007.jpg

Taylor Swift mindössze másfél évtized alatt nemcsak hogy felküzdötte magát a popsztárok elitligájába, hanem egyenesen generációs ikon lett belőle. Sikerült neki, ami csak keveseknek: stílusváltásaival képes volt lemezről lemezre növelni ázsióját. Mi a titka? Az a cikk először a Recorder magazin 81. számában jelent meg.

Swift karrierje már azelőtt elkezdődött, hogy megszületett volna: szülei, Scott és Andrea a showbusinessbe szánták a lányukat, bevallottan ezért is választottak neki gendersemleges nevet. Tizenkét éves korában Shania Twain és Faith Hill hatására elkezdett saját dalokat írni, a család a lány zenei karrierje beindítása érdekében a countryszíntér egyik epicentrumába, Nashville-be költözött. Ez utólag karrierfordító lépésnek bizonyult: itt fedezte fel a még mindig csak tizenöt éves Taylort Scott Borchetta, az akkoriban induló Big Machine Records fejese. “Az első meetingünkön láttam, hogy ő lehet az én Mick Jaggerem. Dalainak ereje nem csak a korához képest volt megdöbbentő – emlékezett vissza a producer, akinek bejöttek a megérzései.

A cím nélküli első album egyike volt 2006 legjobban fogyó countrylemezeinek, a dalai pedig az azóta eltelt tizennégy évben sem vesztettek erejükből: a Swift addigi 162 számát rangsoroló cikkében a Vulture a hatodik helyre rakta az Our Songot erről a lemezről, mondván, az énekesnő már ekkor jó érzékkel passzintotta a legfülbemászóbb dallamait olyan szövegekhez, amiktől azok szárnyalni kezdtek.

Countryhercegnőből popsztár

Bár a 2006-os első lemez hatalmas siker lett, és a Teardrops On My Guitart rendszeresen játszották a nem countryra specializálódott rádióadók is, a klasszikus értelemben vett áttörés még váratott magára. A 2008-as Fearless már előrevetítette a későbbi diadalmenetet. Sok rajongónak ez a kedvenc lemeze: a dalok továbbra is a countryban gyökereznek, de több bennük a mainstream pop, Swift pedig érezhetően ekkoriban kezdte megtalálni a saját hangját (már hét dalnak a társszerzője). Már ekkor is tudott csavarni a szerelmi drámára fókuszáló dalszövegek régi toposzain, részben egyszerű, naplószerű stílusával, másrészt éleslátásával.

Nem meglepő, hogy a Fearless megkapta nemcsak a legjobb countryalbumnak, de az év lemezének járó Grammy-díjat is, megszilárdítva az akkor még mindig csak tizennyolc éves Swiftet az egyik legtehetségesebb énekes-dalszerző sztárjelölt pozíciójában. Mindezt úgy (vagy annak ellenére), hogy míg sok előképe (például Britney Spears vagy Christina Aguilera) főleg skandináv producerek által összerakott, túlfűtött slágerekkel futott be, addig ő jobbára ártatlan, viszont kitörölhetetlenül ragadós dalokkal érte el ugyanezt.

ÚGY TÖRIK ÖSSZE TAYLOR SWIFT SZÍVE, MINT NEKEM

Amikor a régi Taylor meghalt

A két évvel későbbi folytatás, a Speak Now csak annyit változtatott a bevált recepten, amennyit feltétlenül szükséges volt: áramvonalasabb lett a megszólalás, fülbemászóbbak a refrének, kimunkáltabbak a szövegek. Kezdte elhagyni a korai idők „naiv, szőke, kék szemű gitáros lány”-imidzsét, de tette mindezt anélkül, hogy okot adott volna arra, hogy a rajongók elforduljanak tőle.

Ez a fajta evolúció tetten érhető a hangzásban is: a Paramore által inspirált poppunkos Better Than Revenge lényegében a Bad Blood vagy az I Knew You Were Trouble előképe, míg a Mine nagyjából az összes Max Martinnal készült sláger archetípusa. Hogy ez már egy új szint, az a turnén vált nyilvánvalóvá. A koncertek igazi szuperprodukciókká váltak, a kísérőzenekar mellett táncosok és színészek keltették életre a színpadon a dalok sztoriját. Ha ez túl sok is volt néha, a közönség nem bánta; a rajongók a tudatalattijukból előbújt popsztárt látták csak, aki egyszerre mert grandiózus és abszurd, magabiztos és sebezhető lenni.

Born In The U.S.A.

„A Red tele van eltűnésekkel, olyan dolgokkal, amik már most hiányoznak, vagy hamarosan hiányozni fognak - múltbéli kapcsolatok, régi hangzások, egykori Taylor Swiftek” írta tavaly a Pitchfork kritikusa. A 2012-es album sokak szerint Swift legjobb lemeze lett, amely még úgy tudott tobzódni a különböző stílusokban, hogy közben őrzött valamennyit a régi TayTayből: a stadionrockos State Of Grace vagy a Holy Ground mintha csak a Speak Nowról maradt volna le, a Sad Beautiful Tragic viszont mintha egy elfelejtett Mazzy Star-dal lenne, az I Knew You Were Trouble pedig mintha egy Skrillex-kollaboráció. 

Ennyi idő távlatából azonban még egy dolog egyértelmű: ez volt az utolsó olyan Taylor Swift-lemez, amit nem befolyásolt, hogy mit várnak tőle a rajongók vagy a média (például feministább viselkedést, politikai állásfoglalást), és aminek a dalai nem a maximális hatásfok jegyében íródtak. A 2014-es 1989-at már az első popalbumaként harangozták be, és akárcsak Bruce Springsteen a Born In The U.S.A.-n, úgy ő is keblére ölelte a műfajt, belépve ezzel karrierje legtöbbek által ismert szakaszába.

A hol Brian Wilson zsebszimfóniáit (Out Of The Woods), hol Lorde minimalista elektropopját (Blank Space) vagy a nyolcvanas évek lányzenekarait (Shake It Off) idéző, patikamérlegen kimért slágerek azonban már nemcsak azoknak szóltak, akik vele együtt fordultak rá a felnőttkorral járó zavarodottságra, és akikkel együtt élték át a szerelemmel járó hullámvasutazást, hanem MINDENKINEK.

Reputáció

Természetesen Swift sem maradhatott örökké a csúcson: a 2017-es Reputationt már csak az elkötelezett rajongótábor mentette meg a bukástól. Úgy tűnt, a pop addig regnáló hercegnője saját magát kormányozta a zsákutcába: addig minden egyes lemeze drámaibb és grandiózusabb volt az előzőnél, eközben viszont egyre inkább eltávolodott a gyökereitől a polírozott EDM-pop kedvéért.

TayTay azonban erre is tudott reagálni: csináltatott egy dokumentumfilmet (Miss Americana) a saját átalakulásáról, aminek eredményeképp az addigi politikai semlegességtől eljutott odáig, hogy nyíltan kiállt a demokraták, valamint az LMBTQ-jogok mellett. Arról is őszintén vallott, hogy miként vált a saját hírneve foglyává.

003.jpg

Ez a kitárulkozás egyfajta zenei vérátömlesztéssel is járt számára: a tavalyi Lover ugyan biztosra ment olyan tekintetben, hogy Swift minden oldalát megmutatta, mégis belengte egy rég nem hallott könnyedség. A 2020-as folkore pedig egyértelműen a legerősebb lemeze a 2012-es Red óta. És ha 2020-ban már nem is tőle hangos a popzene, azért biztosak lehetünk benne, hogy Swiftben ott rejtőzik egy hosszú, aranykorokkal tarkított karrier lehetősége.

szerző: Kollár Bálint

https://recorder.blog.hu/2020/09/14/van_benne_meg_par_aranykor
Van benne még pár aranykor - Taylor Swift

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3116183810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.