pandi_balazs.jpg

Pándi Balázst sokan az Index egykori munkatársaként ismerik, de az elmúlt években meghatározó dobosa lett a nemzetközi free jazz és noise színtérnek. Improvizált már Jim Jarmuschsal, Thurston Moore-ral, Bill Goulddal és Marshall Allennel. A Merzbow-val és Mats Gustaffsonnal közös projektje szeptember végén hozta ki új lemezét, a Cuts Opent. Ennek apropóján beszéltük vele át a karrierjét. Ez a Recorder magazin 82. számában megjelent interjú bővített változata.

Hogyan kezdtél lemezeket gyűjteni?

Nagypapámnak az a klasszik lemezgyűjteménye volt, aminek ma 50 forintért veszed darabját: Hofi, Karády, Bilicsi Tivadar. Három-négyévesen már tudtam, melyik lemez hol van, én vettem le a polcról, és felugrottam nagyapám ölébe, úgy hallgattuk a zenét. Nyolcévesen már azt a zenét akartam hallgatni, amit én szeretek.

Apám DJ volt, mielőtt megszülettem, és az otthon heverő kazettáira vettem fel, ahogy bömbölt a Nirvana a 28 colos Orion tévénkből. Aztán apám elkezdett lengyel kalózkazettákat árulni a kispesti piacon, ami nekem olyan volt, mint Michael Jacksonnak Disneyland. Második végéig stréber voltam, és ha ötöst vittem haza, választhattam egyet a többdoboznyi kazettából. Később a Headbangerbe jártam a Kökire, és kikerestem a katalógusból, hogy mi a legolcsóbb. A papírtokos Dawncore-demó volt az első, amit az elkummantott ebédbefizetésből megvettem. Később gyűjtöttem focis kártyát, ET-figurákat, KISS-hülyeségeket, enyhe OCD-m van ezen a téren.

img_8040.jpg

A lemezgyűjtésből egyenesen következett, hogy zenélni fogsz?

Nem. Az úgy jött, hogy édesanyám elvitt a zeneiskolába. Tudtam, vagy gitár, vagy dob lesz, mert tombolt a Guns N’ Roses-mániám, és két kép volt a fejemben: Slash gitározik az óceánban, és Matt Sorum haja lobog, ahogy üti a dobokat. A bátyám harmonikázni akart, mert gyerekkorunkban ámulattal hallgattuk nagypapám történeteit, aki harmonikázva élte túl a szovjet hadifogságot. Cigit kapott érte, amit elcserélt kenyérre, így nem halt éhen. A harmonikáéval egy teremben volt a dobfelvételi, ahol kiszúrt Pusztai Feri bácsi, hogy stramm gyerek vagyok, doboljak.

Hamar bekerültem az ifjúsági fúvószenekarba, én voltam a nagydobos, pedig tök kicsi voltam, ki kellett hajolnom oldalra, hogy lássam a karmestert. A klarinétos Ádám adott Sepultura-kazettákat, Attila barátom, akivel együtt doboltam, meg az első Absu-, Deicide-, Atheist-, Death-lemezeket. Kilencévesen már Darkthrone-t és Mayhemet hallgattam. Amikor tíz lettem, Attila meg 15, ő felakasztotta magát. ’94-et írtunk, és az is durva volt, hogy Kurt Cobain megölte magát, de amikor a barátom radírozódott ki egyik pillanatról a másikra az életemből, az kurvára megviselt. Mai napig sokat gondolok rá. Akkor idegből kidobtam a metálkazettáimat, amit sajnálok, de így találtam rá a punkra. Tetszettek a társadalomkritikus szövegek, hogy Jello Biafra azt üvölti, bassza meg a főnököd.

Mindig is többféle zenét hallgattam és több dolgot csináltam párhuzamosan a zenében. Doboltam, írtunk fanzine-t, aztán 17 évesen elkezdtem punk- és hardcore-koncerteket szervezni Jakab Zoli barátommal.

Így akartál eljutni a kedvenceidre?

Az is hajtott, hogy megnézzem őket élőben, mert egy Page99- vagy Creation Is Crucifixion-buli olyan volt nekem, mint másnak egy Queen-koncert. De a fő hajtóerő, bármilyen nyálasan is hangzik, az volt, hogy visszaadjak valamit a zenekaroknak. Úgy gondoltam, ha szervezek nekik egy koncertet, elviszem őket a Várba, főzök rájuk, azzal tudom meghálálni azt a hatalmas élményt, amit tőlük kapok. Volt benne kockázat, mert csóró lakótelepi gyerek voltam, ha bukok negyedmilliót, nem fizeti ki apu.

img_8079-2_1.jpg

Hogyhogy nem mentél csődbe?

Volt pár bukó, de a West Balkánban voltam pultos, és az az egyik legjobban fizető szórakozóhely volt akkoriban. A kollégáim lakástörlesztőket indítottak el, én kevésbé sikeres koncertekbe lapátoltam a pénzt.

A zenekarok eleinte eljöttek kapura, és nyaralásnak élték meg a turnézást. Volt olyan is, hogy egy 150 eurós gázsijú, fityfasz zenekar turnémenedzsert hozott magával, aki szénné baszogatott, de akik nem úgy fogták fel a dolgot, hogy a világhírnévhez vezető út Budapesten kezdődik egy 18 éves szervező buliján, azokkal tök jó koncertek és tartós barátságok születtek.

A Kepler nevű altcountry zenekarnak például 400 eurós garanciát vállaltam, amit nem tudom, miből akartam kifizetni, pláne, hogy csak 10 ember jött el a koncertre. Leültettük őket félkörben a színpad elé, a zenészek meg odáig voltak, hogy ez volt a kedvenc koncertjük, mert érezték, hogy az a tíz ember mennyire odáig van értük. A koncert végén nem voltak hajlandók több pénzt elfogadni, mint amennyi a jegyeladásból bejött. A Kepler dobosa volt egyébként Jeremy Gara, aki az Arcade Fire dobosa a kezdetek óta, és aki a mai napig nagyon jó barátom.

Jól sejtem, hogy a koncertszervezésből nőttek ki a külföldi kollaborációid?

A zenekarok tudták, hogy dobolok, sokszor mi játszottunk előttük a The Taktikával, aztán amikor elkezdtem a zenekarok mellett egyre több kísérleti koncertet szervezni, ha eltöltöttem valakivel egy napot, kiderült, hogy játszom valamilyen hangszeren. Amikor Aaron Funk (Venetian Snares) Budapestre költözött, mondtam, hogy szerveznék neki egy bulit, ő meg szólt, hogy felvenné és mintázná a dobolásomat az egyik számban. Ez nem sokkal a Rossz Csillag Alatt Született lemez megjelenése után volt, és miután kiírta a lemezborítóra, hogy „featuring the excellent drumming of Balázs Pándi”, rengeteg megkeresést kaptam.

Akkor már leveleztem Merzbow-val, mert régóta el akartam hozni Magyarországra, és átdobtam neki a Venetian Snares-tracket. Ő tőmondatokban kommunikál, és amikor végre sikerült leszervezni hozzánk, a válaszát úgy is lehetett érteni, hogy akarok-e vele duóban játszani. Fogalmam sem volt, mit szeretne játszani, de tudtam, hogy elbaszni csak úgy tudom, ha meg sem próbálom.

Az első koncertünk 1200 ember előtt volt a holland State X Fesztiválon a Melvins előtt. Odamentem Masamihoz, hogy én vagyok a dobos, mit szeretne csinálni a színpadon. „Improvisation.” Sok zörgő mütyürt vettem a koncertre, de amikor a zene 2000 decibellel vitte le a skalpot a fejekről, rájöttem, hogy a kolompok felejtősek, és elkezdtem nyomni, mint a hülye. A koncert után Masami mosolyogva ült a backstage-ben, és annyit mondott: „Good.” Azóta együtt játszunk. Végül az is kiderült vagy tíz közös lemez után, hogy az első koncert egy félreértés volt, mert ő azt hitte, hogy én alapból duózni hívtam el.

A Merzbow a fix pont az életedben. Miért jöttök ki ilyen jól zeneileg?

Interjúkban azt szokta mondani, hogy a játékomban van erő, de közben az improvizáció sem okoz gondot. Ütöm, mint a paraszt, de szabadon dobolok. Azóta működik igazán jól a játékunk, hogy teljesen kitörtem a tempóbörtönből. Masami játszott korábban metáldobosokkal, és az volt a baj, hogy ugyanazt a négy patternt váltogatták ugyanabban a tempóban. Jazzdobosokkal viszont az volt a baja, hogy nem hallotta, mit játszanak. Nekem is voltak berögzült dolgaim, de hamar ráéreztem, hogy akkor működik ez a zene, ha teljesen felszabadítom a játékomat. A hömpölygésre mentem rá, meg arra, hogy kicsit olyan legyen a dobolásom, mintha önmagát akarná begyűrni maga alá. Nem a fix tempóra koncentrálok, mert úgyse tudok tempóban dobolni, kapkodok.

Miért jó zajzenét játszani?

Nem szeretem a zajzene kifejezést, mert pont attól működik, amit csinálunk, hogy nem különböztetjük meg más zenéktől. Ez is zene, nem zaj. Ha szétválasztjuk a kettőt, abból születnek a félnáci hülyéskedések, meg hogy válogatott atrocitásokat dobálnak az emberek képébe buta szövegekkel. Ha viszont olyasmit akarsz létrehozni, mint Lasse Marhaug, ahhoz még szarni is pedálokkal kell járni, és álmodban is gépeket kell építeni.

A modern művészet számomra attól lesz izgalmas, hogy az eddig felhalmozott tudásanyaghoz hozzáadjuk a mi stílusunkat, ízlésünket; kiegészítjük a múltat a jelenünkkel. Én játszani és hallgatni is olyan noise produkciókat szeretek, amelyek sokféle zenéből táplálkoznak, és mindig meg tudnak újulni, mint mondjuk Kevin Drumm, a Bastard Noise, vagy a Sickness.

A maximális szabadsággal játszott instrumentális zenének szerintem sokkal radikálisabb üzenete van, mint egy sémákból összerakott produkciónak, amiben elmagyarázzák, hogy mit csinálj, nézz előre, állj fel, döntsd le a falakat. Ha egy zene a szokatlanságával, a szabadságával tényleg felkavarja az embereket, az sokkal forradalmibb és erősebb állítás, mint amit egy mikrofonba bele tudsz kiabálni.

img_8082.jpg

Van különbség abban, ha metált, jazzt, vagy noise-t játszol?

Semmi. Nem akarom a Dead Kennedyst és a Cannibal Corpse-t kiirtani a játékomból, hogy jazzdobos lehessek. Dobos vagyok, és kész. Ha megmozgat, amit játszunk, és a nézők gellert kapnak tőle, az egy jó este volt.

Azt mondják, ne találkozz a példaképeiddel, mert csalódás lesz belőle, te viszont nemcsak találkoztál, de együtt is játszottál sok zenészhősöddel. Nem csalódtál?

Nem. Anthony Braxton mondta Wagnerről, hogy a zene története nem a nagyszerű emberek története, és ebben van igazság, de az én tapasztalatom az, hogy az érzékeny alkotók az életben is normálisak. Pont hogy a „futottak még” kategóriás zenészek szoktak borzalmas hisztiket csapni. Nem attól lesz valaki fasz, hogy híres; aki fasz, az az lesz karosszérialakatosként is.

Vegyük át a fontosabb kollabjaidat! Kezdjük Marshall Allennel, aki a Sun Ra Arkestrát vezeti Sun Ra halála óta.

Ő az Isten. Amikor az A38-on voltam koncertszervező, elhoztuk a Sun Ra Arkestrát Budapestre. Én a baritonszaxofonossal, Danny Ray Thompsonnal lettem igazán jóba. Amikor Philadelphiában jártam, Danny elhívott egy próbára a Sun Ra-házba, ahol 1968 óta él a zenekar. Amikor Roswell Rudd régóta húzódó betegsége súlyosbodott, a kiadó szólt, hogy fizeti a repjegyet is, csak játsszunk még egyszer együtt, és mivel Jamie Safttel és Trevor Dunn-nal amúgy is fel akartunk venni valamit, jött az ötlet, hogy csináljunk egy lemezt Danny Ray Thompsonnal és Marshall Allennel. Két napig nyomtuk folyamatosan, és még Roswell Rudd is át tudott jönni végül a felvételekre, és beült közénk. Ebből lett a Ceremonial Healing lemez.

img_8050.jpg

Hogy bírta a zenélést a 96 éves Marshall Allen?

Ő a mai napig tíz órákat zenél. Eszméletlen energiája van. Amikor mi pihentünk, kávéztunk, ő akkor is megállás nélkül játszott. Reggel ivott egy kávét, délután még egyet, és pörgött hajnalig. A Sun Ra Arkestrában gyakran előfordult, hogy próbáltak tíz órát, majd este hattól reggel hatig játszottak a klubban. Clifford Jarvis húszperces dobszólókat nyomott, az alatt mentek vécére.

Takafumi Matsubara.

Régóta akartunk együtt játszani Takafumival, mert tizenéves korom óta Mortalized-rajongó vagyok, de 2014-ben sztrókot kapott, és nem tudta mozgatni a kezét, amivel fogja a bundokat. Hiába járt rehabra, a középső ujja nem gyógyult meg. Amikor három éve Japánban jártam, megbeszéltük, hogy próbálunk egyet, mert akkordokat azért tud fogni. És húsz percig működött az összes ujja. Nem gondolom, hogy jött a magyar gyerek, és meggyógyította a japán gitárost, de a zenélésünk olyan hatással volt rá, amitől húsz percre helyrebillentek a dolgok. Aztán megint nem mozgott az ujja. Sose felejtem el, másnap elvitt Kyotóba, az egyik pirosnál rám nézett, és azt mondta: „Now I can dream again.”

Bill Gould.

Amikor az első koncertünket adtuk Merzbow-val, azt látta Tim Moss, a Faith No More és a Mastodon turnémenedzsere, aki az utánunk játszó Melvinst is vitte akkoriban. Amikor a Pornt elhívták az All Tomorrow’s Parties Fesztiválra, Dale Crover már nem akart velük játszani, és Moss arra gondolt, ha én úgyis itt vagyok Európában, játsszak velük. Nagyon élveztem a turnét, a Pornban megvannak azok a kötött részek, riffelések, amelyek a gitárzenében kötelezőek, de közöttük mindig improvizáltunk is rengeteget.

Amikor beültünk a turnébuszba, Gould hátrafordult, és öt perc után már a magyar politikáról beszéltünk. Amikor a VOLT-on léptek fel a Faith No More-ral, arról győzködték, milyen rendes ember az Orbán Viktor, és megkérdezte, mit gondolok róla, mert ő nem ezt olvasta. Billt nagyon érdekli ez a térség, apai ágon Békéscsabáról származik, és sokat jár Szerbiába, ahonnan brandyt is importál Amerikába. Vele is nagyon jó barátok lettünk, és amikor felmondtunk az Indexnél, posztolt is a Facebookra, hogy mindenki koccintson az egészségünkre, mert nagy dolog a közös kiállás.

Thurston Moore.

A 2005-ös Roskilde Fesztiválon volt egy Other Sides of Sonic Youth-koncert, full impró, amin Merzbow és Mats Gustafsson is fellépett. Amikor elkezdtünk Merzbow-val játszani, felmerült, hogy ötvözzük a duónkat azzal a felállással. Én akkor már játszottam együtt Thurstonnal, mert a Chelsea Lights Movinggal ő is fellépett az All Tomorrow’s Parties Fesztiválon, amin mi is a Pornnal, és feljött velünk a színpadra. Thurston is lelkes volt az ötlettől, de szólt, hogy csak akkor ér rá, ha a Sonic Youth nem csinál semmit, és pont akkor volt a dél-amerikai búcsúturnéjuk, amikor játszottunk a kvartettel, így megcsináltuk trióban. Ha ráér, akkor együtt játszunk, az új lemezt is együtt vettük fel.

Jó vele játszani, mert amellett, hogy élünk-halunk a jazzért és a szabad improvizációért, a legkorábbi hatásunk azért mégis a strukturált, hangos gitárzene, és azon belül is hangsúlyosan a korai punk/hardcore zenekarok, mint a Negative Approach, a Black Flag, a Bad Brains vagy a Minor Threat. Ezeknek a zenéknek az energiája mindkettőnk zenei szövetének a része.

Justin Broadrick.

Justinnal nagyon jóban vagyunk, de vele is az történt, mint John Frusciante-vel, hogy nem voltunk egy térben, amikor játszottunk. Annyi, hogy míg Frusciante-nek megtetszett az egyik szám, amit Aaron Funkkal csináltunk, és rágitározott, addig Justin összerakta az alapokat a Blood of Heroes-zal, és én arra vettem rá utólag az élő dobot.

De ami elsőként eszembe jut Justin kapcsán, az az, hogy az első Jesura veszthettem el a szüzességem. Panelben laktunk, és fel kellett rakni valamit, hogy ne minket hallgasson az egész tömb. A Hydra Head-es dupla Jesu, meg Fennesztől a Venice szólt egész nap.

Jim Jarmusch.

Amikor kirepültem New Yorkba a Dillinger Escape Plan búcsúkoncertjére, Marc Urselli, akivel Mike Pattonon keresztül haverkodtam össze – az ő zenekarainak meg Lou Reednek volt a hangmérnöke –, rám írt, hogy csináljunk együtt valamit. Korábban is pedzegette a dolgot, és most azt javasolta, Lee Ranaldóval és Jim Jarmusch-sal kezdjünk valamit. Konkrétum nem volt, úgyhogy én megvettem a repjegyemet, mert január 4-ére haza kellett érnem, éjszakai ügyeletes voltam az Indexben. A szilveszteri buli másnapján szólt Marc, hogy 3-án ráér Jarmusch, zenéljünk. Kiderült, hogy családi ügyek miatt nem volt korábban elérhető.

Gyorsan átrakattuk másnapra a repjegyemet, de még a stúdióban is úgy voltam vele, hogy lehet, jön az sms, hogy bocs, közbejött valami. Ha azt mondja, inkább másnap délelőtt jön, nem tudtam volna maradni, mert csontra le voltam gatyásodva. De megérkezett időben, és lett egy kurva jó esténk. Héttől hajnali háromig zenéltünk. Dumáltunk egy órát, aztán játszottunk egyet. Volt közös téma, mert Jarmusch szoros kapcsolatban áll a Bálint családdal, velük élt a 70-es, 80-as években, Bálint Eszter szerepelt is a Florida, a paradicsomban, nekem pedig Bálint Endre képzőművész nagy kattanásom, van is tőle egy szitanyomatom. Zeneileg is jól kijöttünk. A sokpedálos New York-i stílust képviseli, mint Glenn Branca, Nels Cline. Érzékeny ember, ez nem csak a filmjeiből, a zenéjéből is lejön.

Csihar Attila.

A Govindában kajáltunk Csiharral, és mondta, hogy nyomná a szólócuccát, a Void ov Voicest, mert épp a Mayhemmel és a Sunn O)))-val se volt semmi. Nekem volt egy lekötött szólókoncertem egy kassai fesztiválon, és szóltam a szervezőnek, hadd jöjjön Attila is szólóban, és a végén majd duózunk tíz percet. Már a beállásnál annyira jól összepasszolt az ő túlvilági éneke az én szabadon hömpölygő dobolásommal, hogy együtt nyomtuk le a koncertet. Eléggé beindult most a Hiedelem, hívtak Kanadába is minket, talán egy lemezt is összehozunk, amikor lesz rá időnk.

A COVID-ot most masszívan végigdolgoztam az Indexnél, és amikor enyhült a járvány, jött a felmondást megelőző, iszonyú stresszes időszak, amikor eszembe se jutott stúdiózni, mert azon kattogtam, hogy mi történik a lappal, és miből fogok megélni.

Hogyan élted meg az Index felbomlását?

Ha kérdezték, hogy vagyok, életemben először mondhattam, hogy szarul, de büszkén. Pocsék volt, hogy miután a turnékat lemondták, a fizetésem másik felét is elvesztettem, de ha a Telex más koncepcióval tud működni, akkor még jól is kijöhetünk a történetből. Olyan ez, mint amikor valaki fél a bungee jumpingtól, lelökik, és rájön, hogy ez kurva jó – ha nem hal bele. Én is belevágok most új dolgokba. Tizenéves korom óta főzök a zenekaroknak, mert nem volt pénzem étterembe vinni őket, és most szakács leszek egy helyen, ahol a saját ételeimet főzhetem. A savanyítással is tudok végre foglalkozni, amit azóta pörgetek megállás nélkül, amióta meghallottam Vaszily Miklósnak, Orbán Viktor első számú médiahóhérának a nevét az Index környékén. A felbukkanásának másnapján már 20 kilo kimchit készítettem.

img_8034.jpg

Bár nagyon nehéz időszak volt ez, örülök, hogy úgy történt minden, ahogy, mert fontos példát állítottunk, és remélem, hogy a mi kiállásunknak is volt valamennyi köze ahhoz, hogy az SZFE-s diákok ennyire beleálltak a tiltakozásba, és ilyen szervezetten és intelligensen csinálják. Ebben az országban azért lehet bármit megtenni, mert semminek sincs következménye, a mi példánk viszont megmutatta, hogy igenis van olyan helyzet, ahol nincs tovább, és nem kell mindig mindent eltűrni. A sajtószabadság nem ott végződik, hogy Orbán tartja a lapindítót, és ezt az emberek is megértették. Nyolcévnyi anyázós-zsidózós olvasói levelek után százával kapjuk a visszajelzéseket a normális, csöndes emberektől, akik csak akkor kommentelnek, ha tényleg van mondanivalójuk. Az ő támogatásuk felemelő érzés.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Frank Olivér
fotók: Hering Orsolya

https://recorder.blog.hu/2020/10/09/_utom_mint_a_paraszt_de_szabadon_dobolok_pandi_balazs-interju
"Ütöm, mint a paraszt, de szabadon dobolok" - Pándi Balázs-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9416219440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.