"Nekem itthon van dolgom" – Interjú Oláh Krisztiánnal

2020.10.08. 18:00, Gaines

olah2.jpg

A zongorista-zeneszerző Oláh Krisztián mögött máris eseménydús pálya áll: alig húszévesen, 2015-ben harmadik helyezést ért el a Montreux-i Jazz Fesztivál zongoraversenyén, három évvel később pedig meghívást kapott az amerikai Thelonious Monk Institute nemzetközi versenyére, ahol a világ legjobb jazz-zongoristái között mérettette meg magát. Kvartettjével idén év elején jelentették meg első lemezüket, a CAFe Budapest Fesztiválon, október 25-én pedig saját, a jazzfelállást vonószenekarral ötvöző szvitjét is bemutatja. Kikérdeztük arról, hogy könnyen össze tudta-e fésülni ezt a két műfajt, mit profitált a jazzversenyből, és miben szeretne Simon Márton nyomdokaiba lépni.

A zeneakadémiai koncert az ősbemutatódról kapta a nevét, a Parallel Reflections című szvitben jazzkvartettes felállást ötvözöl vonószenekarral. Honnan jött ez az indíttatás?

Régóta megvan bennem az igény, hogy ilyen jellegű zenét szerezzek. Ez egyfajta családi örökség is: édesapám [Oláh Kálmán jazz-zongorista, zeneszerző – szerk.] rengeteg hasonló zenét komponált, sőt, komponál a mai napig. A Bartók Konzi klasszikus zongora tanszakán komoly klasszikus zenei inspirációkat kaptam, mellette kezdtem aktívan jazzkoncertezni is. Nem szeretem a „kettősség” szót használni, a két műfaj együttműködését érzem magamban – ennek a leképeződése a szvit is. Szeretném, ha a hallgató nem érezné úgy, hogy két különálló műfajból próbálok összekeverni valamit, hanem egységes kép alakuljon ki bennük a darabról. Nem akarok radikálisan ledönteni határokat, inkább a kapcsolódási pontokat keresem meg.

A jazzkvartettnek és a vonószenekarnak is megvannak a maga belső dinamikái, szabályai. Könnyű volt összefésülni őket?

Egy ilyen kombináció akkor csiszolódhat össze, ha mindkét formációnak ki kell lépnie egy-egy ponton a komfortzónájából, de azon a szinten maradnak, ahol nem megugorhatatlan az akadály. A mű egyes tételeiben a vonószenekarnak testhezálló zenei anyag kerül előtérbe, máskor, improvizatív részeknél pedig a jazzkvartettnek. Mindkét fél részéről szükség van bizonyos fokú nyitottságra.

olah3.jpg

Mennyiben alkalmaztál hasonló zeneszerzési módszert, mint a jazzkvartettnél?

A 2019 óta működő jazzkvartettemre is én szerzem a műveket, a repertoárunkban csak saját szerzemények szerepelnek; a próbák alatt némileg csiszolódnak, de a nagy részét én fektetem le. Megfigyeltem, hogy ugyanaz a komponálási metódus nem ültethető át egy az egyben erre a darabra; összetettebb szövetet igényel a vonószenekari hangzás. Vannak tételek, ahol hasonlóan kezdtem írni, mint egy jazzkompozíciónál, majd szövevényesebbé próbáltam tenni; máshol teljes mértékben a vonószenekar felől indultam el, aprólékosan kidolgozva a részeket.

Nem sokkal azután, hogy trióból kvartetté formáltad a zenekarodat, idén meg is jelent az At the Back of My Mind című lemezetek. Ilyen hamar összeszoktatok?

Tavaly rengeteg kompozícióm született, ezekhez hozzácsaptam néhányat, amiket még a trióra írtam, de remekül szóltak kvartettre áthangszerelve. Hamar kialakult egy lemeznyi repertoár. Koncertről koncertre egyre jobban összeszokunk, de szerencsére már kezdettől megvolt köztünk az összhang a próbafolyamatok során, a stúdióban. A bemutatkozó session videónk felvételekor már éreztem, hogy könnyen fel tudnánk venni együtt egy egész lemezanyagot.

A zongora mellé egy másik szólóhangszert emeltél be a szaxofonnal. Miért?

Nem veszített szólóhangszer jellegéből ezáltal a zongora, viszont új dimenziókat nyitott ki a kamarazenélés terén, a kollektív improvizálástól kezdve egészen odáig, hogy hogyan tudom megtalálni magam a kíséretben. A kompozíciókon is kezdtem érezni, hogy megkívánnak egy szólóhangszert. A kvartettre írott számaimban szépen kiegészítik egymást a klasszikus irányú hatások a szaxofon hamisítatlan jazzhangzásával: nagyon izgalmas ötvözetnek tartom, hogy klasszikus jellegű dallamok szólalnak meg egy alapvetően jazzben használatos hangszeren. És mivel a testvérem játszik rajta, akivel egész életünkben együtt gyakoroltunk, nem kell sokat magyarázni neki a próbák során.

Klasszikus zenén belül mi inspirál a leginkább?

Jelenleg a huszadik század: Bartók zenéje megkerülhetetlen, mellette Sztravinszkijt, Ligeti György zenéjét hallgatom sokat. Elkezdtem megismerkedni kortárs zeneszerzők műveivel, ez a konzis és zeneakadémiás éveimből kimaradt: az én kortársaimat, és azokat a szerzőket, akik a 60-as, 70-es évek után alkottak, Jeney Zoltántól Eötvös Péterig. Amikor még nem hallgattam tudatosan zenét, csak amit a szüleim mutattak, akkor is sok huszadik századi zenét fogadtam be, és a konzis időszakomban pont azzal lázadtam, hogy inkább Bachot és a romantikusokat hallgattam, ki akartam kerülni a modern zenei hangzásból. Most pedig visszatértem hozzá.

MÉG KILENC NAGYON IZGALMAS PROGRAM AZ IDEI CAFE BUDAPEST FESZTIVÁLON

Pár éve egy interjúban említetted, hogy a jazz sztenderdeknek egy idő után kimerül a stílusbeli palettája, vannak hangulatok és érzések, amiket nem tudsz rajtuk keresztül kifejezni. Ezzel a kérdéssel most hogy állsz?

Még mindig itt tartok, sőt, most még inkább. Megfogalmazódott bennem egy igény, hogy aktuális kontextusba helyezzem az elmúlt száz év zenéjéből ért inspirációkat. Különösen foglalkoztat a nagyvárosi szorongás témája, olyasmit szeretnék kifejezni zenében, mint Simon Márton a Polaroidok című verseskötetében. Ma már egy-egy műfajnak, mondjuk a jazznek is sok-sok rétege van, nem is három-, hanem öt- és hatdimenziós. A sztenderd játék is abszolút elidegeníthetetlen része a jazznek, viszont abban a dimenzióban, ahol most utazom, a saját szerzeményeimen keresztül tudok a legjobban kommunikálni.

olah1.jpg

És a klasszikust és modern jazzt ötvöző hangzásvilágban még otthonosan érzed magad, vagy már kacsintgatsz más fúziók felé is?

Most írom az új anyagot a kvartettre, amely jövő évre fogja elnyerni végleges formáját. Az még ebbe a vonalba illeszkedik, bár már érzem rajta, hogy jobban feszegeti a határait. A terveim szerint két részből fog állni: az egyik fele a klasszikus dallamvilágot, a tradíciókra épülő hangzást képviseli, a másik avantgárdabb jellegű, de még klasszikus forrásból. Érzésem szerint ez az egy anyag van még ebben a fúzióban, utána más zeneszerzői úton indulnék el.

Két éve vettél részt a Thelonious Monk Institute jazzversenyén, ennyi idő távlatából hogyan ülepedett le?

Több interjúban meséltem már arról, hogy miért volt zeneileg meghatározó élmény. Volt alkalmam tizenhárom nagyszerű zongoristát hallani a döntőben, illetve néhány hetet New Yorkban eltölteni, ahol jártam a jazzklubokat, hallgattam, hogyan játszanak a zenészek. Ennek hatására elkezdtem azon gondolkozni, milyen kontextusba szeretném emberileg és zeneileg helyezni magam, hogyan tudnék önazonos lenni. Sok mindent megtanultam a jazzről, sok stílust kipróbáltam, de rájöttem, hogy nekem itthon van dolgom, mert az itthoni tradíciókon keresztül tudom a legjobban formába önteni a közlendőmet – és ez alatt a családom mellett Magyarország zenei örökségét is értem. Ezt a fajta zenei örökséget kezdtem el hiányolni a sztenderdekből is, mivel nem feltétlenül tudom rájuk átkonvertálni. Ezt szeretném ápolni.


OIáh Krisztián október 25-én, vasárnap este mutatja be saját, jazzkvartettre írt kompozícióit, valamint a Parallel Reflections című művet a Zeneakadémián, jegyek itt kaphatók

A koncert Facebook-eseményoldala


interjú
Huszár András

fotók: Bodnár Zsófi

https://recorder.blog.hu/2020/10/08/_nekem_itthon_van_dolgom_interju_olah_krisztiannal
"Nekem itthon van dolgom" – Interjú Oláh Krisztiánnal

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5416230750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása