Bármennyire is meglepő, a bő két évtizede alapított The National frontembere még sosem adott ki a klasszikus értelemben vett szólólemezt. De vajon csak ettől lesz értékes-érdekes a Serpentine Prison, vagy inkább csak arra jó, hogy a hatására leporoljuk Berninger zenekarának legjobb albumait? Utánajártunk! Lemezkritika a Recorder magazin 82. lapszámából.
Cím: Serpentine Prison
Kiadó: Concord Records
Megjelenés: 2020. október 16.
Stílus: indie folk, melanko-americana
Kulcsdal: One More Second
Matt Berninger goes America(na), ez lehetne a The National-frontember első szólólemezének rövid mottója. Berninger ezelőtt csak egy duós albumot adott ki Brent Knopffal EL VY név alatt, máskülönben közel sem dolgozott bele annyi mellékprojektbe, mint a Dessner-tesók; mostani szólódebütálásával sem kanyarodik túlontúl messzire a bevált recepttől. Még mindig a hajnali borozások filozofáló hangneme csendül ki baritonjából, ám lágyabb, selymesebb az összhatás: akut világfájdalom helyett inkább mélázik, és a főzenekar zakatoló szorongása, lázas crescendói és intenzitása helyett a legkorábbi National-lemez countrysabb, folkos-bluesos ízvilága és harmóniái köszönnek vissza. A legendás Booker T. Jones nemcsak a Hammond-orgonát hozta a lemezfelvételre, hanem producerként a memphisi kisimult lazaságot is, ami meglepően jól passzol a máskor egzaltált lelkivilágú Berningerhez. És még a fojtottabb dobok és akusztikus-hegedűs-szájharmonikás finomságok mellett is marad bőven bús szöveg – vagy a harmóniába ólálkodó féldisszonáns zongoratrilla – a melankóliához.
8.0/10
Huszár András