült vezetőjét egyből elragadja a srácok nyers zörejmuzsikája, úgyhogy elhívja őket Japán első rockfesztiváljára. De addigra Kenji a sokadik alkotói válságán lesz túl, és egy olyan hangszerrel rázza fel a lötyögő tömeget, amire senki sem számít, csak talán Ian Anderson.
Az On-Gaku már azzal kitűnik a kortárs animék közül, hogy hagyományos kézirajz animációval, papírra készült, ráadásul a rendező látott el szinte minden feladatot. A karakterek valósághű mozgását rotoszkóptechnikával érték el, vagyis bizonyos jeleneteket élőben forgattak le színészekkel, majd a szereplők pontos mozgását rajzolták át papírra.
A kis költségvetés viszont zseniálisan válik a film javára. Iwaisawa a low-budget animációkban gyakran használt snitt-kitartást (amikor egy képkocka indokolatlanul hosszú, ezzel nyújtva a játékidőt és spórolva az animációs munkán) a film egyik legnagyobb humorforrásává teszi: az amúgy is pókerarcú karakterek párbeszédei közötti szüneteket a kellemetlenségig fokozza. Sokszor a szereplőket háttal, az eseményeket pedig képen kívül mutatja, viszont a zenei betéteknél rendesen odateszi magát: a filmet jellemző monokróm, minimalista látványvilágot dinamikus mozgások, az a-ha Take on Me-klipjéből ismerős, játékosan realisztikus képek, és különféle animációs stílusok váltják fel, olyan pszichedelikus jelenetekkel, amik tobzódnak a zenei utalásokban (például a Fried Egg és a The Cows punkegyüttesekre, a Led Zeppelinre és a Tubular Bellsre), vagy épp a kultikus áldoku, a This is Spinal Tap őrületes zúzásait idézik meg.
Na de a szív, ami a filmben dobog, az csakis az elsőfilmesekre jellemző. A srácok minden zenei tudást nélkülöző, nyers muzsikáját a fiatal szenvedély hajtja, mely szimbolikusan utal a film hét évig tartó készítésére és minimalista esztétikájára is. Az On-Gaku nagyon találóan ragadja meg a tinédzserek útkeresését: hogy mennyire üres dolgokkal tudják elütni az időt, aztán jön a zene, ami felszabadítja bennük az érzelmeket és lesz valami céljuk a ténfergésen túl. Iwaisawa filmje ott van a legjobb coming-of-age rockfilmek listáján, a csupán 71 perces játékidő tele van piszkosul nyers, humoros, örömteli és felszabadító pillanatokkal.
írta: Herczeg Zsófi
