wide2_2.jpg

Alig egy év leforgása alatt az egyik legsikeresebb trapes popelőadó lett Juhász Marci, azaz Dzsúdló, aki tavasszal jelentette meg első nagylemezét, a Fotofóbiát, amit szeptember 12-én és 13-án dupla koncerten mutat be az Akváriumban. Egy kis borsodi faluból indult, kipróbálta magát a hiphopban és az indietronicában, mielőtt rátalált volna a saját popzenei stílusára. Miért Beck Zoli a példaképe? Miért szimbolizálja Zámbó Jimmy a borsodi kesergést? És miért nem baj, hogy az elmúlt években túltolták a trapet? A Recorder magazin 81. számában megjelent interjú bővített változata.

Borsodból jössz. Kitörés volt számodra a zene?

Nem érzem úgy, hogy kitörtem volna a borsodi bugyrokból, mert fehér gyerek vagyok, és soha nem éltem mélyszegénységben. Az viszont igaz, hogy ott nehéz elkezdeni zenélni és megtalálni hozzá a megfelelő embereket. Nem az hozott ki Borsodból, hogy elkezdtem zenélni, inkább azért jöttem el, hogy tudjak zenélni.

Hogyan kezdtél neki?

Falun nőttem fel, de Miskolcra jártam gimnáziumba, ahol a drámatagozaton már csináltunk indie zenekarokat. Falunapokra jártunk, 30Y-, Quimby-, meg Arctic Monkeys-feldolgozásokat játszottunk.

Te énekeltél?

Igen. Tanultam gitározni is, de általában letagadom, mert ez kimerült abban, hogy régi slágerekben, például a Kócos kis ördögökben lefogtam az A-dúrt, meg talán még az e-mollt. De mást nem.

Pesten aztán bekerültél a hiphopközegbe?

Még Miskolcon kezdtünk slam poetry estekre járni a haverokkal. Megértem, ha valakinek ellenvetései vannak a műfajjal szemben, de arra tök jó a slam, hogy befogadja azokat a fiatalokat, akik nem ebben a közegben szocializálódtak. A slam révén találkoztunk egy formával, akit bevettünk az akkori indietronica-formációnkba, hogy csinálja meg az elektronikus alapokat. Élveztem, de ez a zenekar még gyerekcipő volt, ma már sok mindent máshogy csinálnánk. Elsősorban külföldi zenékből inspirálódtunk, mint a The Neighbourhood vagy a The 1975, és ezeket vegyítettük egy hiphopos iránnyal.

Ez volt a The Coworkers. Aztán bekerültél a Holdudvarba is. Miért kezdtél mégis szólókarrierbe?

Fantasztikus dolog egy művészi kollektívában zenélni, menni a flow-val, és vibe-okat, technikákat tanulni a többiektől, de ott nem lehet szó nagyon egyéni önkifejezésről. Egy csapatban megvannak a természetes és amúgy hasznos korlátai annak, hogy milyen szöveget írsz, és mit csináltok együtt. Úgy éreztem, hogy egy csapatban nem tudom eléggé kinyitni a számat. Személyesebb szövegeket akartam írni, és egy olyan projektben zenélni, ahol nincs semmiféle korlát, mert mégiscsak úgy jön a legőszintébb zene belőlem.

Mikorra forrt ki a saját stílusod?

A nagylemez végére. Nem akarom lesajnálni az albumot, de egy első lemeztől nem vártam azt, hogy megváltsa a világot. Hallatszik is a Fotofóbián, hogy sok szempontból még szárnypróbálgatás volt. A most készülő dalokban már sokkal természetesebben mozgok, de ehhez el kellett engednem néhány dolgot.

Mint például?

Az egyszerű trapben már egyre kevesebb fantáziát látok. Anno azért szerettem meg a trapet, mert nem lehet keretek közé szorítani. Jó példa James Blake, aki pop/r&b/downtempo zenét csinál, de gyakran használ trapelemeket. A natúr trapelőadók közül mostanában főleg Roddy Ricchet hallgatok, mert iszonyat nagy vibe-jai vannak, és közben piszkosul autentikus szövegeket ír. Szerintem ma csak úgy van értelme trapet csinálni, ha valami furcsát hozol ki belőle. Biztos fogok még trapalapokkal dolgozni, mert közel áll a szívemhez, de már más formában.

Az elmúlt években a csapból is trap folyt. Túltolták?

Szerintem ez jó dolog, mert a trap adott egy erős vérfrissítést a popzenének. Trap alatt az emberek általában „autotune-os hiphop buziskodást” értenek (ami nyilván vicc), pedig a legtöbb mai popzenében is trapalapot használnak. A trap képlékeny műfaj, sok mindenné formálható. Csak az a baj, hogy amire itthon rákattannak, azt sokkal tovább csócsálják, mint kellene. Szerintem vannak olyan trapelőadók itthon, akik ügyesen fogják formálni ezt.

Te azért korábban is tartottál némi távolságot a traptől. „Te kutya, ez nem rap, de még csak pop se.” (Minden)

Jó nagy hülyeséget mondtam. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, ez színtiszta popzene. Sokan próbáltak beszorítani a trapközegbe, mert raktam a Trap Hungaryre zenét, Lil Frakk-kal featelek, és jóban vagyok a traparcokkal, de alapvetően semmi közöm a trapszíntérhez. Valószínűleg azért akartak oda sorolni, mert a magyarokban a popzene rossz szájízt hagy maga után. A szarral azonosítják – ahogy a mainstreamet is. Ami persze hülyeség. Egyszer majd kinőjük ezt.

Azt szoktad mondani, hogy te nem is tudsz rappelni.

Kamaszként sokat rappeltem. Amíg az ember csak Eminemet hallgat, addig elhiszi, hogy ha gyorsan szövegel, akkor rappelni is tud. De ha jobban beleássa magát a hiphopba, rájön, hogy ez nem így van. Én nem hallgatnám magam, ha rappelnék, mert szar lennék.

Volt gengszterrapper korszakod?

Még a gimi előtt. Azt hittem, hogy én vagyok a nagy borsodi gengszter, aki olyan szövegeket ír, hogy attól a szív leszakad. Miskolcon mentek a freestyle-párbajok, amiknek tizenévesen az a lényege, hogy minél extrábban mondd el, hogyan basztad meg a másik anyját vagy nőjét. Ebben egy ideig egészen jó voltam. Aztán a barátaim szépen letörték a szarvam, amikor bekerültem a koliba. Abban az időben jobban sajnáltam magam, mint kellett volna. Kifelé azt mutattam mindenkinek, hogy „Tesó, téged eltipornának ott, ahonnan én jövök.” Holott dehogy tipornák. Nincs ott semmi, csak szegénység.

A Dzsúdlóban az anyázós freestyle-ból aztán annyi maradt, hogy „A csajod engem néz, néz, néz, pedig mindent alá pakoltál.” (Lej)

Igen, ez átalakult. Addig nagy a pofája valakinek, amíg nála sokkal butább emberek veszik körül. Miskolcon már nem ez volt a helyzet; meg is gyorsult a személyiségfejlődésem. Ledőltek bennem a gátak, és azokat a zenéket – mint a The 1975 –, amiket korábban nem voltam hajlandó meghallgatni, mert hülyegyerekeskedésnek tartottam, végre fel tudtam vállalni.

Manapság miből inspirálódsz?

Abból, amit megélek. Arra használom a zenét, hogy amit nem tudok kimondani, vagy amitől szorongok, hogy kimondjam, azt kimondom a zenémben.

Szövegíróként kit tartasz etalonnak?

Beck Zolit. A magyar alterból és a 2000-es évek végi hiphopból tanultam meg, hogy kell felépíteni egy szöveget. Hamar ki lehet szúrni, ha valaki soha nem hallgatott igazán jó magyar szövegeket. Nem azt mondom, hogy én hú de jó szövegeket írok, de igyekeztem minél többet tanulni a nagy öregektől. Kiskoromban rengeteg Cseh Tamást hallgattam, mert anyukámék mindig az ő lemezeit rakták be. Apa meg Zámbó Jimmyt.

Őt is szeretted?

Gyűlöltem. Apa mindig akkor hallgatta, amikor takarított. Megivott pár pálinkát, berakta Zámbó Jimmyt, és ment a sírás, hogy milyen rossz Borsodban. Kivoltam tőle, mert a keserű borsodi sors felhánytorgatásával azonosítottam Zámbó Jimmyt.

wide_1.jpg
Fotó: Kollár Dénes

 

Nem bírod a borsodi kesergést?

Kiskoromban nem bírtam. Ma, amikor visszamegyek, azért kivagyok attól, hogy a szüleimnek ott kell élniük. Nekem nem volt alkalmam belesüppedni a borsodi kesergésbe, mert városba jártam suliba, és mindig koliban laktam. De az megmaradt, hogy a szüleim soha nem voltak otthon, mert éjszakáztak, nappal meg aludtak, hogy kipihenjék magukat a következő műszakra. Emiatt maradt bennem keserűség, mert nyilván azt akarja az ember, hogy a szeretteinek jó legyen. És tény, hogy ott nem jó. Szomorú látni, mennyien ragadtak ott a barátaim közül.

Fél éve jött ki a Fotofóbia, és már írod az új dalokat. Milyen irányba indultál?

Most próbálok kísérletezni. A Fotofóbia után volt egy fél év, amíg gyászoltam.

Mit?

A lemezt. A karanténnal beütött a fomo, hogy csinálnom kéne valamit, szöveget, dalokat írni. De bármit írtam, olyan lett, mint a lemez. Kellett egy kis idő, hogy elengedjem, túllegyek rajta. Most szeretnék új dolgokat kipróbálni. Úgy szeretnék érdekes zenéket csinálni, hogy fel se tűnjön az embereknek, hogy ez nem a megszokott hangzás. Szerintem így lehet egészséges módon formálni az itthoni közeget.

Ebben a producered, Tembo is partner. Hogyan találtatok egymásra?

Amikor kijött az első zeném (Unom), bekövetett Instán, én meg összeszartam magam, mert mindig imádtam a cuccait. A senkise-ben (Tembo és ByeAlex közös projektje - a szerk.) is éreztem, hogy az ő alapjai nagyon mások, és nagyon rezonálnak velem. Aztán egyszer csak rám írt, hogy nincs-e kedvem dolgozni vele. Arról volt szó, hogy ez egy párfeates téma lesz, de hamar kiderült, hogy működik köztünk a kémia.

Mitől működik?

Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem ad el beateket. Sok tizenéves kölyök van, aki csinálgatja otthon a tíz perc alatt összedobott beatjeit, és eladja a neten 25 ezerért. Amivel semmi gond nincs, én is eladnám, ha tudnám, de azért kicsit vicces. Mindenesetre Tembo hatalmas pénzeket szakíthatna a beatjeivel. Azt mondta, hogy „Én nem beatmaker vagyok, hanem zenész.” Megborultam, annyira jó volt ezt hallani.

Akkor nem úgy dolgoztok, hogy emailben jön a beat, és te írsz rá egy szöveget.

A Minden volt az első és az utolsó szám, amit így csináltunk. Nem akarok élőzene-náci lenni, de ha letöltök egy YouTube-beatet, és arra írok, az nekem nem ad annyit. Én is csináltam ezt az elején, és tök jó, hogy ez így létezhet, mert lehetőséget ad kezdő zenészeknek, hogy legalább megmutassák magukat. Egy idő után viszont keretek közé szorít, hogy nem írhatok ide még két szót, vagy egy bridge-et, mert nincs több hely. Így a szám is kocka lesz. Sokkal jobb a közös zenélés, mert az olyan ajtókat nyit ki bennem, amiket egyedül nem tudnék. Azért is szeretek Tembóval dolgozni, mert eltörli a gátlásaimat. Két éve még eszembe se jutott volna UK garage-re csinálni valamit. Nagyon adom a stílust, de hogyan menjek rá vokállal? Nemsokára viszont kijön egy számom, ami UK garage alapú, és szerintem marha jól sikerült. Szeretnék most rövid idő alatt sok zenét kihozni, hogy megmutassam, mennyiféle ága van a Dzsúdló-projektnek.

Szeptember 12-én és 13-án lesz az első nagyobb koncerted, a Fotofóbia lemezbemutatója az Akváriumban. Milyen produkcióval készülsz?

Akkor érzem magam komfortosan, ha nem egyedül állok a színpadon. Sok minden backupból fog szólni, de lesz mögöttem egy triggeres dob & drumpad meg egy gitár. Ahhoz ragaszkodtunk csak, hogy a basszust nem rakjuk ki basszusgitárra, mert azt megenné minden más. Ebben a műfajban olyan basszus kell élőben, ami kitapossa a szívedet a helyéről, és erre egy basszusgitár nem képes, akárhogy hangosítod. Ma már egyre többen játszanak ilyen hibrid felállásban. Működhet a DJ szettes formáció is, Vince Staples is leszakította a fejemet három éve a Szigeten, Travis Scott koncertje meg egyenesen a legparább halálfélelmemet okozta 2016-ban, de úgy érzem, az én zenémhez kellenek az élő hangszerek.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Kollár Dénes

https://recorder.blog.hu/2020/09/09/_olyan_basszus_kell_ami_kitapossa_a_szivedet_a_helyerol_dzsudlo-interju
„Olyan basszus kell, ami kitapossa a szívedet a helyéről” – Dzsúdló-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5616195266

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.