Elveszve, otthonosan bolyongani. Platon Karataev: Atoms (lemezkritika)

A Platon Karataev profin és ízlésesen ültette át hazai terepre az angolszász új-indiefolkot, olyan hangzásvilágot, amit inspirációs forrásaik közül többen is elkezdtek idővel kitágítani. Nos, ők nem is vártak három évnél és a második lemeznél tovább a tágítással, az új hangzás és tematika pedig kifejezetten ösztönző hatást gyakorol.

Előadó: Platon Karataev

Cím: Atoms

Kiadó: saját kiadás

Megjelenés: 2020. június 5.

Stílus: indie rock

Kulcsdal: Ocean

Az 2016-os Orange Nights EP, majd a rá egy évre kiadott debütlemez (For Her) az elmúlt években egyre bővülő hazai indiefolk-színtérbe jelentkezett be sikeresen – elsősorban a műfaj brit ágának képviselőit követve, némi Bon Iver-hatással kiegészítve. Az első nagylemezen ugyanakkor máris érzékelhetőek voltak a Mumford And Sons-recept korlátai is, mind a hangszerelésben, mind a dalok dramaturgiájában, mind a szövegeikben.

Vélhetőleg Balla Gergelyék is szűkebbnek érezhették már ezt a gúnyát, de az Atomson szerencsére nem érződik semmiféle görcsös bizonyítási-elszakadási vágy, organikusan fejlődött tovább a zenekar az indiefolk alapokról szélesebb és szellősebb hangzás- és szövegvilág felé. Az akusztikus gitáros-bendzsós soundot egymáshoz simuló, polifón elektromos gitárok váltják fel, a szakítós-szerelmes tematikát pedig egzisztenciálisabb, létfilozofikus merengések. Az átmenet fel is rajzolható bizonyos dalokkal: a Discourse mintha még az előző albumról szökött volna át, a címadó Atomsban már új köntöst visel a szótagkésleltető prozódia és csendes kezdéstől visszafogott katarzisig emelkedő ív, míg a semmiből keletkező Ex Nihilo spleenes mantrája és a semmibe örvénylő Aphelion indie-dancerockba, illetve posztpunkba hajlik. (A bónusz Kaláka-feldolgozás pedig egy svédcsavarral meghozza az étvágyunkat a magyar nyelvű Platon Karataev-dalokhoz.)

A Platon Karataevnek annyira jól áll az új irány, hogy a lemezről épp ezért le is lógnak néhol az előző „korszakot” idéző megoldások, a kísérletezésekből pedig még csipetnyivel több is elférne. (Az egyik legerősebb dal, az emelkedő intenzitást ereszkedő refrénnel ellenpontozó, posztrockos Ocean befejezését például akár tovább is lehetett volna nyújtani, drone-osítani.) Az egyenetlenségek azonban nem válnak túlságosan zavaróvá, ami az egész albumot átható gazdag melankóliának köszönhető, hol a The National fojtott zakatolását idézve a ritmusszekcióban, hol Neil Tennant hűvös, mégsem rideg távolságtartását csatornázva be az énekszólammal. Fázós, de otthonos világot teremt az Atoms. Elveszve bolyongunk a szorongások és talajvesztettség kietlen sűrűjében, elveszve, de nem magunkra hagyatva; lehet, hogy kilyukadunk valahová, de nem is ez az igazán fontos, üzeni a lemez: maga a keresés aktusa, a mindennapos küzdelem az entrópia ellen, az az, ami számít.

8/10

Huszár András