A múltkor összeszedtük a január legfontosabb megjelenéseit a nemzetközi kritikai közvélemény szerint. Február elején már van annyi izgalmas album, hogy akár heti összefoglalót is írjunk.
Ismét a Metacritic alapján állítottuk össze, mi most a legfontosabb és legjobb a nagyobb zenei lapok, illetve zenei rovatok kritikusai szerint. A teljes albumok ismét ott vannak a linkek túlvégén.
A leghíresebb zenekar, ami most lemezt adott ki, bizonyára a Foo Fighters. A Medicine At Midnight (metascore: 77) a közmegegyezés szerint egy biztos kézzel összerakott, a körülményekhez képest meglepően optimista rocklemez, a kevés megmaradt nagy rockzenekarok egyikétől. Van, aki szerint ez tök jó dolog, mások szerint azért inkább arra lesz jó, hogy majdan a koncerteken a nagy slágerek között lehessen új - és nem cikin vacak - számokat játszani.
Szintén sztár Hayley Williams (Paramore), aki második szólólemezét jelentette meg; a Flowers for Vases/descanso (78) címmel. Az elsőnél lecsupaszítottabb, akusztikus gitárra építő, az énekesnő otthonában rögzített lemezre a lelkes kritikusok szerint törékeny szépség jellemző, a kevésbé lelkesek sem nagyon kötöttek bele, csak nem lelkesedtek annyira. (Ennek borítójából látható fent egy részlet.)
A hét legjobb pontszámát a kanadai Tamara Lindeman énekes-dalszerző The Weather Station nevű zenekarával kiadott Ignorance (88) című albuma kapta, amit gazdag hangszereléséért és költői szövegeiért is dicsérnek a kritikusok (ez az egyetlen album a merítésben, ami megkapta a Best New Music plecsnit a Pitchforkon).
A legfontosabb debütálás kétségkívül a brit Black Country, New Road For The First Time (83) című lemeze. A kb. posztrockot, posztpunkot, klezmert, free jazzt vegyítő, héttagú együttesről a Guardian azzal a címmel közölt portrét, hogy "30% gyűlöl minket, 50% leszar" - a legmegosztóbb új brit zenekar, ehhez képest a kritikusok többsége szerint a debütálás lenyűgöző munka, a kísérleti rockzene egyik magaslati pontja és ilyesmik. Kevesebben vannak, akik túlagyalt, fárasztó lemeznek tartják. Lefogadható, hogy év végi listákon is fogunk vele találkozni.
Az élő legenda John Carpenter harmadik olyan lemezét adja ki, ami nem létező, csak elképzelt filmek zenéit tartalmazza. A Lost Themes III: Alive After Death (76) a pozitív kritikák szerint ismét igazolja, hogy bár sokan imitálják, mégiscsak ő az igazi; a negatívabbak szerint túl kiszámítható.
Még január végén jelent meg, de kissé megkésve kapott elég méltatást egy másik élő legenda, Madlib első szólóalbumának nevezettt Sound Ancestors (83), ami Four Tet segítségével nyerte el végső formáját. Madlib kritikai elismertségére nem lehet panasz, a jobb és kevésbé jó kritikák inkább annak mentén válnak el, hogy egyben működő, nagyszabású albumként látják-e a megjelenést, vagy olyasminek, ami a sok jó számból mégsem áll össze egészen.
