banoczi_bea.jpg

Bánóczi Bea 2015 óta foglalkozik slammel; pénteken, március 12-én ő is része lesz Az elmúlt egy évem című nagyszabású online slam estnek. Ennek apropóján beszélgettünk arról, hogy mennyire fontos része a slamnek a közönséggel való kapcsolat, hogyan alakult a műfaj népszerűsége az elmúlt években, továbbá a bénázásról és arról is, hogy hogyan hívják a hörcsögét.

A szövegeid egy része nyilvánvalóan rólad szól, például azok, amelyekben megjelenik, hogy pszichológiát tanultál. De a többi is nagyon önéletrajzinak tűnik. Tényleg azok, vagy vannak szerepjátékosabb szövegeid?

A legtöbb önéletrajzi. A slam általában a személyesből indul ki, és így próbál valami univerzálisat láttatni. Igyekszem úgy megfogalmazni a tapasztalataimat, gondolataimat, hogy megőrizzék az egyediségüket, de egyben átültethetők is legyenek tágabb vagy más összefüggésbe, tehát más is tudjon velük azonosulni. Persze ferdítések azért vannak, de csak apróságok; például azt megkérdezték már, hogy tényleg Mogyinak hívták-e a hörcsögömet (nevet), de nem, az valóban csak a humort szolgálta, ott az igazság alárendelődött a szöveg kívánalmainak. A másik vonulatban, vagyis a közéleti kérdésekben állást foglaló szövegeimben viszont annyira nem vagyok benne én magam mint Bánóczi Beáta.


Tehát abban, hogy mondjuk végletesen hiszékeny vagy,  csak egy kis túlzás van?

(nevet) Nyilván abban is vannak túlzásba vitt dolgok, de a magja igaz. Gyerekkorom óta hallom a családomtól, hogy naiv vagyok, a barátaimtól pedig olyan gyakran megkaptam, hogy hiszékeny vagyok, hogy muszáj volt szöveget írnom erről.

Egy ilyen feladatnak, hogy „az elmúlt egy évem”, hogyan állsz neki?

Ez nagyon nehéz feladat. A slam legnagyobb része az előzetes tervezés, amikor még nagyjából le sincs írva semmi. Nagyon ki kell találni, hogy egyáltalán miről és hogyan akarom azt a szöveget megírni. Aztán amikor elkezdem írni, az már gyorsabb, a végén pedig még szerkeszteni is kell. Ez most azért is nagyon nehéz, mert ugye nem lesz közönség, pedig a slam nagyon élő műfaj. Legyen szó viccekről vagy megható részekről, érezni kell a közönséget, az atmoszférát. A slammer és a közönség kölcsönhatásban van, amitől nagyon sokat lehet kapni. Most viszont egy olyan szöveget kell terveznem, aminek ez nem kulcseleme. Azon is sokat gondolkodom, hogy milyen aspektusból fogjam meg az elmúlt egy évemet, mert egyrészt mintha semmi nem történt volna, másrészt nagyon sok minden történt. Próbálom magamra szabni a szöveget, hogy beás legyen; és mivel egy éve nem írtam, próbálok kreatív, innovatív is lenni, kísérletezni, hogy mit lehet kihozni ebből.

Fel sem merült, hogy közönség, élő fellépés nélkül szöveget írjál?

Az sokszor felmerült bennem, hogy hiányzik a slam, de így, hogy nincs kinek előadni, nem írtam. Pontosabban egy szövegem elkészült, amikor szeptemberben még úgy volt, hogy meg tudunk rendezni egy előválogatót; ezzel majd később azért akarok kezdeni valamit. Viszont ősszel elkezdtem újra verseket írni, egy meg is fog jelenni még márciusban. Régen sokkal több verset írtam, az elmúlt években viszont ez nem volt jellemző. Mivel ez írás, de nem előadóművészet, ezért ez kezdett most működni ebben a speciális helyzetben.


A slamhez is kötődik Amanda Gorman előadása Joe Biden beiktatásán, ami után sok cikk jelent meg arról, hogy most fiatal költők egész generációja kapott nagy inspirációt. Magyarországon érzel ilyesmit?

A fiatal költőkben szerintem gyűlik az ihlet, magamon is azt veszem észre, hogy tele vagyunk érzésekkel, feszültséggel, ami mondjuk egy vers formájában szívesen kijönne belőlünk és megosztanánk. De ha így megy tovább, akkor nem nagyon lesznek felületek, ahol ezt meg lehet tenni, mert az irodalmi lapok nagyon megsínylik ezt az időszakot, nincs rájuk forrás. A slam népszerűsége pedig kicsit leáldozóban volt az elmúlt néhány évben. Megszűnni szerintem soha nem fog, de a koronavírus előtt a közönség és a fellépő is kevesebb lett. Az is előfordult, hogy érdeklődők ugyan voltak, de a fellépőket úgy kellett összeszedegetni. Abban reménykedem, hogy ha majd megint lesznek események, akkor az embereknek ismét lesz kedve nemcsak meghallgatni ezeket, hanem beszélni is rajtuk, és ez akár egy generációváltást is elhozhat. Meg ahogy közelednek a választások, az is meg fogja növelni a slamnek a jelentőségét, hiszen ez közéleti állásfoglalás, véleménynyilvánítás is lehet, így ennek a vonalnak a népszerűsége fellendülhet.

2016-ban a Literán azt írtad, hogy nagyon pontosan begyakorlod a fellépéseidet. Ez most is így van, vagy azóta rutinosabb lettél?

Igen, rutinosságot azt  érzek, és ebből fakadóan egy kis hanyagságot is sokszor. Ha nem sokkal a fellépés előtt fejezem be az utolsó simításokat, vagy nem gyakorlom át alaposan egy régebbi szövegemet, már akkor is elő tudom adni. Sajnos arra is lehetőséget ad ez, hogy kevesebb alázattal álljak hozzá a slamhez, de azért arra igyekszem mindig figyelni, hogy ha esetleg nem is 100, de mondjuk 85%-osan azért teljesítsek. Azért van szükségem a gyakorlásra, mert szerintem szörnyűek a spontán előadóművészeti készségeim; a hanghordozás, a mimika, a gesztusok teljes blokkban vannak. Ha begyakorlom, berögzülnek ezek a dolgok, és látom, hogy ez jó, akkor az ad egy olyan magabiztosságot, amire alapozva élesben tudok egy kicsit spontánabb lenni, mert megvan ehhez a háttér. Amit egyébként nagyon be kellett gyakorolnom, az az a szövegem volt, amikor úgy beszéltem, mintha egy marionettbaba lennék. A karom, fejem mozgását szinte óraműszerűen kellett tudnom 100 esetből 99-szer, hogy úgy érezzem, ezt elő tudom adni a Trafó színpadán is.


Furcsa, hogy azt mondod, hogy rosszak az előadói képességeid, és pont a slamet választottad.

Hát igen... (nevet)

Kihívásnak tekintetted?

Igen. Előtte csak írtam, és pont ez a része tűnt egy kicsit ijesztőnek, hogy amit írok, azt elő is adom; vagyis hogy még jobban megmutatom magam, mintha csak papírra vetném a gondolataimat. Nem tartom magam jónak ezekben a képességekben, de azért mindig volt bennem – mint ahogy szerintem minden slammerben, aki sok ideje csinálja – egy kis exhibicionizmus, hogy ezzel együtt mégis meg akarom mutatni magam. A slam azért jó, mert ott a bénázás, az esendőség is autentikus, hiteles. Nem is az a lényeg, hogy minden tökéletes legyen, az néha szinte művinek hat; unalmassá válhat, ha valaki mindig profi. Lehet, hogy nem vagyok olyan ügyes, de ez vagyok én, és így is el szeretném mondani a szövegemet, mert szerintem megérdemli, hogy meghallgassák, és ez már nekem elég. Nem attól lehetek én az este legjobb előadója, hogy színházi szempontból én adtam elő a legjobban, hanem hogy az én szövegem rezonált a közönséggel. Ez egy nagyon élő műfaj, nagyon meghatározza az adott pillanat.

Az elmúlt egy évem című rendhagyó, online showcase március 12-én, pénteken este 8-kor lesz, a Trafó E-Néző sorozatának keretében – részletek itt. A fellépők: Bánóczi Bea, Kemény Zsófi, Horváth Kristóf Színész Bob, Basch Péter, Mészáros Péter, Molnár Péter, Sárközi Richárd, Bárány Bence, Pion István, Simon Márton, Gábor Tamás Indiana és DJ Lee n’gum.

Interjú: Rónai András. Fotó: Slam Poetry Budapest

https://recorder.blog.hu/2021/03/10/_legyen_szo_viccekrol_vagy_meghato_reszekrol_erezni_kell_a_kozonseget_banoczi_bea-interju
„Legyen szó viccekről vagy megható részekről, érezni kell a közönséget” - Bánóczi Bea-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6516456690

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása