Betétdal06: "Tudom, hogy nyálas, de nem érdekel" - Madarász Isti

2021.05.18. 13:45, vferi

isti_director_portre_1.jpeg

Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című cikksorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Madarász Istit faggattuk, aki azon kevés magyar filmesek egyike, aki már rendezett musicalt.

Szokták mondani, hogy egy rendező mindig ugyanazt az egy filmet forgatja le újra és újra. De nem Madarász Isti! Ahogy előtte Spielberg és Soderbergh, Isti sem akad le egyetlen műfajnál. Csinált már raftingos túlélőfilmet (A legyőzhetetlenek), időkavarós thrillert (Hurok), kosztümös Rejtő Jenő-adaptációt (A fekete múmia átka), illetve lendületes gasztromusicalt (Egy szerelem gasztronómiája). Már két újabb filmje is dobozban van: a lét és nemlét határán egyensúlyozó, Átjáróház című romantikus fantasy (jövő februárban a mozikban), valamint a színházi közegben játszódó Ecc-pecc című vígjáték (ősszel a tévében). Isti járt zeneiskolába, három évig fuvolázott, a közepesen világhírű magyar a capella együttes, a Bolyki Brothers tagjai az unokatestvérei.

Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?

Elöljáróban: erős különbséget teszek aközött, hogy a filmben egy dal aláfestésként, hangulatfokozóként van pusztán jelen, vagy szerves része a filmnek, már a forgatás, sőt akár a forgatókönyvírás szakaszában számításba lett véve. 

Az előbbi is jópofa dolog persze, egy jó dal meg tudja emelni az egész filmet, erősítheti vagy akár át is értelmezheti az adott jelenetet. Marketingértéke is van, a saját menőségét ráragaszthatja a filmre. Ma már komoly iparág épült erre, music supervisorok válogatják a dalokat hatalmas zenetárakból a filmekbe és a sorozatepizódokba, zeneműkiadók és filmgyártó vállalatok olvadnak össze a minél sikeresebb együttműködés érdekében, de pont ez a showbiznisz-diktálta csereszabatos tömeggyártás érzet gyengíti számomra ennek a hatását.

img_6565.JPG

Viszont egy dalt konkrétan beleírni a filmbe - na, az már tökös dolog. Ilyenkor a dalszerző  - tudtán kívül - szinte társrendezővé válik, a dalszöveg beleolvad a forgatókönyvbe. Ebben az esetben a dalt előadó művész gyakorlatilag narrátorként szólal meg a filmben, a dal hangulata, ritmusa, hangszínei átértékelődnek és filmes eszközökké válnak.

"NEKEM AKKOR ÖSSZETÖRTEK AZ ÁLMAIM" - Madarász Isti mesél a Hurok című filmje kudarcáról

És ezt is lehet még fokozni: amikor a film szereplői reagálnak a dalra. Kvázi meghallják a narrációt, mint Will Ferrell a Felforgatókönyvben. Azaz a zene ritmusára kezdenek mozogni, viselkedni - és a csúcs: ha együtt is énekelnek is vele. És szigorúan nem ide tartoznak azok a jelenetek, mikor például a rádióból szól egy dal, és arra énekelnek rá a szereplők. Az is gondos előkészítést igényel, de abban közel sincs annyi magic, mint amiről most beszélek. Hogy konkrétan “meghallják” a filmes kísérőzenét vagy dalt, és reagálnak rá. That's my shit.

A legjobb melankolikus

Aimee Mann: Wise Up / MAGNÓLIA (MAGNOLIA, 1999)

Bőven túl a játékidő második óráján, egy különösen szomorú jelenet közben megszólal Aimee Mann tökéletesen passzoló, szívbe markoló dala és miközben lassan ráközelítünk az egyik mélyponton levő szereplőre, az akadozó hangon énekelni kezdi a szöveget. Igazán szép a pillanat, mikor egy vágás után a film egy másik szereplőjét látjuk meg, aki szintén magába roskadva ül az ágya szélén és a dalt énekli. Aztán a következő szereplőt is énekelve látjuk, és az azután következő is, míg végig nem érünk a film összes karakterén, el nem áll a jelenetben végig zuhogó eső, és lassan véget nem ér maga a dal is.

Megfoghatatlanul varázslatos, mégis könnyedén és természetes módon kapcsolódnak össze egy pár perc erejéig egy olyan filmnek a szereplői, ami végig a magányról, az önzésről és a élet véletlenszerűségéről szól.  Ahogy most utánaolvastam, a legtöbben szürreálisként írták le a Magnólia ezen jelenetét, számomra azonban ez az egyik legszebb és legszívszaggatóbb szekvencia az egész általam ismert filmtörténelemben.

A legjobb kitörően optimista

Daryl Hall & John Oates: You Make My Dreams / 500 NAP NYÁR ((500) DAYS OF SUMMER, 2009)

Megvan az az érzés, hogy szól a zene a füledben, a hangulata pont tökéletes, te próbálsz nem túl feltűnően a ritmusra mozogva lépkedni, kisüt a nap, és lassan azt veszed észre, hogy körülötted minden és mindenki ugyanabban a dalban létezik?

Ezt az általam nagyon kedvelt (és talán az egészségesnél kicsit többször átélt) életérzést ragadja meg tökéletesen a korábban főleg videóklipeket készítő Marc Webb az első játékfilmjében, mikor Joseph Gordon-Lewitt egy különösen jól sikerült éjszaka után kilép az utcára, megszólal a zene, és ő elindul a munkahelyére. És tessék, itt van, pont ilyen érzés az, amikor minden összeáll az életben. Te vagy a főszereplő, mindenki más statiszta vagy táncos körülötted, az egész világ egy mozi, amiben üvölt a filmzene, és te legszívesebben táncra perdülnél. Sőt, meg is teszed. És mindenki veled táncol...

A legjobb elénekelt dal

Eagles: Desperado / AMERIKÁBAN (IN AMERICA, 2002)

Fogj egy dalt, aminek minden hangja, sora és hangulata tökéletesen leírja a filmed központi konfliktusát, énekeltesd el a film egyik gyerekszereplőjével egy iskolai előadáson, és ültesd be a szüleit a nézőtérre, hogy magukra ismerhessenek. Tessék, így kell hatást maximalizálni egy dallal.

Jim Sheridan önéletrajzi elemekkel teletűzdelt filmje, aminek a forgatókönyvét a lányaival írta, és Oscar-jelölést kaptak érte, annyira érzelmes, hogy én sosem tudom sírás nélkül végignézni, de nem is akarom. Amikor pedig a főszereplő kislány, Christy kiáll a színpadra, és elénekli a Desperadót az Eaglestől, az apja meg videózza közben…. na, akkor nem is tudnám.

A fokozhatatlan

Backstreet Boys: Everybody (Backstreet’s back) / ITT A VÉGE (THIS IS THE END, 2013)

Tulajdonképpen a műfaj csúcsa, innen már nincs tovább, így kell fullba nyomni a kretént: hiszen a szereplők nemcsak reagálnak a zenére, de táncolnak és énekelnek is, sőt mindenki más is bekapcsolódik körülöttük - még a dalt éneklő együttes is megjelenik! Igazi WTF-pillanatom volt a moziban, úgy éreztem, hazaértem Seth Rogennel együtt a mennybe. 

A legfrissebb

Hangácsi Márton: Családi kör / ÁTJÁRÓHÁZ (2022)

…de erről még nem mondhatok semmit. Illetve csak annyit, hogy 2019-ben Charlie Winston-koncerten voltam az A38 hajón, Hangácsi Márton volt az egyszemélyes előzenekar, és amikor meghallottam ezt a dalát, azonnal tudtam, hogy benne lesz a filmemben, és már azt is tudtam, hogyan. Bő egy évvel voltunk még a forgatás előtt, nagyban készült a forgatókönyv, úgyhogy beleírtuk a dalt, és aztán bele is forgattuk a filmbe. A film még készül, de már alig várom, hogy lássátok, halljátok!

Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?

Cody Fry: I Hear a Symphony. Sajnos nem tudok zenét szerezni és dalt írni, ez óriási szívfájdalmam, de ha tudnék, ezt, azt hiszem, én írtam volna meg. Valószínűleg ez az egyik dal, ami szól bennem, legbelül…. csak nem hallom. Mindenesetre én így képzelem el a zenét, ami a fejemben szól. 

Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?

A fiú szerelmet vall, elmondja a lánynak, hogy valójában mit jelent neki. Sétálnak a folyóparton, este van, a lámpák fénye csillog a vízen. A fiú mesél, a lány hallgat, ebből még bármi lehet. Aztán egy ponton a fiú énekelni kezd. Tulajdonképpen mondja tovább, amit elkezdett, csak most már dallama is van. Semmi kíséret, semmi zene, csak a dalszöveg. A lány figyel, a fiúnak gyönyörű a hangja, ami önmagában vonzó, de ennél még jobban kell próbálkoznia. Aztán megszólal a zongora, majd a vonósok. A fiú folytatja, snitteket látunk a közös múltjukból. Most már nézőként is drukkolunk neki, a lány szíve is kezd átmelegedni. A fiú tovább énekel, igazából mostanra annyira egyértelmű, hogy ők a legszebb pár a földön. A lány a fiúra mosolyog, neki több sem kell…. és belép a szimfonikus zenekar. Valószínűleg egy koncertterem mellett sétálnak, a nyitott ablakokon kihallatszik a muzsika, erre énekel rá a fiú. Látjuk, ahogyan bent a vonósok húzzák, a fúvósok fújják, a karmester átszellemülten vezényel, és ez az egész összeáll egy csodálatos egyveleggé. És még mindig lehet fokozni, modulálunk, mert a szerelem is felemel, belép az üstdob, a hárfa, a  fuvolák, a karmester az ég felé dobja a karjait, a közönség tombol…. aztán egyszerre csak vége, a taps elzeng a távolba. Halljuk az éjszakai forgalom zaját, egy hajókürt zeng a közeli kikötőben…. ott állnak egymással szemben, a fiú nézi a lányt, várja a választ. Tudom, hogy nyálas, de nem érdekel. A fejemben azt filmezek, amit akarok.

https://recorder.blog.hu/2021/05/18/betetdal06_tudom_hogy_nyalas_de_nem_erdekel_madarasz_isti
Betétdal06: "Tudom, hogy nyálas, de nem érdekel" - Madarász Isti

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8316564506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása