charlie_1.jpg

Jövőre, 2021. április 3-án a Papp László Budapest Sportarénában először lép egy színpadra a Charlie Band és a Tátrai Band. A közös nevező természetesen Horváth Charlie, aki idén jelentette meg legújabb nagylemezét, a Mindenen túlt. A Liszt Ferenc-díjas előadóval beszélgettünk a Tátrai Tiborhoz fűződő több évtizedes barátságáról, a Generálról, a meghatározó afrikai évekről, és arról, hogy mivel tudják a legjobban megörvendeztetni egy koncert után.

Most áll először egy este egy színpadra a Charlie Band és a Tátrai Band. Honnan jött az ötlet?

Brády Marci [a Showtime alapítója – szerk.] vetette fel, nagy rajongója mindkét zenekarnak. Szervezett már nekem koncertet az Arénában, illetve a Kisstadionban is 2005-ben, amikor a világ legnagyobb gitárosával, Hiram Bullockkal léphettem fel, ami szenzációs élmény volt.

Hogyan állítják össze a műsort? Mindkét zenekar repertoárjából bőven lehet válogatni.

Nem lesz könnyű dolog, de Tátrai Tibusszal már van benne gyakorlatunk. Nem egy életműről beszélünk, hanem rengeteg lemezről. Nem nyolc vagy tíz dalos előadók vagyunk, énekeltem 4000 dalt, Tibusz játszott legalább 40 lemezen. Három órás koncerttel készülünk, javaslom, hogy érjen oda minden néző a nyolc órás kezdésre, különben sok mindenről lemarad! Szeretnénk minden jót eljátszani, talán még szokatlan választások is lesznek, nagyon sokat készülünk rá. Elképzelhető, hogy ez lesz az első és utolsó ilyen alkalom, hogy a két zenekar egy este játszik – olyan óriási zenészek, akik egyenként mind Kossuth-díjat érdemelnének.

charlie_tatrai.jpg

Tátrai Tiborral több mint ötven évre nyúlik vissza a kapcsolatuk.

1964-ben kezdtem el muzsikálni, először a Decca, majd az Olympia zenekarban – ez négy generáció. A 70-es évek elején, miután hazajöttem Bejrútból, a Syrius zenekarból loptam el Tibuszt. Őt akkor már ismertem a legendás Kőbányai Ifjúsági Klubból. Oda hozták el A Pál utcai fiúk adaptáció gyerekszereplőit, ott kért fel Bacsó Péter, hogy szerepeljek a Fejlövés című filmben. Száz ember fért be, egy héten három-négy alkalommal muzsikáltak zenekarok. Mi a Deccával egy héten egyszer játszottunk, és valamelyik este utánunk lépett fel a Juventus zenekarral. Jó fülem volt, egyből rájöttem, hogy elképesztő gitáros. Elhívtam, hogy próbáljon velünk legközelebb a Patkány nevű kőbányai művelődési házban, onnan szövődött a barátság.

"ÉN MINDEN ZENEKAROMAT A SAJÁTOMNAK ÉRZEM": TÁTRAI TIBORRAL KÉT ÉVE BESZÉLTÜK ÁT A KARRIERJÉT

1989-ben kerültem be a Tátrai Bandbe, gyors egymásutánban jelentettük meg a lemezeket, óriási karriert futott be a zenekar. Aztán 1994-ben kitaláltam, hogy alapítok egy új zenekart, ez lett a Charlie Band – másik utat próbáltam bejárni Lerch Istvánnal, László Attilával, Halász Janival. Nagyon jó fogadtatása volt az első lemeznek, de adódott ebből félreértés is: amikor a Tátrai Banddel mentünk koncertezni, a közönség a Jég dupla whiskyvel-t követelte, amikor a Charlie Banddel, akkor a New York, New Yorkot. Volt ott egy rövid szünet a barátságunkban, de nagyon szeretem emberként és gitárosként is: gyorsan is tud játszani, de ha fél percig megfog egy hangot, az is olyan, amilyennek lennie kell. Mi csak úgy tudunk muzsikálni, hogy felmegyünk a színpadra, és belehalunk. Akár kicsi, akár nagy közönségnek. Így születtünk.

A Generálban négy évig játszottak együtt Tátraival, nemzetközi viszonylatban is friss és progresszív zenét, itthon mégsem találták meg akkor a közönségüket. Rossz időben voltak rossz helyen?

Egyértelmű. Szoktam mondani a volt Generálos kollégáimnak: nem kellett volna abbahagyni, ki kellett volna tartani. Ha jól emlékszem, egy bulit csináltunk az Ifjúsági Parkban, miközben egy hónap alatt száz koncertet tartottunk Lengyelországban, volt, hogy huszonötezres stadionokban egy nap hármat is. Nyugat-Berlinben az akkori listavezető, a War előzenekara voltunk; ha lett volna megfelelő útlevelünk, világ körüli turnéra is mehettünk volna velük. Angolul énekeltünk, az összes dalt lefordítottuk, és külföldi feldolgozásokat is játszottunk. Életveszélyes zenekar voltunk, őrületes dobszólókkal. Nagy zenészbarátaim mondták azóta: "Figyelj ide, Charlie, nem is tudjátok, mekkorát muzsikáltatok annak idején.” Igazuk van. Nem tudta meg a közönség, túl bonyolult volt. Kuplékat kellett volna játszanunk, mivel a magyar világsztárok azokkal lettek híresek a rádióban – igaz, ők negyven éve nem zenélnek.

Utána tíz évet külföldön töltött. A hazai helyzetből ábrándult ki, vagy csak így hozták a lehetőségek?

Két évig turnéztam az Olympiával, utána jött a Pannónia Expressz, amely Európa legnagyobb zenekara volt. Lehetett volna Sting vagy Elton John kísérőzenekara is. Tízszer jobb gázsival indultunk el, mint amit Magyarországon kerestünk, és a vége felé ez felment a százszorosára.

Több helyen említette, hogy a korábbi, 70-es évek eleji afrikai évek zenészként és emberként is meghatározóak voltak önnek. Miért? 

Két és fél évet töltöttem Afrikában és a Közel-Keleten, bejártunk sok országot Dubajtól Egyiptomon át Irakig, mindenhova repülővel vittek. Először Kartúmban játszottunk hat hónapot: az első két hónap borzasztó volt, alig tudtunk még angolul is beszélni. Nagyon fiatalok voltunk, mai fejjel visszagondolva még egyszer nem vágnék bele, de a zenét ott kint lehetett megtanulni. Dubajban vettem meg az első hi-fi berendezésemet, az első gitáromat, egy Gibson SG Specialt. Az összes pénzünket abba fektettük be, hogy világszínvonalú felszereléssel jöhessünk haza, amilyen Magyarországon senki másnak nem volt. Rengeteg lemezt vásároltam, amit nálunk akkoriban nem lehetett volna megkapni. Csak egy rádió volt itthon, és egyáltalán nem játszott amerikai zenéket. Én kint ismertem meg az Earth Wind & Fire-t, a Weather Reportot. Éjjel-nappal zenét hallgatunk. Most, amióta a feleségem elment, nem is nagyon hallgatok már zenét – az új lemezemet meghallgattam, de azt is csak egyszer.

charlie_2.jpg

Nekem a Mindenen túl dalait hallgatva úgy tűnt, mintha tizenhét évvel a legutóbbi után még felszabadultabban énekelne. Ön is felszabadultnak érezte magát a stúdióban?

Egy dalnál volt csupán, hogy azt mondtam, hazamegyek, és átveszem újra. Én általában a demókat sem szoktam meghallgatni: bemegyek a stúdióba, ott helyben szeretem tüzetesen megnézni a szöveget, és a zenével is akkor szeretek ismerkedni. Ha elkezdek vele hamarabb foglalkozni, akkor félremegy minden, ez már régi tapasztalat nálam. Tizenkét számot ismeretlenül fel tudok énekelni négy óra alatt, és általában jó szokott lenni (nevet). Szerencsés ember vagyok, de azért tudok szerencsés ember lenni, mert nagyon sokat dolgoztam azon, amíg megtaláltam önmagamat. Ehhez nem elég, hogy elénekelsz egy dalt, és befutsz vele. Meg kell találni a szövegíródat, a zeneszerződet. Azt az egyet. Nem kettőt, nem hármat. Azt a szövegírót, aki téged ismer, a te lelkedet, aki rád írja a dalokat. Rengeteg évembe telt, mire eljutottam odáig, hogy amikor elénekelek egy dalt, azt úgy énekelem el, ahogy én szeretném.

A Leszek-e én című dal egyik sora megütötte a fülem: „Az is lehet, hogy elfelejtenek / Rohanó világ csak robog tovább”. Mennyire foglalkoztatja, hogy az életműve meddig marad fenn?

A koncerten el fogunk játszani egy-két dalt az új lemezről, és később, ha Isten is úgy akarja, be szeretném mutatni majd a lemezt. Nekem nagy boldogság, hogy még zenélek, ki tudja, meddig fogunk. Tibusszal beszéltünk egy héttel ezelőtt, hogy milyen szörnyű, hogy sorra mennek el a zenész kollégák. Sok barátomról meg sem emlékeznek; mi Somló Tamásnak írtunk is egy dalt a lemezen. Hosszú út volt, sok szeretetet kaptunk a közönségtől. A hatvanas években a táncdalénekesek mellett ott voltunk mi, az üldözött beatzenészek: hosszú hajunk volt, magunknak kellett megvásárolni a gitárt és a felszerelést, a szüleink vettek fel kölcsönt hozzá, miközben Svédországban a megvásárolt hangszert már akkor leírhatták a zenészek a költségeikből. Mi építettük fel a mostani generációnak az utat, amin okoskodni is lehet, de most már muzsikálni is kellene. Ez nemcsak Magyarországon van így, hanem Nyugaton is: szuper énekesekkel hülyeségeket énekeltetnek el. Nem értem ezt az irányt, változtatni kéne.

Említette, hogy sok szeretetet kapott a közönségtől. Meg is tudja ezt élni? Tud büszke lenni?

Erdélyben játszottunk másfél éve, a koncert végén azt mondta a romániai magyar szervező, hogy egész Romániából jött a koncertre legalább száz zenész, szeretnének beszélni velem. Én ennek örülök. Szokás mondani, hogy az a lényeg, hogy a közönség szeressen. Nekem az az első és legfontosabb dolog, hogy a zenészek szeressenek. A másik pedig, amikor odajönnek hozzám a koncert végén az emberek, és azt mondják: "művész úr”. Ki gondolta volna 18-20 éves koromban, hogy én művész leszek? Ki gondolta volna? Volt, hogy azt válaszoltam: "Ó, drága szívem, én nem művész vagyok, csak a Horváth Charlie!” De hazafelé arra gondoltam, "lehet, hogy mégis művész vagyok?” Ezek fontos dolgok az életben. Ha majd egyszer elmegyünk, vagy elfelejtenek minket, vagy nem, de ez már nem az én dolgom. Most boldog vagyok, hogy ezt a bulit megcsináljuk, biztos, hogy a szívünket-lelkünket bele fogjuk adni.


A Csak a zene van - A Charlie Band és a Tátrai Band közös koncertje 2021. április 3-án lesz a Papp László Budapest Sportarénában. A Facebook-eseményoldalt ITT találjátok, jegyet pedig ITT lehet vásárolni. Az interjú a Showtime Budapest közreműködésével készült.


https://recorder.blog.hu/2020/12/20/_mi_csak_ugy_tudunk_muzsikalni_hogy_belehalunk_charlie-interju
"Mi csak úgy tudunk muzsikálni, hogy belehalunk” – Charlie-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8116352126

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása