Amikor a litván kobold óbégat, boldog lesz a világ

2021.01.06. 12:02, vferi

glimpses.jpg

Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.

#10 - As I Was Moving Ahead Occasionally I Saw Brief Glimpses of Beauty (2000)

Az hagyján, hogy Jonas Mekas volt a hatvanas évektől az egyik legfontosabb filmes Amerikában, aki lényegében egyszemélyben intézményesítette az underground filmkultúrát, aki kamerát nyomott Andy Warhol kezébe, és aki a szétvágott filmszalagokat a testére tapasztva és a gatyájába tuszkolva csempészte át Jean Genet pornográf remekművét, az Un chant d’amourt az Atlanti-óceánon, hogy aztán a bemutatót követően lelkesen meneküljön a rendőrség elől – mert ez mind semmi: hiszen az ő hangja volt a legszebb a filmtörténetben.

Egy remegő, játékosan emelkedett és fenségesen bölcs koboldhang, büszkén viselt, ropogós akcentussal – ami rendre költői vagy filozofikus mantrákat dünnyög a filmképek alá, gyermeki örömmel szavakat ízlelget, s néha, a filmek egyes magaslati pontjain, minden józan belátás ellenére énekelni kezd. A kedvenc Mekas-számom a Walden című filmjében hangzik el, amikor a merengő narrátor harmonikát ragad, és kótyagos révületben, valamiféle autista weird folkot idézve azt kezdi kántálni, hogy „élek, tehát filmet csinálok; filmet csinálok, tehát élek.”

Lehet, hogy Mekas tényleg halott volt, mielőtt kamerát fogott a kezébe? Ez a cérnavékony, nagyétvágyú litván lidérc a háború után érkezett meg New Yorkba a bátyjával – és bár eredetileg Chicagóba igyekeztek, legyökerezett a lábuk a metropolisz előtt. „Sosem láttam ennyi elektromosságot” – mondta a falusi mezőgazdasághoz szokott fiú, és mintha ez az elektromosság szikráztatta volna fel a szellemét és a kreativitását, ettől indult el a kamerája, és mintha a rácsodálkozás ezen döbbenete motiválta volna hetven évig tartó termékeny nyüzsgését a keleti-parti filmkultúrában. Ezzel a mohó rácsodálkozással ünnepelte és kanonizálta avantgárd kortársait a Village Voice filmkritikusaként, Stan Brakhage-től kezdve egészen Robert Breerig – de ez a világra való (ál)naiv és romantikus rácsodálkozás teremtette meg a saját filmművészetét és a naplófilm forradalmi filmformáját is. Mekas ugyanis ötven éven át cipelte magával a tolvajok miatt szennyeszsákba rejtett Bolex-kameráját, és ráfogta mindenre, ami csak tetszett neki: belefilmezett Ginsberg, Yoko Ono, Lou Reed, Tarr Béla vagy Robert Frank arcába, napról napra kibámult a lakása ablakán vagy megnézte a Central Park virágait – mintha tetőtől-talpig celluloidba akarta volna burkolni a környezetét, és ezáltal új életre lehelni, öröklétbe zárni és megváltani a látható világot.

043_dpa-pa_151128-99-04674_dpai.jpg
Jonas Mekas 2016-ban

 

Ilyen boldog rácsodálkozások gyűjteménye utolsó nagy naplófilmje, az As I Was Moving Ahead… is. Mekas ezúttal tonnányi családi felvételt fércel egymáshoz, de meg sem próbál valamiféle történetet faragni az élmények hordalékából – sőt még a sorrendjüket is rábízza a véletlenre, és a képekhez mindig máshonnan származó hangokat illeszt. Szét van szerelve a világ, de így olvad össze igazán: narrátori mélázások, zongoradallamok és popszámok kötik össze a New York-i élet villanásnyi látványait – vagy a hirtelen beálló, drámai csend, netán a gyorsmontázs ritmikus hullámzása. Gyönyörű, sodró vibrálás az egész film, amiben a szabad időkezelés miatt a totyogó gyermekek néha újra megszületnek, s ahol az állatok, emberek és a tárgyak jobbára azonos súlyúak: a csöves a padon majd’ annyira fontos, mint a feleség mosolya, és mint a köd (vagy az már a füst?) a World Trade Center tornyai körül. Egy elsüllyedt világot látunk, egy ember privát emlékezetét, és a huszadik századi művészet egyik nagy álmát: a filmet, ami személyesebb, mint egy vers; intimebb, mint egy levél. De nem a nosztalgia az uralkodó érzés, hanem a látás öröme: Mekas azt sejteti, hogy a mozgókép nem gyászolja, hanem teremti a múltat. Majdnem öt (!) óra kell neki ahhoz, hogy végleg meggyőzőn erről, de megéri végigélni vele ezt a húsz-harminc évet és az évezred alkonyát, mert a végén, amikor Mekas újra beletenyerel a harmonika billentyűi közé és dalba kezd a boldog tudatlanságról, majd az utolsó vágással magába fojtja az üdvözült óbégatást – az egészen valószínűtlenül megrendítő és szinte sokkolóan katartikus: talán a múlt századi mozgókép utolsó nagy pillanata. Nincs még mozi, ami ennyire közvetlen erővel kérdezne rá arra, hogy mire való az élet és mire való a film – miközben azt állítja, hogy a kettő ugyanaz.

szerző: Nagy V. Gergő

https://recorder.blog.hu/2021/01/06/kultsarok_636
Amikor a litván kobold óbégat, boldog lesz a világ

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6916310534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása