re_quimby.jpg

Rerecorder rovatunkban nyomtatott magazinunk történetének eddig online még meg nem jelent cikkeit közöljük le. Országos zeneföldrajzi korlenyomatunk a Recorder magazin 2012-es május-júniusi, ötödik számában jelent meg,

Kevés olyan ország van, ahol ekkora vízfej a főváros, és ahol ekkora különbség mutatkozik az első és a második számú település között, legalábbis ami a lélekszámot illeti. Az idő bebizonyította, hogy nem csak Budapesten történnek izgalmas dolgok, hiszen vidékről is szép számmal futottak be zenekarok, amelyek közül jó pár nem volt hajlandó a fővárosba költözni. Másik sok tucat viszont a Budapestre településben látta a jövőt, persze azokat a példákat kevésbé ismerjük, amelyek zátonyra futottak, de sorolni fogjuk a pestivé lett vidékieket is. Mi a recept? Kinek mi – ma már nem annyira számít a székhely, de azért minden variációra gyűjtöttünk példákat.

Kisvárosi rockandroll

Nem csak a sportban, hanem a rock and rollban is menő nem budapestinek lenni. Ha valaki vidéken alapít zenekart, akkor végtére is elég csak a Beatles-re gondolni, hiszen ők sem a brit fővárosból, hanem Liverpoolból indultak világhódító körútra – bár az tény, hogy naggyá válásukkor már ők is londoni lakcímmel rendelkeztek. És ha már a beatnél tartunk, a hatvanas évek hasonló műfajú magyar zenekarainak nagy része természetesen Budapesten működött, de fontos megemlíteni, hogy ekkortájt sok más város mellett például Pécsen (Tremolo, Cseke, Rák) és Szegeden (Móra, Kristály) is létezett komoly beat-színtér, csak sajnos nem sikerült túlnőnie a város keretein. A hetvenes években – a nagy focistavásárokhoz hasonlóan – vidéki amatőrszemléken léptek fel a feltörekvő együttesek, amelyek legtehetségesebb tagjai hamarosan már a fővárosban bukkantak fel.

A VIDÉK VS. FŐVÁROS FÓKUSZTÉMÁJÚ SZÁMUNK TOVÁBBI CIKKEI ITT TALÁLHATÓK

A legjobb ideillő példa Tunyogi Péteré, aki ugyan Békéscsabán született, de pályafutása elején a győri Anonymusban kezdett játszani, ahonnan a zalaegerszegi Cyklonba igazolt (bizonyos Tóth János Rudolf mellé), hogy aztán később már a fővárosba tegye át székhelyét. A hard rocknál maradva mindenképp lényeges megemlíteni az Eddát, akik Miskolcról való távozásukat még dalformába is öntötték. A vidéki zenekarok közül elsőként a debreceni Color adhatott ki lemezt 1978-ban, de a progresszív rock amúgy is az egyik első olyan műfaj volt, amelyben több Budapesttől távoli formáció tette le a névjegyét (a szintén debreceni Pantha Rei vagy a szegedi East csak két példa). Velük ellentétben a soproni kötődéssel is rendelkező Lord székhelyileg soha nem hagyta el Szombathelyt, a Moby Dicket – teljes joggal – mindig is Sopronnal fogják azonosítani, a nyolcvanas években eredetileg Terrorists néven alakult Auróra pedig mindenkinek az emlékezetében győri zenekarként fog megmaradni.

A jelenleg is aktívan üzemelő vidéki együttesek közül egyértelműen a debreceni Tankcsapda a legnagyobb név – sőt, ők az archetípusa a Budapestet költözési szempontból ignoráló zenészeknek. Lukács Lászlóék nem egy interjúban kifejtették, hogy a fővárosban már rég feloszlottak volna, a Hajdúságban maradva viszont az ország legsikeresebb rockzenekarává váltak, amit még egy nemrég történt tagcsere sem tudott alapjaiban megrengetni. Szintén megmaradt a gyökereknél a pécsi illetőségű Kispál és a Borz is, akik úgy húzták le közös pályafutásuk 23 évét, hogy a fővárost legfeljebb csak koncertezési kötelezettségeik miatt látogatták meg. Az természetesen okozott zavart a működésükben, amikor budapesti lett a dobosuk, de Mike Zwecker pár évvel későbbi távozását követően a meghallgatásokra már csak Baranya megyei ritmusfelelős jelentkezését voltak hajlandók elfogadni. Mi sem természetesebb, hogy a Kispál oldalágán felfutott Kiscsillag is megmaradt pécsi zenekarnak.

Vidéki vicczenekarok

A Kazincbarcika–Miskolc tengelyen működő Ápolókat talán sértés ide sorolni, de art rockjuk mindenképpen előképül szolgált a debreceni Lyuhász Lyácint Bt. nehéz zenéjének, ami még Jancsó Miklós kései filmjeihez sem volt elég durva. A tréfát a Dunántúlon is komolyan vették: a nagykanizsai Csermanek Lakótelep szintipunkja, a pécsi Burzsoá Nyugdíjasok nyuggerpunkja még kifejezetten zenei produkciókként hatnak a rövid életű paksi Túlvilághoz képest, amelynek élő fellépéseire a szürreális volt a legfinomabb jelző.

A városnál maradva semmiképp nem mehetünk el a 30Y mellett, akik ugyan egy már megszűnt szombathelyi buszjáratról nevezték el magukat, és pályafutásuk elején még várpalotai zenekarként üzemeltek, ám később az ország déli fertályába költöztek. Ők a vidékről vidékre migráló kivételes zenekarokra a legjobb példa. Rajtuk, valamint a fent említett Lovasi-produkciókon kívül amúgy számos izgalmas előadó bukkant fel a környékről az elmúlt évek során, aminek hatására pár éve útnak indult a „Pécs Magyarország Manchestere” gondolatfüzér. Hiszen ebben a városban vagy környékén (Siklóson, Szigetváron) alkot, illetve alkotott még többek között a Punnany Massif, a Psycho Mutants, a HétköznaPI CSAlódások, a Peet, a Persona Non Grata vagy az időközben Budapest csábításának ellenállni nem tudó Takáts Eszter és a Spacesh!t is.

Számos másik zenekar/előadó maradt vidéken és egyengette karrierjét sikerrel: a Bizottság Szentendrén, az Alvin és a Mókusok Nyíregyházán, a Prosectura és a Fürgerókalábak Szekszárdon, a Csík Zenekar Kecskeméten, a Gonzo Debrecenben (lenti képen), vagy egy friss poppélda, a Magna Cum Laude Gyulán, mind-mind azt bizonyítja, hogy nem feltétlenül muszáj feladni a jó kis gyökereket a nagyváros kedvéért. Persze akad ellenpélda is: a bajai Forum a kisvárosból nem tudott a magyar new wave ska sikerzenekara lenni, szétforgácsolódtak a befutás kellős közepén. A Faxninál Székesfehérvár bizonyult túl távolinak a fővárostól – és a sor folytatható.

re_gonzo.jpg

Nagy utazás - A vidéki színterek

Magyarország földrajzi és történelmi sajátosságai nem teszik lehetővé, hogy egy-egy nagyobb városhoz kapásból zenei színterek egész sorát társíthassuk – nem vagyunk Anglia, hogy saját Liverpoolunk, Manchesterünk vagy Sheffieldünk legyen –, ráadásul a kétmilliós Budapest után a kétszázezres Debrecen a második legnépesebb városunk, ami rögtön rámutat a zeneiparban is gyakran emlegetett „vidéki-pesti ellentét” gyökereire. Ennek okait hosszan firtathatnánk, de tény, hogy még a nyolcvanas évek magyar újhullámának krémje, a rendszerváltás előtti időszak legizgalmasabb és legnyitottabb előadóinak nagy része is a jellemzően budapesti, urbánus romantika mentén építette fel a pályafutását.

Érdekes viszont, hogy a kilencvenes évek elejére egyetlen zenekar maradt erről a színtérről, amely úgy volt képes átmenteni magát, hogy a kultikus státusz mellett a valódi sztárságot is elérte, méghozzá éppen a pécsi Kispál és a Borz. És bár nem volt példa nélküli, hogy egy vidéki városnak többé-kevésbé virágzó helyi zenei élete legyen (Debrecenben már a nyolcvanas évek végén ott volt a Tomi szomorú, a PG Csoport és a Tankcsapda), de igazi változásról csak ekkortól beszélhetünk, hiszen a Kispál nyomán a pécsi alter teljesen legitim meghatározássá, igazi szcénává vált, amely egyrészt a mai napig kitermeli saját hírességeit, másrészt óriási hatással volt a magyar gitárzene elmúlt húsz-huszonöt évére.

re_kispal.jpeg

A kilencvenes évek elejének Pécse nélkül valószínűleg nem lett volna az évtized közepének Dunaújvárosa sem, ahol a Quimby és a Galapagos bulijaira már Pestről jártak át az emberek, és ahol a Hiperkarma, a Stereomilk és a Jazzékiel tagságának egy része is felnőhetett. Az évtized elején mindezzel párhuzamosan indult az a magyar szcéna, aminek legelőször lett saját neve: a szombathelyi Savaria Colonia Hardcore, olyan zenekarok bölcsője, mint a Social Free Face vagy a Liberal Youth. Egy városban nem feltétlenül a zenészek tehetsége dönti el, létrejön-e egy, a részeinél nagyobb hatású egész, ami aztán képes színtérré, állandó zenei környezetté válni – egy-két koncertképes klub és pár lelkes, általában az árral szemben úszó szervező nélkül még egy reményteli zenekar megalakulására is csekély az esély, hiszen ha valaki nem láthatja a saját szemével, mi a jó ebben az egészben, valószínűleg nem is kap hozzá kedvet. Az is előfordulhat, hogy egy időben, egy helyen több sokat ígérő produkció felbukkan, de támogatás és éltető közeg híján idő előtt elsorvad, feladja – ez pedig kár, hiszen egy nagyobb város zenei identitása legalább olyan legendássá válhat, mint az épületei vagy a gasztronómiája.

Külföldről külföldre

Az újvidéki Tudósok sokáig hazajárt, akárcsak Lajkó Félix vagy Rúzsa Magdi, de a felvidéki Ghymes és a Jutott Neki is Szlovákiából, azaz külföldről magyar zenekar. A másik irányba sokkal többet indultak útnak, az Ektomorf egyenesen Mezőkovácsházáról, de a metálosok (Blind Myself), a rockerek (Rémember), és az indie-sek (The Puzzle) is próbálkoztak Londonnal, Amerikával. Pillanatnyilag a Moog képviseli hazánkat az Egyesült Államokban.

Furcsa, hogy amíg az egyébként rendkívül színes és nyüzsgő koncertprogrammal bíró Szegeden például nem sikerült kialakítani egy ilyen saját közeget, addig a sokkal valószínűtlenebbnek tűnő Tatabányán ott volt az Annabarbi vagy a Marionette ID diktálta irány, később pedig Győrben a Rosa Parks és a Pozvakowski nevével fémjelzett posztrock. Történik tehát változás, csak lassabban – ahhoz, hogy valahol színtér alakuljon ki, legalább két-három egyszerre felbukkanó, igazán jó zenekarra és a további formációk folyamatos megjelenésére van szükség, ehhez pedig a legtöbb város egész egyszerűen túl kicsi, illetve nagyon szűkösek a lehetőségek. Ha megnézzük az elmúlt másfél évtized legismertebb magyar zenekarait, azt találjuk, hogy döntő többségben vidékiek, mégsem otthon csinálták meg a szerencséjüket. És lehetett bármennyire népszerű a saját városában a pécsi Kispál, a szombathelyi Anima Sound System, a debreceni Tankcsapda és a többi vidéki együttes, Budapestre még nekik is szükségük volt az igazi sikerhez. Pedig képzeljük el, mi lenne, ha egy ideális Magyarországon élnénk és a legjobb freak folk bulikért mondjuk Zalaegerszegre kéne utaznunk hétvégente. Vagy Egerbe. Vagy bárhova.

Költözz Pestre, és pörköltözz!

A hetvenes évek végéig az a zenekar, amelyik nem budapesti volt, egyszerűen képtelen volt érvényesülni. Az Edda hozta el az igazi áttörést a vidéknek, de a nyolcvanas években is még inkább ajánlatos volt némi hazai pályás hírnévszerzés után felköltözni. A CPg nem éppen jókedvében voksolt Budapest mellett 1982-ben, egyszerűen elfogyott körülöttük a levegő Szegeden. A fővárosban aztán adtak néhány legendás koncertet, de az oxigén ott is illékony volt körülöttük.

A nyolcvanas évek számos vidéki punk és alter-zenekara közül a szigetszentmiklósi Pál Utcai Fiúk vált emblematikus pesti, „lyukas” zenekarrá. A következő évtizedben vidéken is kinyílt a popszelep, és mint a fentiekben már láttuk, számos együttes, előadó volt képes megvalósítani magát szülőhelyén, de az örök menjek vagy maradjak kérdésnél többen voksoltak az első opcióra is. A Quimby a kilencvenes évek elején költözött Budapestre, szülőhelyük, Dunaújváros mégis olyan mértékig a mítosz része maradt, hogy még manapság is a településnév az egyik állandó jelzőjük. A másik emblematikus példa Bérczesi Róbert, aki a Komlón alapított Blablával tűnt fel a kilencvenes évek végén, de a remélt sikerhez vezető út Budapestre irányította. A Blabla jó volt, szépen indult, de nem lett igazán sikeres, viszont a már a fővárosban létrejött másik Bérczesi-zenekar, a hiperkarma igen népszerűvé vált a sűrű nagyvárosi éjszakában.

Az Anima Sound System legtermékenyebb időszakában (1993 és 2000 között) szombathelyi székhellyel üzemelt, majd a kétezres évek elejétől Budapesten működött tovább. A Heaven Street Seven igazi duna-menti zenekar (öndefiníciójuk: dunabeat), Esztergomban alakult, a paksi Houdinis-tagjaival egészült ki, és egy jó darabig hol Pakson, hol Budapesten voltak a próbái. A Nyers Szeged fő exportcikke volt (a lenti képen), bár Czutor Zoltán zenekarvezető egy ideig próbálkozott az USA-ban is, néha felköltözött zenekarával Pestre, aztán visszament Szegedre. Második együttese, a Belmondo már törzsgyökeres fővárosi. Rengeteg példa akad arra, hogy valaki a kis falujából vagy városkájából felköltözik, és a legnagyobb magyar városban érvényesül: ifj. Fogarasi László Mernyéről indult és lett Yonderboi Budapesten; földije, Zságer Balázs Kaposváron még blues-rockolt, Pesten már a Zagar vezetőjeként elektronizált.

re_nyers.jpg

A Ludditák lánytestvérpárja Bátaszékről származik, ezt dalaikban többször hangsúlyozták is, és bár már Budapesten lett belőlük Ludditák, mentalitásukat tökéletesen jellemzi ez a strófa: „nem kell, hogy Pestre fölköltözz, és ne drogozz, csak pörköltözz!” És milyen igaz! Ha évtizedekkel korábban ez még nem is volt így, és ha még ma is szólnak a Pestre költözés mellett érvek: egy zenekar sikeressége már valóban nincs szoros összefüggésben azzal, hogy hol is van a székhelye.,

szerzők: Nagy István - Szabó Benedek - Dömötör Endre

https://recorder.blog.hu/2020/07/28/rerecorder_menjek_vagy_maradjak_videki_es_budapestre_koltozott_zenekarok
Rerecorder: Menjek vagy maradjak? – Vidéki és Budapestre költözött zenekarok

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9116081062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.