Filmrecorder. A női Trump története mai szemmel is tanulságos

Ha az utca emberétől megkérdezzük, hogy nagyobb szabadságot élveznek-e az amerikai – szélesebb körben véve a nyugati kultúrában élő – nők, mint ötven évvel ezelőtt, a válasz a legtöbb esetben egy magabiztos “Persze!” lesz. Kétségtelenül rengeteg előrelépés történt a nők emancipációjának terén az elmúlt évtizedekben, ám azt valószínűleg csak az amerikai vagy feminista történelemben jártasok tudják, hogy a nemek egyenlőségének kimondását valójában nem sikerült alkotmányba iktatniuk az ezt fő célként kitűző második hullámos feministáknak – köszönhetően egy nőnek, aki nélkül talán Reagan és Trump se lehetett volna elnök. Erről szól az év egyik legjobb sorozata, a Mrs. America, melynek teljes évada megtekinthető az HBO GO műsorán: regisztrálj és hét napig ingyen fogyaszthatod a tartalmakat! 

A Mad Men - Reklámőrülteken és a CTRL nélkülön (Halt and Catch Fire) íróként dolgozó Dahvi Waller első saját sorozatában egy felszínesen széles körben ismert, de részleteiben szinte elfeledett politikai harctérre repíti vissza a nézőt. “A sorozat a nemek egyenjogúságáról szóló alkotmánymódosítás körüli politikai küzdelem és viták valós eseményein alapul” – ezzel a felvezető mondattal indul a kilencrészes Mrs. America minden epizódja, és aki Wikipedia használat nélkül merül el benne, nagy eséllyel egyből azt feltételezi, hogy ez a történet a feministák győzelmével zárul majd. Ám hiába fogadta el az ERA-t (Equal Rights Amendment) a kongresszus 1972-re, ahhoz, hogy ténylegesen bekerüljön az alkotmányba, még 38 tagállam ratifikálására volt szükség. Ez kezdetben gyerekjátéknak tűnt, hiszen már az első évben elfogadta 28 tagállam, a kiszabott határidő pedig 1979-ig szólt. 

A Margo Martindale által alakított Bella Abzug a Mrs. America című sorozatban

Még a republikánusok is támogatták az ERA-t (legalábbis a nyilvánosság előtt), ám ekkor lendült akcióba Phyllis Schlafly, a hatgyermekes konzervatív családanya, aki kétszer indult sikertelenül képviselői posztért, és antikommunista honvédelmi szakértőként a hetvenes éveket megelőzően vajmi keveset foglalkozott a nők emancipációs törekvéseivel. Az ERA közelgő alkotmányba iktatásával viszont úgy döntött, hogy ideje az amerikai családok védelmezőjeként fellépve mozgósítani a legkonzervatívabb jobb oldalt. Az első és legnagyobb hatású antifeminista aktivista nő (részleges) sikerének útját követi végig a Mrs. America, ami hiteles és hangulatos korképként, némi nosztalgiával vegyítve eleveníti fel a hetvenes évek feminista mozgalmát, miközben már-már zavarba ejtően tükrözi napjaink világpolitikai felállását.

Miért pont az antifeminista a főhős? 

A Mrs. America a több szereplőt mozgató sorozatokban népszerű, epizódonként más-más karakterre fókuszáló felépítést használja. Így kapnak saját részeket a második hullámos feministák vezéralakjai, ám ettől még a sorozatnak van egyértelmű főszereplője, aki nem a mozgalom egyik példaképe, hanem annak legnagyobb ellensége, Phyllis Schlafly. Őt ráadásul az egyik legnépszerűbb hollywoodi színésznő, a kétszeres Oscar-díjat Cate Blanchett alakít, megdöbbentő hitelességgel átvéve az aktivista irritálóan mézesmázos beszédstílusát. Azt előre lehetett sejteni, hogy egy 2020-ban készülő presztízssorozat akkor sem az antifeminista pártján fog állni, ha ő a főszereplő, ám Schlafly kiemelése még úgy is megosztó döntésnek bizonyult, hogy tetteit egyértelműen elítéli a sorozat.

Cate Blanchett ördögi mosolya Phyllis Schlafly-ként

A Phyllis című pilotepizód körülbelül utolsó negyedórájáig akár egy tipikus, az elnyomásból kitörő feminista főhősként is tekinthetnénk Schlafly-re. A szenvedélyes politikus, akit szakértelme ellenére arra használnak a republikánus férfiak, hogy fürdőruhás felvonulással gyűjtsön pénzt a kampányukra, szépen mosolyogjon a kamerába vagy épp jegyzeteljen egy fontos megbeszélésen. Mindeközben látszólag egyedül ő figyel fel az ERA miatt aggódó háziasszonyok segélykiáltására, akik attól félnek, hogy ezután gyermektartási díj nélkül elhagyhatja őket a férjük, besorozhatják őket katonának, vagy egyszerre kell majd teljes munkaidőben dolgozniuk a háztartás vezetése mellett. 

Szinte szimpatikussá is válhatna a nőtársaival (látszólag) törődő, férfiak által alábecsült Schlafly, ám rögtön első rész végén megmutatja a foga fehérjét: egy nagy beszédben lázad fel az elnyomó “libsi” feministák ellen, majd monológja csúcspontján maró gúnnyal veszi elő a “az a bajuk, hogy nem tudtak férjet fogni” érvet, páros lábbal taposva a vénlánysága miatt pár jelenettel korábban kesergő sógornője érzéseibe, akit korábban még ő maga vigasztalt. Fény derül a sorozatbéli Schlafly fő jellemvonására, melyet a következő epizódok újból és újból aláhúznak: nincs olyan ember vagy morális értékrend, amin ne lenne hajlandó átgázolni a hatalomért. A politikai előremenetelése során nyilvánvalóvá válik, hogy valójában nem törődik a háziasszonyok boldogságával – a mozgalmához csatlakozó bántalmazott feleséget is cserbenhagyja –, és a Ku-Klux-Klant is lelkesen fogadja köreiben, ha ezzel tudja növelni követőtáborát. 

Schlafly leghűségesebb követői: Alice (Sarah Paulson), Rosemary (Melanie Lynskey) és Pamela (Kayli Carter)

A Mrs. America alapvetően pozitív kritikai fogadtatásban részesült, ám Schlafly kiemelését többen kifogásolták. Voltak, akik úgy érezték, hogy Schlafly akaratlanul is szimpatikussá válik azzal, hogy megismerjük a nézőpontját, a nehézségeit és vele töltjük a játékidő legnagyobb részét. Másokat egyszerűen az zavart, hogy a feministák helyett pont ő kapta a főszerepet. Az előbbi vádra maga Waller is reagált egy interjúban, mondván, hogy emberi karaktert írt, nem szimpatikusat. 

Az utóbbi döntés mellett pedig többféleképpen is lehet érvelni. Egyrészt narratív szempontból logikus, hiszen míg a feminista mozgalomnak nincs egyetlen kiemelhető vezetője, az ERA-ellenesek arca a kezdetektől fogva Schlafly volt – ez a tény önmagában az előbbi csoporthoz tereli a néző szimpátiáját, hiszen ott jóval demokratikusabb berendezkedés alakult ki. Másrészt Schlafly felemelkedése napjainkra nézve kifejezetten tanulságos: a szélsőséges nézeteket valló, félelemkeltésre és hazugságokra alapozott retorikát folytató, és a liberális baloldal arroganciája miatt tévesen veszélytelennek vélt politikus sikerében egyértelműen tükröződik Donald Trump sokkoló 2016-os győzelme. Maguk az alkotók sem voltak tisztában azzal, mennyire releváns lesz Schlafly sztorija, hiszen az alapötlet megfoganásakor még mindenki azt hitte, hogy nemsokára megválasztják az első női amerikai elnököt Hillary Clinton személyében.

Schlafly nyilvános vitán beszél az ERA mondvacsinált veszélyeiről

A valódi Trumppal ellentétben a sorozatbéli Schlafly nem egy karikatúraszerű gonosz: az ambíciói - még ha elítélendők is – emberiek és érthetőek, a politikai tehetsége pedig bámulatos. Már eleve az is tragikus, hogy hiába a fegyverkezés a szakterülete, az túl férfias téma ahhoz, hogy komolyan vegyék a véleményét, így ha politikai előrejutásra vágyik, muszáj a női témához nyúlnia. Az, hogy ő maga is elszenvedője a patriarchális berendezkedésnek csak még jobban aláhúzza az ellentmondásosságát: itt egy nő, aki látja és időként át is éli a nők hátrányos helyzetét, mégis foggal-körömmel küzd azért, hogy mindez ne változzon meg. Mindennek a tetejébe papíron pontosan azt csinálja, amit egy mintafeminista: folyamatosan képzi magát, politikai karriert épít és mozgósítja nőtársait.

A bálkirálynő előre ünnepli az ERA bukását

Waller azzal mondja ki a legsúlyosabb ítéletet Schlafly felett, hogy olyannak mutatja be, aki tényleg csak azért kezdett el a női üggyel foglalkozni, mert ezzel tudta felhívni magára a figyelmet, miközben a harc kimenetele a konzervatív és liberális nők milliói sorsáról döntött. Még azzal sem védhető, hogy legalább a meggyőződése szerint cselekedett. (Igaz, többen is vitatkoznak azzal, hogy Schlafly csak politikai érdekből lett volna antifeminista és rasszista, de Waller megközelítése a fokozatosan súlyosbodó morális süllyedésről forgatókönyvi szempontból ütősebb.)

A második hullám szépségei és korlátai

A feminizmus nyugati történelmének két egyértelműen meghatározó hulláma van: az első a választójogot kiharcoló 19. század végi-20. század eleji szüfrazsett mozgalomhoz köthető, a második a hetvenes évek Amerikájához. A társadalmi mozgolódás első nagy lökését Betty Friedan sikerkönyve, az 1963-ban kiadott The Feminine Mystique adta, amiben az írónő arról a “név nélküli problémáról” értekezett, ami boldogtalanná tett megannyi fehér középosztálybeli háziasszonyt az ötvenes-hatvanas évek Amerikájában. A címbéli feminine mystique azt az elképzelést jelenti, ami szerint egy nő természeténél fogva akkor lesz boldog és kiteljesedett, ha megházasodik, gyereket szül és háztartást vezet, míg a karrierépítés egyenes út a boldogtalansághoz. 

A Tracey Ullman által megformált Betty Friedan

A könyv nagyban járult hozzá az egyenlő esélyeket és jogokat követelő második hullám születéséhez, amit két női érdekvédelmi szervezet megalakulása, a National Organization for Women (NOW) és a National Women's Political Caucus (NWPC) fémjelez. Az alapítók közül Friedanen (Tracey Ullman) kívül az újságíróként befutó és a második hullám arcává váló Gloria Steinemre (Rose Byrne); az első fekete és első női jelöltként elnökségért induló Shirley Chisholmra (Uzo Aduba); a Schlafly-vel többszörösen nyilvános vitába szálló Brenda Feigen-Fasteau-ra (Ari Graynor); az abortuszpárti republikánus Jill Ruckelshaus-ra (Elizabeth Banks); illetve a “Harcos Bella”-ként elhíresült képviselő és jogász Bella Abzugra (Margo Martindale) koncentrál a sorozat.

Bella Abzug, Jill Ruckelshaus (Elizabeth Banks) és Shirley Chisholm (Uzo Aduba) demokrata férfi politikusokat győzködnek

Velük csak az első epizód utolsó pár percében találkozunk először, de már ekkor egyértelművé válik, hogy kinek a pártján áll a sorozat. Schlafly gyűlölködő pódiumos beszéde után hirtelen egy nagy buliban találjuk magunkat, ahol az NWPC épp azt ünnepli, hogy a kongresszus elfogadta az ERA-t. Ebben az egy jelenetben benne van a második hullám minden szépsége, miközben azt is előrevetíti, miért fognak elbukni. Ezek a nők nem holmi magabiztos véleményvezért követnek – Friedant sem hagyják sokáig szónokolni –, és bár láthatóan folyamatosan vitáznak (már a koccintáshoz használt innen-onnan összeszedett különféle poharak is jól jelképezik a sok különböző személyiséget), mindezt lazán és humorral teszik, bajtársias tisztelettel és szeretettel viszonyulva egymáshoz. 

Ha a dialógus nem tenné elég egyértelművé, a formanyelv is aláhúzza a két politikai csoport közötti különbséget: míg Schlafly jeleneteit statikus kameraállások és a főhőst középre komponáló képkompozíciók jellemzik, a feministák szenvedélyes harcát a dinamikus mozgás és a sosem pihenő kézikamera nyomatékosítja. A NWPC alapítói már a zsebükben érzik a győzelmet, így mikor az ERA-ellenes tevékenységet figyelő asszisztens megmutatja nekik Schlafly-t, ők pillanatokon belül lényegtelennek titulálják.

Rose Byrne a feminizmus arca, Gloria Steinem szerepében

Az első epizód alapján még úgy tűnhet, hogy a feministák a világ urai, de hamar kiderül, hogy Schlafly újonnan induló mozgalma csak egy a sok akadály közül, amivel meg kell küzdeniük. Ugyan az ERA kezdetben mindkét párt részéről többségi támogatást élvez, ezt nem tükrözi a társadalmi működés. A második hullámosok át akarják helyezni az emancipációs harcot az utcáról a kongresszusba, ehhez viszont be kell lépniük a fehér férfiakkal teli politikai színtérbe, ami tele van különösen vastag üvegplafonokkal. A Mrs. Americában látjuk a romantikus ideológia működését a gyakorlatban: hogyan kell a feministáknak mosolyogva tűrniük azon férfi politikusok fogdosását, akiktől támogatást várnak (“Megszoktam már, hogy szenvedek az ügyért” - jegyzi meg egy taperolás után Ruckelshaus), illetve hogyan kell minél homályosabb szinonimákat kitalálni az abortuszhoz, hogy egy elnökjelölt egyáltalán fontolóra vegye a legalizálás felvételét a programjába (“Hány nő fog elbaltázott abortuszba belehalni, amíg arra várunk, hogy a férfiak ne érezzék kényelmetlennek a nők testükhöz való jogát? – fakad ki Steinem).

Maguk a feministák is több csoportra oszlanak a kényszerű játszmákhoz való hozzáállásuk és a saját értékrendjük szerint: a praktikus gondolkodású Abzug inkább kompromisszumra hajlik a siker érdekében, ezzel cserbenhagyja fontos női ügyeket (például a demokrata politikusok által szexuálisan zaklatott titkárnőket); Steinem nem tudja eldönteni, hogy idealista maradjon vagy belemenjen a politikai manőverezésbe, Chisholm pedig akkor sem akar kilépni az elnöki versenyből, amikor már a mozgalom vezetői is kezdenek elpártolni tőle, mert aggódnak, hogy szavazatot venne el az esélyesebb nőpárti férfi jelölttől. Mindeközben Schlafly mozgalma egyre erősödik és az erre való reagálás is megosztja a feministákat: mi a rosszabb, ha nem cáfolják a felháborító állításait vagy ha platformot és reflektorfényt biztosítanak neki a nyilvános visszavágással?

A feminista „power couple” Brenda (Ari Graynor) és Marc Feigen-Fasteau (Adam Brody) vitáznak a Schlafly házaspárral

Waller együttérzéssel, de egyben kellő kritikával tekint vissza a hetvenes évek feminizmusára, ami elsősorban a középosztálybeli fehér nők felszabadításával volt elfoglalva, ezért a munkásosztálybeli, nem heteroszexuális és nem fehér nők gyakran érezhették úgy, hogy cserben hagyja őket a mozgalom. Ugyanakkor már ekkor megkezdődött az úgynevezett interszekcionális feminizmus születése, ami figyelembe veszi, hogy a különböző társadalmi és etnikai csoportba tartozó nők más-más szintű diszkriminációval néznek szembe és az elnyomás különböző formáival küzdenek. 

A sorozat a feministák másik vakfoltjának is kellő időt szentel: bár Schlafly mozgalma tekintélyelvű, ez nem jelenti azt, hogy az őt támogató háziasszonyok csoportja homogén lenne: nemcsak bigott követőkből áll, hanem olyan háziasszonyokból is, akik joggal elégelték meg, hogy a nőket felemelni kívánó mozgalom vezetői agymosott félemberekként tekint rájuk. A Sarah Paulson által megformált Alice például nemes egyszerűséggel azért lesz Schlafly-rajongó, mert ő az egyetlen politikához értő nő az életében, így automatikusan átveszi a világképét - amíg az nem ütközik a valósággal. 

Sarah Paulson a Schlafly politikájában egyre jobban elbizonytalanodó Alice szerepében

Ahogy haladunk előre az évadban, hamar világossá válik, hogy bár Schlafly kapja a legtöbb játékidőt, a feministák felelősek a nézők érzelmi bevonódásáért. A második hullámosok legnagyobb tragédiája, hogy hiába vitatkoznak rengeteget azon, milyen stratégiát választanak, mindegyik sorra bukik el: a kompromisszumos és a radikális próbálkozások is többnyire sikertelennek bizonyulnak vagy csak részleges sikereket érnek el, így már azelőtt eloszlik a nemi egyenlőség rövid időn belüli megvalósíthatóságának illúziója, mielőtt hivatalosan is elbukna az ERA. A lelkes harcosok idővel mind csalódnak: meg akarták változtatni a világot, de helyette táptalajt szolgáltattak a legkonzervatívabb jobboldal előretörésének, ami 1980-as Ronald Reagan elsöprő győzelméhez és a nők mozgalmának hosszú évekre való visszavetéséhez vezetett. 

A csata elveszett, de ki nyeri a háborút?

Míg az első hullámos feministák megszerezték a szavazati jogot, a második hullámosok nem tudták alkotmányba iktatni az ERA-t. Ettől még nem tekinthetjük őket az ügy veszteseinek, Schlafly pedig határozottan nem lett nyertes. Az ERA-ellenes harc során Schlafly sikerrel hozta össze a konzervatív oldal különböző vallási csoportjait a “szent ügy” érdekében és mozgósította a szélsőséges jobbosokat is, ezzel hatalmas szavazóbázist létrehozva Reagannek – minden nagy férfi mögött áll egy nő ugyebár. Ám arra hiába várt, hogy az elnöki kabinet tagjává válhasson: a nők felemelkedése ellen küzdő nő végül maga sem tudott felemelkedni. 

Schlafly politikája egyértelműen győzött, nemcsak Reagan, hanem Trump esetében is (Schlafly utolsó, Trumpot támogató könyve a 2016-os választás előtt jelent meg), de sosem kapta meg érte az őt illető elismerést. Az időszakos visszaesés után a feminizmus viszont idővel újból erőre kapott, leglátványosabban a csajosságot kebleire ölelő kilencvenes évekbeli harmadik hullámmal és a negyediknek tekinthető #MeToo-mozgalommal. Az ERA-körüli harc lényegében kitörlődött a köztudatból: a John Oliver-show alkotmánymódosításról szóló tavalyi epizódjából kiderült, hogy az amerikaiak 80%-a eleve azt hiszi, hogy az ERA már régóta az alkotmány része.

A módosítás három ratifikáció híján bukott el a meghosszabbított 1982-es határidőig, és bár 2017-ben Nevada, 2018-ban Illinois, idén pedig Virginia is elfogadta, ezzel teljesítve a 38 tagállamról szóló feltételt, továbbra sem lett az alkotmány része. Hogy miért? Mert a demokrata-többségű képviselőház ugyan hozott egy határozatot a határidő eltörléséről, a republikánus-többségű szenátus nem óhajtja elfogadni azt. Ez a Mrs. America fináléjának zárómontázsából is kiderül, ami csak még jobban aláhúzza az epizódok sorai között kiolvasható elkeserítő állítást, miszerint Schlafly hatása ötven év elteltével is érezhető – talán jobban, mint valaha.

A második hullámosok legnagyobb győzelme, a legális abortusz folyamatos veszélynek van kitéve Trump kormányzása alatt, aki Schlafly követőihez hasonló szektaszerű rajongótáborral rendelkezik, nyíltan rasszista és szexista, rezzenéstelen arccal ad elő hazugságokat az érvei alátámasztásához, és folyamatosan tolja szélre a jobb oldalt. Mindeközben a bal oldal a célok és értékrendek megosztottsága miatt egyre gyengülő politikai erőt jelent, a legújabb női elnökjelöltet megint megválaszthatatlannak titulálták és vissza is kellett lépnie, a feministák pedig kénytelenek beállni a szexuális zaklatással vádolt demokrata elnökjelölt mögé, ha nem akarnak még négy évet Trumpból. A két párt közötti törésvonal ijesztő szélességét jól jelzi, hogy mára még a koronavírus miatti maszkviselés is politikai kérdéssé vált. 

A Mrs. America nem rózsaszín filteren keresztül mutatja be az emancipációs harcot és nem szolgál megnyugtató vagy felemelő végkifejlettel, de azért nem az a célja, hogy utána a változásról lemondva örökre távol tartsuk magunkat a politikától. Bővelkedik olyan pillanatokban is, melyek megmutatják, milyen felemelő tud lenni a közös ügyért folytatott küzdelem gyümölcse (lásd: az 1977-es Nemzeti Női Konferencia), és mennyire sokat számít az aktivizmus, még akkor is, ha a nagy álmok bosszantó lassan tudnak csak valóra válni. “Tartsd az ajtót a következő csapatnak” - mondja a nyugdíjba vonuló Abzug a képviselői pályafutásának végére érő Chisholmnak (az ajtótartás sikeresnek bizonyult: 2018-ban rekordszámú nő, queer és etnikai kisebbségbe tartozó jelölt került be a kongresszusba), Steinem pedig egy mondatban foglalja össze a Mrs. America pozitív tanulságát a fináléban: “Nem számít meddig fog tartani ez a forradalom, már nincs visszaút.”

Próbáld ki most hét napig ingyen az HBO GO-t! Regisztrálj, nézd végig a Mrs. America évadát, és fedezz fel sok más sorozatot!

szerző: Rácz Viktória