the-nest.jpg

Ha azt mondjuk, 2020 nem úgy alakult filmes téren, mint év elején vártuk, az enyhe kifejezés. A koronavírus kiürítette a bemutatónaptárat, a mozik a túlélésért küzdenek, a máskor ősszel felpörgő díjszezonnak nyoma sincs. Szerencsére nem teljes az ínség, az utolsó negyedévben otthonról is elérhetővé lett jó néhány az év legizgalmasabb filmjei közül. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg.

The Wolf of Snow Hollow

Brutális gyilkosságsorozat kólintja fejbe az álmos amerikai síparadicsomot, nem elég, hogy valaki válogatás nélkül marcangol szét helyi és turista fiatal nőket, a bizonyítékok alapján a seriffhivatal törvényőrei kénytelenek felcsapni a lexikonban a farkasemberről szóló szócikket.

A Fargo +  farkasember egyenletből még nem feltétlenül jön ki eredeti eredmény, ezenkívül Jim Jarmusch példáján abból is okulhattunk, hogy nem mindenkinek áll jól a horrorkomédia műfaja. A titkos adalék Jim Cummings író-rendező-főszereplő, aki gyakorlatilag átteleportálta Thunder Road-beli karakterét a havas-mészárlós zsánerközegbe. A sok B-filmből ismerős szitut totál szétzilálja ez a konstans idegösszeomlásban szenvedő csődtömeg, aki az egyik pillanatban szerencsétlen, szánandó lúzer, a másikban meg közveszélyes őrült, akit le kéne csukatni a társaival.

Nézőpont kérdése, hogy önismétlésnek könyveljük-e el Cummings második rendezését, vagy bizarr filmes univerzumépítésnek vagyunk szemtanúi, és legközelebb romkomban vagy sci-fiben járja majd végig ugyanezt a kötéltáncot. Most még kielégítő a beskatulyázhatatlansága, de azért kíváncsiak lennénk, képes-e más színfoltokra is.

hol látható: VOD 
osztályzat: 7/10

- - - - -

Mangrove

Steve McQueen, a 12 év rabszolgaság Oscar-díjas rendezője, az elmúlt évtizedét azzal töltötte, hogy látleleteket készített az USA-ról. A nem túl sikeres és nem túl jól sikerült Nyughatatlan özvegyek után viszont visszatért szülőhazájába, hogy feltérképezze London karibi bevándorlók alkotta közösségeinek történetét.

A Kis fejszék című ötrészes minisorozat – valójában öt egész estés film – első fejezetét szinte snittről snittre egymás mellé tehetnénk Aaron Sorkin friss Netflix-filmjével: mindkettő valós esetet dolgoz fel, polgárjogi tüntetők kirakatperéről mesél dokudráma-stílusban, az 1968-as chicagói 7-ek után ezúttal az 1970-es mangrove-i 9-ek kerülnek sorra.

Míg azonban Sorkin drámája a vége felé komolyan vehetetlen giccsbe fulladt, McQueen pont a második órára talál magára: a tüntetésig vezető eseménysor bemutatása zavaros, meg-megdöccen, de ezt kiélezett fókuszú, sodró szenvedélyű tárgyalótermi dráma követi, ahol minden snitt a kiváló alakítások kidomborítását szolgálja.

hol látható: HBO
osztályzat: 7.5/10

- - - - -

Time

A Mangrove politikai aktivista hőseinek – történelmi spoiler! – sikerül kijátszania a brit igazságszolgáltatást, így bátran rá lehet húzni klasszikus, inspiráló filmes dramaturgiát. Sibil Fox Richardsonnak nincs ilyen szerencséje: sokgyerekes anyaként egyedül kell sziszifuszi küzdelmet folytatnia férjéért, akit hatvan évre csuktak le egy fegyveres bankrablásért.

Garrett Bradley dokumentumfilmje az amerikai börtönrendszer kritikáját fogalmazza meg egy család prizmáján át. A cím egyrészt az egyértelműen túlzó mértékű letöltendő börtönbüntetésre utal, ugyanakkor a film szerkesztése is az időt veti be fegyverként: a  jelenben forgatott fekete-fehér képsorokat archív családi felvételek ellenpontozzák, asszociatívan felölelve azt a több mint húsz évet, amelyben Fox gyerekei apa nélkül nőttek fel, a pillanatokat – születésnapokat, diplomaosztókat, hétköznapokat –, amelyekről az apa lemaradt. Évek illannak el, és percek nyúlnak az örökkévalóságig: idegőrlő például a feszült csendben csordogáló játékidő, amikor Foxot a telefonban várakoztatja a bíró asszisztense, aki sokadjára dönthet a szabadulásról.

hol látható: Amazon Prime
osztályzat: 7.5/10

- - - - -

The Nest

A The Nest – akárcsak a Time, vagy összeállításunk ezt követő darabja – januárban debütált a Sundance filmfesztiválon, azóta vágtuk a centit, hogy elénk kerüljön Sean Durkin családi pszichodrámája. Aki egyébként nagyszerű debütfilmje, a Martha Marcy May Marlene óta kereken kilenc évig nem rukkolt elő újabb nagyjátékfilmmel.

A szektás thrillert most egy fokkal békésebbnek tűnő premissza váltja: az Amerikába szakadt és ott családot alapított brit bróker (Jude Law) egy nap bejelenti feleségének (Carrie Coon) és két gyereküknek, hogy Angliába költöznek, mert régi munkahelyén álommeló várja. Az álommeló mellé mesebeli vidéki kastély dukál új otthonul, ám semmi nem stimmel: a férfi gyanúsan könnyelműen szórja a pénzt és löki a sódert, a nő rajongott lova megbokrosodik az új helyen, az egyik gyerek befordul, a másik kifordul magából.

A korábban a Saul fiát is fényképező Erdély Mátyás rideg képei az otthon morzsányi melegét sem engedik be a félhomályos belső és nyirkos külső terekbe, felpattogzik a családi békére vakolt máz, elszabadul a pszichológiai hadviselés. Law-ra rászabták a komplexusos hóhányót, és Coon sorozatos remeklései után végre méltó filmes főszerepben brillírozhat.

hol látható: VOD
osztályzat: 
8/10

- - - - -

Dick Johnson is Dead

A Time-ban a távollévő apát egy életnagyságú kartonfigura hivatott pótolni, vagy legalábbis szimbolizálni; a The Nest családfője azzal szembesül, hogy a magáról alkotott mintaapakép valójában csak a minimálisan elvárható követelmény. Dick Johnsont bezzeg, akit kísérletező dokumentumfilmes felnőtt lánya kap lencsevégre, tüneményes apukaként ismerjük meg: okos, szellemes, melegszívű, lefegyverző mosolyú nyolcvanas öregúr, aki kezdődő demenciában szenved. Olyan ember, aki elég kalandvágyó ahhoz, hogy beleegyezzen, hogy a lánya filmre vegye az utolsó éveit.

A halálait – így, többes számban. És azt, ami a halál után következhet. A film valódi kollaboráció apa és lánya, két egyenrangú alkotótárs között – és megpedzegeti a felmerülő etikai kérdéseket is –; összeállhatna csak az elmúlást megörökítő, szívszorító, nehéz jelenetekből, vagy az életigenlő, örömteli pillanatokból, de ezek mellé még bejön a groteszk és a morbid, a lökött és az abszurd. A meghökkentő, egyedülálló egyveleggel Dick és Kirsten Johnson úgy állít emléket életében Dick Johnsonnak, ahogy minden szerettünknek kijárna. 

hol látható: Netflix
osztályzat: 
9/10 

- - - - -

American Utopia

David Byrne egyszer már megajándékozott minket minden idők egyik legcsodásabb koncertfilmjével, istenkísértéssel pedig könnyű pofára esni. Szóval már az is nagy szó, hogy a filmen megörökített Broadway-show majdnem olyan jó, mint a Stop Making Sense – és pont eléggé más, hogy ne kelljen folyton méricskélni.

A Talking Heads helyett tucatnyi pompás zenész és/vagy táncos kíséri a fura főnököt, a spontán felszabadultságot pedig bonyolult, kötött koreográfiára cserélték, ami még nagyobb kihívás lehetett minden résztvevőnek. Minket viszont nem csap meg izzadságszag: önfeledten lubickolhatunk a kreativitás, a játék, a művészet diadalában.

Spike Lee a megfelelő pillanatokban tenyerel rá rendezői kézjegyeivel az előadásra, máskülönben hagyja, hadd érvényesüljenek az egyéni gesztusok és csapatbeli dinamikák. Meg a dalok, basszus, ezek a 30-40 éves Heads-dalok – na jó, meg még az azóta született szólószerzemények is – ma ugyanolyan veszettül energikusak, és fantasztikusan szólnak az atomjaira bontott hangszerelésű zenekarral. 2020-ban nehéz hinni bármiféle utópiában, de Byrne-ék 105 percig meggyőznek, talán még mindig érdemes hajszolni.

hol látható: HBO
osztályzat: 8.5/10

szerző: Huszár András

https://recorder.blog.hu/2020/12/15/filmrecorder_jott_par_jo_film_az_ev_vegere
Jött pár jó film az év végére

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2316310532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása