wide1_2.jpg

Ma 65 éves Tarr Béla, a Sátántangó, a Werckmeister harmóniák és A torinói ló alkotója, a legnagyobb élő magyar filmrendező. Cikkek ezrei taglalták már műveinek nagyszerűségét, stílusának egyediségét, látásmódjának radikalizmusát, de mi most arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen hatással van az utána jövőkre a Mester, aki kilenc évvel ezelőtt örökre felhagyott a filmezéssel. Fiatal magyar rendezőket kértünk meg, hogy meséljék el, ők mit tanultak Tarr Bélától.

Simonyi Balázs (Ultra)

Tarrt végtelenül tisztelem alkotóként, emberként nem ismerem, a szóbeszédre nem adok. A Sátántangót háromszor ültem végig a Tabán moziban Unicummal és egy zacskó háztartási keksszel.

Derzsi János mesélte, hogy Tarr ragaszkodott hozzá, hogy bal kézzel húzza fel a szerpentinen a szekeret a jobb helyett A torinói lóban, nem érdekelte, hogy Derzsi bal keze épp törött volt, ő ilyennek képzelte a figurát. Ahogy a krumplihámozós-evős jelenetből sem tudtak napi kettőnél többet felvenni, mert ahhoz is ragaszkodott Béla, hogy valóban a forró vízből vegyék ki a krumplikat és nyomban hámozzák, így Derzsi és partnere ujjai és tenyere hólyagosra dagadt.

Leginkább az elköteleződést, makacsságot, elmerülést, meg nem alkuvást tanulnám el tőle - ez emberi és művészi önzés alázattal és sok konfliktussal, de célja mégiscsak az alkotás és annak megosztása.

Tudni váltani, és visszatérni: ő is kipróbálta a színes filmet például. A Mesternek csak egyszer remegett meg a keze, az Őszi almanachnál. Színesben, stilizáltan, itt valami megbillent.

Tudni bízni az amatőrökben, és színészekkel keverni őket adott esetben. Elképesztően jól "castingol".

Tudni nem felvágni: nézzük meg a Times New Roman betűtípussal írt, vesszőkkel felsoroló végefőcímeket. Minden mellérendelés.

Tudni tartani az adott szót: például nem filmezni többet. Vagy amikor 2008 januárjában bevitt A londoni férfi vetítésére. Teljesen más dolog miatt utaztam Hollandiába, a repülőn mellé kerültem, ez kapóra is jött, mert pont kellett a Narancsnak egy Tarr-portrét fotóznom a következő számhoz. Mondta, legyek nyolckor a mozi bejáratánál, ő ott várt, bevitt, de előtte bemutatott Dzsafar Panahinak, aki szintén eljött a filmjére. A film felénél leállíttatta a bemutatót (csodálkozom, miért csak a felénél), mert a képkapuval végig gond volt, a vászonról hol a fejek, hol a feliratok maradtak le. Aztán a korrekció után folytatódott a vetítés.

tarr_muvesz.jpg
Simonyi Balázs fotója

 

Madarász Isti (Hurok, Átjáróház)

2007-ben a szarajevói filmfesztiválon voltam az Előbb-utóbb című kisfilmemmel, marha büszkén, marha fiatalon. Versenyzőként kaphattam jegyet A londoni férfi díszbemutatójára, ami után beszélgetést szerveztek a rendezővel. Még soha nem láttam korábban Tarr Bélától semmit, de őszintén bevallom, az első snitt felére el is vesztett engem a film. De nem csak engem, kábé a közönség fele kivonult a vetítésről a film közben. Ettől iszonyatosan éreztem magam, mert az egy dolog, hogy nekem nem tetszik, de mennyire ciki lesz, mikor bejön Béla, és azzal szembesül, hogy a közönség elment. 

És akkor megérkezett Tarr Béla. A Mester. Felment a színpadra, fehér ing beletűzött napszemüveggel, arany karkötő, félmosoly. Végignézett a megfogyatkozott közönségen, és engem ott megvett kilóra. Nem volt arrogáns, csak magabiztos. Nem zavarta, hogy sokan kimentek, mert aki ott maradt, az imádta őt. Nem zavarta, hogy vannak, akik nem értik a filmjét, mert ő tudta, mit akar mondani. Életemben nem láttam még olyan magabiztos pasast, és akkor elhatároztam, hogy egyszer én is ennyire magabiztos akarok majd lenni.

Hajdu Szabolcs (Fehér tenyér, Ernelláék Farkaséknál)

Van sok emlékezetes mondat, ami bevésődött, például, hogy "az első tíz percben megkötöd a szerződést a közönséggel" vagy "egy filmhez nem kell más, csak hogy az egyik ember akar valamit, a másik meg kurvára nem akarja", ezek mind használható, ösztönző dolgok, de mint a legeredetibb alkotók esetében, a lényeg nála nem tanulható. Tarr Béla egyszeri, megismételhetetlen univerzumot teremtett, filmjei élőlények, és sok más filmmel ellentétben minden vetítéskor életre kelnek.

afa_1006_19.jpg

Hegyi Olivér (Take Me Please)

Igazán sokat a magyar filmtörténet alakjai közül Tarr Bélától tanultam. Számomra a legfontosabb, hogy ő az élő bizonyíték, hogy lehet hosszú távon, nemzetközi színvonalon, teljesen eredeti látásmóddal filmet csinálni a fősodron kívül. Ez erőt ad nekem, hogy csak a saját szívem útját szabad követni, nincs semmiféle megalkuvás soha.

Azután főleg emberséget. Látom az embert végre. Sőt, nem látok mást, csak azt. Tarr szívén viseli ezeknek az embereknek a sorsát, neki ez az egész nem arról szól, hogy csináljon egy jó filmet. Van egy ügy, ami elég ritka. Egy embert látok, nem egy filmest.

Mundruczó Kornél (Delta, Fehér Isten)

A legfontosabb, amit Béla adott nekem, hogy egy alkotónak a legfontosabb kitartania saját víziója mellett, tehát önmagának maradni. Az ő szemében - bármily romantikusan hangzik is ez - a film ténylegesen a hetedik művészet. Olyan alkotó, aki nemcsak hisz az auteur cinema létjogosultságában, de velejéig képtelen a filmre mint alkalmazott művészetre tekinteni. Ennek a komolysága velem marad. Béla tehetsége pedig csak ráadás mindehhez.

Pálfi György (Taxidermia, Final Cut) 

Egyik alkalommal arról beszélgettünk, hogy azokat is fel kell-e írni a stáblistára a film végén, akik csak hátráltatták a munkát. Ő pedig azt mondta, "a stáblista mindent elbír". A film a fontos. Nekem azóta ezzel nincsen gondom, könnyen elengedem a kicsinyes bosszú lehetőségét azzal, hogy mindenkit kreditelek, aki a film közelében volt.

vlcsnap-2020-07-20-16h04m22s681.jpg
A torinói ló végefőcíme

 

Tiszeker Dániel (#sohavégetnemérős)

2008-ban készítettük elő a Made in Hungáriát a Mafilm "E" épületében, Szohár Feri gyártásvezető irodájában. Kiderült, hogy a mi folyosónk végén van Tarr Béla irodája. A neki kijáró tisztelettel és némi rettegéssel vártam a napot, hogy mikor nyílik ennek az alig megvilágított folyosónak az a bizonyos irodája.

Az egyik nap állok a folyosón, látom, hogy bizony nyílik az az ajtó: lassan, komótosan kilép rajta Tarr Béla, ólomnehéz mozdulatokkal rágyújt egy cigire, majd elindul felém leszegett fejjel, viharos tekintettel. Az egész pont olyan volt, mint egy Tarr Béla-film jelenete, mintha még a szél is fújt volna. Fiatal filmesként nagyon megfogott ez a kép, az a fajta önazonosság, ami áradt belőle. Ugyanúgy önmaga volt a filmjeiben, mint a filmgyári folyosókon. Ezt az őszinte, önazonos hangot keresi önmagában minden fiatal filmes, műfajtól függetlenül. És nem, nem szoktam rá a cigire.

bela-2.jpg

Szentpéteri Áron (Láthatatlanul)

Azokról a tanáraimról, akikkel kapcsolatban azt érzem, hogy tényleg tanultam tőlük valamit, nehezen tudok konkrétumokat mondani. Egy hozzáállás, egy személyiség ereje inkább az, amiből valami átragadt rám. Tarr Bélánál ez az erőtér csak a filmjein és interjúkon keresztül ért el, de így is átsugárzik az a mély meggyőződés, hogy amit csinál, annak jónak kell lennie. Nem is meggyőződés ez, inkább valami alapvetés, a dolgok rendje, fel sem merül, hogy máshogy is lehetne dolgozni. Addig, és úgy kell csinálni, amíg jó nem lesz, mert különben nincs értelme. Azt mondani, hogy ezt megtanultam tőle, hülyeség lenne (lehet-e ilyesmit tanulni?). De tudni azt, hogy van a világban egy nagy formátumú ember, akinek ez sikerült a munkájában, sok erőt ad.

Kis Hajni (Szép alak, Last Call)

Nem először hallom külföldi korombeli rendező barátaimat, ahogy elvarázsolva mesélnek a Tarr Bélával való közös munkájukról. Mindenki egy meghatározó szakaszként említi őt a szakmai és egyéni fejlődésében egyaránt. Nagyra becsülöm, hogy ennyi tűzzel és szenvedéllyel, egész emberként adja át magát ezeknek a srácoknak, inspirálja és segíti őket abban, hogy meg tudják mutatni, hogyan látják a világot. Sajnálom, hogy az egyetemi éveim alatt nem dolgozhattam együtt vele, remélem még lesz rá alkalmam.

10426284_832163643533436_2619698884042600258_n.jpg
Tarr Béla tanítványai körében

 

Kárpáti György Mór (Guerilla) 

Az irónia jut eszembe. 2011, Berlinale, Friedrichstadt-Palast, reggel 9, A torinói ló teltházas vetítése. Másfél ezer külföldi ember elszánt csendben nézi az ívelt vásznat – Duszka Petivel közép-középen ülünk, és hat ránk a mély irónia, ami ebből a sötét filmből sugárzik, nevetünk is.

Ujj Mészáros Károly (Liza, a rókatündér)

Vizuális történetmesélés. A Werckmeister harmóniák két darab katarzissal ajándékozott meg. A második, a film végén történt, egy körfahrt következtében. A kamera egy férfit került meg, miután az kijött az utcára. Ugyanezen a helyen, ugyanezt a körfahrtot láttuk egy másik szereplővel a film elején, aki ekkor már nem élt. Így tudtuk meg szavak nélkül, teljes bizonyossággal azt, amit ez a férfi még nem sejtett: hamarosan ő is meg fog halni.

tumblr_oao6w6wjp31qz73n3o1_1280.jpg

Beleznai Márk (Agapé)

Kábé egy évvel ezelőtt vártuk a Cirkóban a Sátántangó felújított kópiáját. Feri, az ősgépész mondta, hogy amikor legutóbb vetítette, akkor 24 tekerccsel kellett zsonglőrködnie. Ehhez képest aztán megérkezett egy mindenféle pátoszt nélkülöző, ezüstszínű merevlemez. Én akkor már Tarr mindegyik filmjét láttam, kivéve A londoni férfit meg ezt, a hossza miatt sosem mertem nekiülni. Ez mondjuk nem tartott vissza attól, hogy még aznap éjjel megnézzük az egyes teremben.

Másnap négy óra alvás után elbaktattam a premierre, mert hallottam, hogy "jön a Béla". Ez annyira meghatott, hogy megnéztem még egyszer, most már a közönséggel. Így, a kialvatlanságtól kába fejjel még inkább működött a dolog, egyúttal élő bizonyítékává váltam, hogy le lehet nyomni 20 óra alatt kétszer a Sátántangót. Azt hiszem, van egy negatív PR-ja ennek a filmnek, ami elidegeníti még a cinéfilebb nézőket is. Arról miért nem beszél senki, hogy rövidebbnek tűnik, mint a Kárhozat, és még kegyetlenül vicces is?!

Freund Ádám (Földiek)

Én azt tanultam tőle, hogy nincs hosszú snitt, csak pontatlan rendező, és hogy a tehenekben nagyon sok dráma lakik.

Csáki László (Kék Pelikan)

A dokumentum és a fikció organikus keverékében rejlő elképesztő lehetőségeket ismertem meg a Családi tűzfészekből, ami a legpontosabban mutatja be a tárgyalt korszak társadalmának aktuális problémáinak esszenciáját. A Családi tűzfészek emblematikus mű, amely legalább olyan pontos és hiteles képet ad, mint egy dokumentumfilm. Egy örök inpirációforrás ez a film, amit mindig jó újranézni, és fantasztikus a humora. Egy csoda!

salas.jpg

Andrasev Nadja (Szimbiózis, A nyalintás nesze)

A legelső, ami mindig eszembe jut róla, hogy ha feltűnik, hogy a pasid hetek óta reggeltől estig Tarr Bélát néz a lesötétített lakásban (főleg, ha ugyanazt az egy filmet), az nagy valószínűséggel nem sok jót jelent a kapcsolatra nézve. Ilyen esetben érdemes elkezdeni új albérletet keresni.

Szász Attila (Félvilág, Apró mesék)

Tarr Béla filmjeinek minden kockáján érződik a kompromisszummentesség. Ami a fejében megjelenik, annak a vásznon ugyanúgy meg kell jelennie. Akkor is, ha az lehetetlennek tűnik. Amikor hajlok arra, hogy bármelyik filmemben megkönnyítsem a stáb dolgát, és engedjek a víziómból egy-egy igazán bonyolultnak tűnő jelenetnél, emlékeztetnem kell magam arra, hogy a gyártásbarát, kompromisszumkész rendezők nevét nem feltétlenül tanulja meg a világ. Tarr Béláét viszont igen.

bela-tarr-1.jpg

Tóth Barnabás (Akik maradtak)

Van egy mondat, amit nagyon szépnek és őszintének érzek tőle, sajnos nem találom az interjút, az Uránia kávézójában mondta már a Vajna-éra alatt, talán az általa grundolt Magyarország 2011 premierjén. Valahogy így hangzott: "A filmkészítésben az is jó, hogy az ember esélyt kap arra, hogy valami jobbat, erkölcsileg magasabbat hozzon létre, mint amilyen ő maga."

Becsülöm benne, hogy (egyelőre) tartja magát a fogadalmához, és nem csinál újabb utolsó filmet, hogy egy kerek és koherens életművet hozott létre, és úgy látszik, jókor és jó filmmel hagyta abba, pedig sok területen azóta is aktív.

Még egy dolog: minden bizonnyal nagyon nehéz ember és nagyon nehéz munkatárs, ahogy ez sokszor lenni szokott jelentős életművel rendelkező művészeknél, és akkor persze a nehézzel finoman fogalmaztam. De az a fajta vezető, aki a berlini Ezüst Medvéjének a pontos másolatát utána elkészíttette annyi példányban, ahány (vezető) stábtagja volt, és személyesen adta át a kollégáknak.

000_dv918188.jpg

Hartung Attila (FOMO)

Kamaszként hallottam először egy idézetet tőle, mely már akkor is megfogott. Nem emlékszem rá szó szerint, de a tartalmi lényege az volt, hogy nincs recept a filmkészítésre, és a készülő alkotást úgy kell megformálni, ahogy neked tetszik. Ne akarj mindenkinek megfelelni, csak csináld. Ez azóta is sokszor az eszembe jut.

Reisz Gábor (VAN, Rossz versek)

Kijövünk az SZFE-ről egy sor impulzus után minimális tapasztalattal, és megpróbálunk valamilyen számunkra fontos témát feldolgozni és valamilyen értékrend szerint alkotni. Nagyon könnyű elveszni ebben az időszakban, de azok a hiteles alkotók, akiknek a munkásságát végig átitatja egyfajta misszió, akik valóban változtatni akarnak a világ működésén, őket érdemes követni. 

Számomra Tarr Béla egy ilyen alkotó, többször fedeztem már fel. Először akkor, amikor elkezdtem komolyabban venni azt, hogy filmezéssel foglalkozom, majd kábé ötévente újra és újra előjön, és nagyon sokat segít ebben a bizonytalansághalmazban, amiben mindig vergődöm. Legutoljára a Rossz versek vágása és pótforgatása alatt került elém ez az alábbi videó, és nagyon belém vésődött minden szava. Emlékszem, el is küldtem pár stábtagnak.

Csuja László (Virágvölgy)

„Nekem Tarr Béla a rendező” – mondta megszállott tekintettel a mozgóképkultúra tanárom a gimi folyosóján, mire összehúzott szemöldökkel, mély egyetértéssel bólogattam. Persze, nem tudtam, kiről beszél. Később rájött, hogy nem láttam egy Tarr-filmet sem, ezért adott egy VHS kazettát a Werckmeister harmóniákból.

2003-at írunk, elmúlt a harmadik gimnáziumi évem, és lett egy barátnőm. Mint sok kamaszfiú, aki próbál szexelni, én is küszködtem a korai magömléssel. A Bravo magazinból és ehhez hasonló felületekről próbáltam megtanulni késleltetési praktikákat, sikertelenül.

A barátnőm öccsének a szobájában volt egy régi aprócska tévé VHS lejátszóval, beraktuk a Werckmeistert. Azzal a felkiáltással ajánlottam, hogy valószínűleg nem fogja élvezni, de nem is kell, mert „a lényege ezeknek a filmeknek az, hogy a képek beleégjenek az agyadba”.

A padlószőnyegen összebújva néztük a filmet: elmosódott, értelmezhetetlen fekete-fehér képek végtelen sora. Semmit sem értettünk az egészből. Valahogy egyszer csak abbahagytuk. Aznap este életemben először nem volt korai magömlésem.

Kedves Tarr Béla! Megtanultam tőled a türelmet, a lassúságot. Köszönet érte.

fokep.jpg

Lichter Péter (Üres lovak) 

Azt tanultam tőle (is), hogy (esztétikai értelemben) igenis el kell menni a falig, nem szabad megalkudni, sem azon görcsölni, hogy ki, hogyan fog reagálni arra, amit csinálsz, hanem csinálni kell és kész. Ezt a kurázsit és ezt a nyakas alkotói integritást nagyon is követendőnek tartom, ezért Tarr nálam ugyanazon a polcon van, mint mondjuk Steven Soderbergh, Pat O'Neill, Harmony Korine vagy Peter Kubelka, hogy a kedvenceimet említsem.

Szilágyi Zsófia (Egy nap)

Apukámmal életemben először Tarr Béla-filmet láttam együtt moziban, közel 30 évesen. Nem tudtam, hogy apukám szereti a filmjeit, azt sem tudtam, hogy ismeri őket, soha egy szóval nem említette. Mondjuk apukám nem a szavak embere. Egy vasárnap délután mégis azt mondta, hogy Tarr Bélának van egy új filmje, olvasta az újságban, A londoni férfi, nézzük meg. Meglepetten rábólintottam. Ilyen javaslat még soha az életben nem érkezett. Hogy nézzünk meg együtt egy filmet. (?!) Vettem gyorsan jegyet az Urániába. Lehajtott fejjel baktattunk hazafelé a film után. “Bélában sohasem csalódom” - mondta apukám. Ilyet se hallottam még tőle soha.

Miki357

Nem is tudom, mit is írhatnék Béláról. Egyáltalán, hogy jövök én hozzá?
De aztán egyszer elmentem végül is hozzá, a TT Filmműhelybe. Zuglóba. Mafilm.
Le szerettem volna fotózni. Sikerült is. Jóváhagyta, de nem került ki sehova azóta se.
Egyetlen beállítóképet csináltam egy digitális Nikonnal, majd rámnézett és azt mondta, hogy ne ezzel és rábökött a Hasselbladra, ami elöttünk hevert. Ilford Delta 3200.

112381144_751205579041526_6303995676467867285_n.png
Miki357 fotója Tarr Béláról

 

Minden egyes képkocka, amit ő rögzített valaha tartalmazza azt az erőt, ami számomra prezentálja a klasszikus filmművészetet, ami nem korfüggő, de ritka.
Boldog születésnapot, Béla!
Ha a temetésemen lesz vetítés, azt szeretném, hogy A torinói ló nyitójelenete menjen le.
Mert van remény.

szerző: Varga Ferenc
headerkép: Valami Hektor

https://recorder.blog.hu/2020/07/21/mit_tanultunk_tarr_belatol
"Látom az embert végre" - Mit tanultunk Tarr Bélától?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr516039608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.