Az elmúlt 20 év legjobb HBO-sorozatepizódjai

2020.06.13. 09:51, Gaines

hbo_header.jpg

Egy jó történet mindent megváltoztat. Ez különösen jellemző az HBO sorozataira, amelyek az ezredfordulón útjára indították a tévé új aranykorát. A kábelcsatorna kiállta az elmúlt 20 év nagy horderejű változásainak próbáját, és a streaming érában is rendületlenül sikeres és kritikailag elismert maradt. Összeszedtük tehát a kábelcsatorna 20 legjobb sorozatepizódját az elmúlt 20 évből, a korai fecskéktől a díjnyertes szériákon át a rejtett gyöngyszemekig - ezeket gyors regisztráció után kivétel nélkül mind meg is tekintheted az HBO GO-n, hét napig ingyen!

A lista szubjektív, azzal a megkötéssel, hogy minden sorozat csupán egy résszel szerepelhet. Az emlékezetes minisorozat-epizódokról külön blokkban emlékezünk meg. Lássuk a legjobb saját gyártású HBO-történeteket!

20. A törvény nevében – "Who Goes There” (1. évad, negyedik rész, 2014)

truedetective_1.jpg

Nic Pizzolatto nyomozós antológiasorozatának első évadát őrületes felhajtás övezte: rögtön az első résznél röpködtek a „minden idők legjobb sorozata” kinyilatkoztatások, a rajongók pedig olyan elánnal vetették bele magukat a rejtélyek kibogozásába, amivel azóta csak a Westworld vetekedhet. Az évad – meg a sorozat – csúcsrésze jól példázza, mi az, ami hat év után is remekül megállja a helyét: a sűrű, okkulttal kokettáló atmoszféra, az elbeszélői hitelességgel játszó időkezelés, Woody Harrelson és a kérész életű reneszánsza csúcsán lévő Matthew McConaughey párosa, plusz Cary Fukunaga rendező mesteri feszültségkeltése. Harrelson megcsalós magánéleti szenvelgése és McConaughey kokószipkázós beépülése is erőltetett lenne, ha nem adnák el a színészek, és nem feledtetne minden döccenést a hosszúsnittes ponyva-akciójelenet, amelyet azóta is tucatnyi sorozat próbál újra meg újra felülmúlni, többnyire sikertelenül.

19. Az alelnök – "Mother” (5. évad, negyedik rész, 2016)

veep.jpg

Meddig maradhat valaki a hatalom előszobájában anélkül, hogy a lelkiismeretének még az írmagját is elveszítse? Az amerikai nagypolitikának fityiszt mutató szatíra szerint: kábé öt percig. A névleg nagy hatalmú, valójában teljesen jelentéktelen, ezt a disszonanciát tömény frusztrációban és inzultusok tengerével levezető fiktív alelnök, Selina Meyer (Julia-Louis Dreyfus) a sorozatnak ezen a pontján karnyújtásra kerül az elnökségtől, és a döntő pillanatban elszólítja az élet anyja halálos ágya mellé. Más sorozat arra használná ezt a premisszát, hogy humanizálja cinikus főhősét: lám, emberből van, sose szerette nárcisztikus anyja, majd most elérzékenyül. Frászt. Tökkelütött, felfuvalkodott stábjával a családi tragédiával járó népszerűségnövekedés előnyeit fejtegeti, lepaktál Kínával, és egy csodálatosan undok jelenetsorban a gyászbeszéde előtt tudja meg, hogy búcsút mondhat az elnökségnek. Ezt el tudja siratni – ember, ugyebár.

18. Eufória – "Shook Ones, Pt. II.” (1. évad, negyedik rész, 2019)

euphoria.jpg

Úgy képzelem, hogy Sam Levinson megnézte A törvény nevében fent dicsért kvázi-egysnittes jelenetét, majd azt mondta magának, „tartsuk ki ugyanilyen intenzitással a feszültséget, csak négyszer annyi ideig, legyen legalább tucatnyi virtuóz hosszúsnitt, játszódjon még grandiózusabb díszletben, és zsaruk, neonácik meg drogdílerek helyett szóljon inkább szétcsúszott tinédzserekről… na jó, drogdílerek maradhatnak.” Aztán Rév Marcell operatőrrel, a zeneszerző Labrinth-tel, meg a Zendaya vezette bombaerős szereplőgárdával képernyőre álmodott egy narkóban és neonban ázó karnevált, ahol a legjobb barátnők kibékülhetnek, a kistesók lázadhatnak, nördök és sportolók is összetörhetik a lányok szívét, a bántalmazás családon belül öröklődik, és csodaszép emberek vonulnak csodaszép kaleidoszkópban 21. századi Peer Gynt-szimfóniára. Mekkora trip már!

17. John Cincinnatiból – "His Visit: Day Five” (1. évad, hatodik rész, 2007)

johnfrom.jpg

Amíg David Lynch meg nem ajándékozott minket a Twin Peaks harmadik évadával, bátran állíthattuk volna, hogy a szörfös-egzisztencialista, egy évad után elkaszált John Cincinnatiból a legbizarrabb sorozat, ami valaha adásba került. És még most is méltán pályázhat erre a címre. David Milch Deadwood utáni első új szériáját még a kritikusok is értetlenül és megrökönyödve fogadták, hát még a nézők, akik megnézték az első részt, és miután egy árva kukkot nem értettek belőle, faképnél is hagyták. Ha maradtak volna végig, se lennének sokkal okosabbak. Miért támadnak fel kaliforniai szörfösök halottaikból? Miért dumál papagájokkal Al Bundy? Ki ez az üdvözült-bárgyú képpel mászkáló Jézus-pótlék, aki rébuszokban beszél? És miért hirdeti ki modern evangéliumát szedett-vedett apostolainak egy moteles grillpartin? Még most sem állítom, hogy tisztább ez a zavarba ejtő megváltástörténet, de egészen egyedi.

16. Csajok – "Beach House” (3. évad, hetedik rész, 2014)

girls.jpg

A Csajokat tizedannyian nézték, mint a Trónok harcát, de ha valaki visszaolvasná a neten a fórumokat, kommentszekciókat, közösségi médiás csatornákat, joggal hihetné, hogy évekig a négy New York-i barátnő nyűglődéseiről szóló sorozat dominálta a popkultúrát. Lena Dunhamék egyfelől tényleg megtermékenyítették a sorozatos talajt olyan női főszereplős, félórás utódok előtt, mint a Broad City, a Bizonytalan vagy a Fleabag; másfelől állandó felháborodás, vérre menő, nem egyszer toxikus viták övezték. A sorozat kritikusai rendre megkérdőjelezték, hogy vajon az alkotók tisztában vannak-e azzal, mennyire elviselhetetlenek a főszereplők, mintha Martin Scorsese gengszterei lennének. A Beach House nyilvánvalóvá teszi, hogy az írók antihősnek szánták Hannah-t, Marnie-t és a többieket, és a Csajok nem a milleniál Szex és New York, hanem négy huszonéves barátnő eltávolodása, akik lassan ráeszmélnek, hogy valójában alig van közük egymáshoz.

15. Trónok harca – "Baelor” (1. évad, kilencedik rész, 2011)

baelor.jpg

Ha már Trónok harca, 2011-ben még kevesen sejthették, hogy a sorozat monokulturális titánná növi ki magát, sem hogy a finálén többen fognak kiakadni, mint a Lost zárásán. Az első évad még egész szerény kivitelű: csilliárd szereplőt vonultat fel, és híven átülteti George R. R. Martin plasztikus fantasy világát, de a költségvetés még spórolós; az alkotók látványosabbnál látványosabb csatajelenetekkel próbálták később kiküszöbölni a Baelor-beli csorbát, amikor Tyrion Lannistert (Peter Dinklage) fejbe kólintják ütközetbe menet. A Trónok harca hullámhegyeit igazából nem is epizódokban, hanem nagyjelenetekben lehet mérni, és ugyan a Vörös Nász legendásabban sokkolta azokat a gyanútlan nézőket, akiknek nem spoilereztek a könyvolvasók, Ned Stark (Sean Bean) kivégzése mégis jelentősebb fordulópont. Itt lett egyértelmű, hogy a gáncs nélküli lovagok nincsenek biztonságban, az Alan Taylor rendezte jelenetsor pedig egyszerre emberközeli, gyomorszorító, lírai.

14. Treme – "Do You Know What It Means” (1. évad, első rész, 2010)

treme2.jpg

Az HBO katalógusának rejtett gyöngyszeme a négy évados Treme, melyben David Simon a Drót baltimore-i rabló-pandúr szocio-tablója után a Katrina hurrikán pusztításából lábadozó, újjászülető New Orleansba teszi át a székhelyét. Lazább szövésű, cselekménytelenebb sztorit mesél el; noha felüti a fejét a bűnözés, a politikai gondatlanság és a kapitalista nyerészkedés, de a reflektor a napról napra élő zenészekre, séfekre, kocsmárosokra, Mardi Gras-törzsfőkre vetül. A pilot tökéletesen meghozza a kedvet ahhoz, hogy belakjuk ezt a sorozatot: ott van benne a fájdalom és keserűség, de az elnyűhetetlen életöröm és alkotókedv is, a szoknyapecér sármőr Antoine Batiste (Wendell Pierce) pozanos simlijeiben, a Louis Prima Buona Serájára hangszerelt, feelgood montázsban, és Albert Lambreaux (Clarke Peters) sárgán lobogó tollas jelmezében, amellyel büszkén foglalja vissza a romokban heverő, New Orleans-i éjszakát.

13. Slágermájerek – "Unnatural Love” (2. évad, ötödik rész, 2009)

flight.jpg

Ne tévesszen meg senkit az arcpirítóan kínos magyar cím, a Flight Of The Conchords, avagy „Új-Zéland negyedik legnépszerűbb gitárközpontú digi-bongo acapella-rap-funk-humorista folkduója” tündérien öntötte sorozatba tényleg vicces viccdalait. Az első évadban erősebbek a dalok – Bret McKenzie és Jemaine Clement több év terméséből dolgoztak –, ám a másodikra magabiztosabban beérett a szitkom abszurd-kisrealista humora, az ágrólszakadt, végtelenül udvarias és kedves furabogarak lüke kalandjai New York mesebeli bevándorló-dzsungelében. Az Unnatural Love-ban Jemaine például összejön egy ausztrál (ősellenség!) csajjal, ezért majdnem kirúgják a zenekarból, de majdnem is csak átmenetileg – ez a sorozat világában már halálos összeveszésnek számít. A két betétdal, a diszkóparkett ivararányáról Village People-cameóval regélő Too Many Dicks On The Dance Floor, illetve a Carol Brown bohó exbarátnő-litániája Michel Gondry optikai trükkparádés rendezésében a sorozat legkiválóbbjai közé tartoznak.

12. Befutó – "Episode 4” (1. évad, negyedik rész, 2011)

luck.jpg

A Befutó úgy maradt meg az HBO-nézők emlékezetében, hogy ez az a sorozat, amit azért kellett elkaszálni, mert túl sok ló pusztult el a forgatáson – már ha egyáltalán megmaradt bárki emlékezetében. David Milch pórul járt, lóversenyes-szerencsejátékos szerelemprojektje ennél a renoménál többet érdemelne: az adásba került kilenc rész legszebb pillanataiban megtört emberek keresik az összeomlás és elkeseredés határán a kérlelhetetlen univerzumban hébe-hóba megnyilvánuló, megmagyarázhatatlanul transzcendens csodákat, hogy képesek legyenek továbblendülni. A negyedik rész középpontjában ilyen csoda történik egy lélegzetelállító, technikailag bravúrosan filmezett futamon: a célegyenes felé vágtázó, szinte természetfelettivé átlényegülő ló lassított felvétele, gazdája, zsokéja és a szerencsés szemtanúk könnybe lábadó szeme összeköti az elszigetelt sorsokat, és Max Richter érzelemdús zenéjével valami nálunk nagyobb hatalmat idéz meg.

11. A kenderfutár – „Scromple” (2. évad, ötödik rész, 2018)

vlcsnap-2020-06-12-22h21m55s128.png

Az HBO előszeretettel karol fel websorozatokat, és juttatja el őket még szélesebb közönség elé, ezek közül pedig A kenderfutár fut a legrégebb óta. Hál’ istennek: felüdülés minden rész, úgy ellazít, hogy még spangli sem kell hozzá. A címszereplő bringás csávó amolyan két lábon és két keréken járó közvetítő közegként hozza közelebb egymáshoz a New York-i metropolisz megannyi lakóját, akiknek az életébe a fűrendelés apropóján leshetünk be tíz-tizenöt percekre. Könnyű emiatt készpénznek venni, hogy mennyire jó a sorozatot az exfeleségével együtt író és rendező Ben Sinclair a főszerepben, főleg hogy a Csávónak még a nevét se tudjuk. Szuper tehát, amikor egy váratlan baleset folytán kórházba kerülve az ő élete kerül a középpontba: na, nem mintha infódömping árasztana el minket róla, de csak még rokonszenvesebbé válik, ahogy a kórházi ágyon diszkréten a pólója alá fújja a gandzsafüstöt, szomszédait füleli, és elröhögcsél egy keserédes, de inkább édes, mint keserű délutánt sorozatbeli exfeleségével.

Top 5 HBO-s minisorozat-epizód

5. Gyilkos megszállás – "Bomb In The Garden” (hatodik rész, 2008)

David Simon Baltimore és New Orleans után az iraki háború fölé emelte oknyomozó nagyítóját, és Bagdad megszállása után komplikált érzésekkel bocsát utunkra minket.

4. Az elátkozott: Robert Durst halálos élete – "What The Hell Did I Do” (hatodik rész, 2015)

A true crime műfaj instant legendája, minden idők leghátborzongatóbb böfögései, az HBO történetének egyik legszédítőbb fordulata.

3. Csernobil – "Please Remain Calm” (második rész, 2019)

Nehéz kiválasztani, melyik a csernobili dokudráma legnyomasztóbb órája, de talán a robbanást követő órák viszik a prímet. Talán.

2. Angyalok Amerikában – "Millennium Approaches: Bad News” (első rész, 2003)

Tony Kushner monumentális, szenvedélyes AIDS-prózaoperája sztárparádéval, súlyos szövegtengerrel, életet követelő sikoltással.

1. Az elit alakulat – "Bastogne” (hatodik rész, 2001)

A koncentrációs tábor felszabadítása megrázóbb, de mindig a halk szavú felcserhez térek vissza, aki a hófödte pokolban sem adja fel.

10. Deadwood – "The Trial Of Jack McCall” (1. évad, ötödik rész, 2004) 

deadwood.jpg

David Milch az egyetlen alkotó, aki három sorozattal képviselteti magát az összeállításban – a nagy HBO-s Davidek (Chase & Simon) közül ő a leginkább alulértékelt, holott a Deadwoodot egy lapon kellene emlegetni a Dróttal és a Maffiózókkal. A Vad Bill Hickok meggyilkolását követő nap eseményeit felölelő rész névleg a tettes tárgyalásáról szól, de 19. századi western létére meglepően örökérvényű, gazdagon érlelt, bonyolult témákat bontogat ki. Megmutatja, hogy a törvényen kívüli állapotból a civilizált városiasság felé araszoló bányásztábor hogyan szolgáltathat igazságot, ha közben politikai szempontoknak kell érvényesülnie; amikor pedig felüti a fejét a táborban a hímlő, a gerinctelen pragmatizmus ütközik a szolidáris empátiával. A humort a csúszómászó szállótulajdonos vérsuvickoló Shakespeare-monológja szavatolja, a sorozat ars poeticája pedig a tiszteletes holisztikus igehirdetésében fogalmazódik meg a társadalmi test részeinek egymásra utaltságáról – és abban, ahogy szavai a dühös Seth Bullock (Timothy Olyphant) velejéig hatolnak, még ha maga sem érti, miért.

9. Carnivále – A vándorcirkusz – "Pick A Number” (1. évad, hatodik rész, 2003)

carnivale2.jpg

A harmadik évaddal elkaszált Deadwood sok-sok év után, egy tévéfilmmel megkaphatta végül a méltó lezárást. A westernnel kvázi egy időben futó misztikus-cirkuszos sorozatnak máig nem adatott meg ugyanez, pedig még idegesítőbb is, mennyire lezáratlan: a hat évadra tervezett, Jó és Gonosz évszázadokon átívelő harcát a nagy gazdasági világválságba helyező történetfolyam az egyharmadánál szakadt meg. Megelőzte korát: ma imádnák a Redditesek. Az első évad kellős közepén helyet foglaló duplarész (Babylon & Pick A Number) akár önálló horrornovellaként is felfogható: a vándorcirkusz elhagyatott, porlepte bányásztelephez érkezik, ahonnan éjszaka előbújnak a hallgatag, nyugtalanító városlakók, és pirkadatra vér folyik. Szikkadt, kemény világ, tömény hangulat, első világháborús-szörnyes-apokaliptikus víziókkal tarkított mitológia: a ritka, istenesen hideglelős, csontig hatoló tévés horrorepizódok egyike ez, vérfagyasztó zárlattal.

8. In Treatment – "Week 8: Sophie” (1. évad, harmincnyolcadik rész, 2008)

vlcsnap-2020-06-12-22h24m39s176.png

A terápiás ülésekből összefűzött, rendhagyó felépítésű In Treatmentből nehéz egy epizódot kiválasztani, hiszen Paul Weston (Gabriel Byrne) és a hozzá járó páciensek viszonya, az ülések intimitása, érzelmi hatása hétről hétre adódik össze. Csábító, hogy önálló részt emeljek ki, mondjuk a Paul egyik elhunyt páciense apjával folytatott súlyos párbeszédet, ám mindenképp a fiatal beszélgetőpartnerek (Mia Wasikowska, Alison Pill, Dane DeHaan) közül akartam választani, mert a máskülönben problémás terapeuta náluk prezentálja a legjobb énjét. Az In Treatment leghatásosabb fegyverei a sűrű, tartalmas csendek, amelyek teret hagynak a kamaradrámát élettel megtöltő, pazar színészi játéknak: az empatikusan odafigyelő Byrne és az önutálatba és önmaga hibáztatásába belesajduló Wasikowska a fájdalmas, nehéz vallomásokat, a fellángoló konfliktusokat és a vicces közjátékokat (Hermione Granger!) egyaránt maximálisan odaadó jelenléttel, életszerű természetességgel hozzák felszínre.

7. Drót – "Middle Ground” (3. évad, tizenegyedik rész, 2004)

stringer.jpeg

Ha minden idők legjobb HBO-sorozatait szednénk össze, a Drót nagy valószínűséggel az első két hely valamelyikén trónolna. (A másikat a legtöbb hasonló listán a Maffiózók foglalná el, ami az én személyes, HBO-s fehér bálnám: sosem jutottam tovább az első évad első felénél, pedig nem egyszer nekifutottam.) De a dickensi történetszövés eredménye, hogy nincsenek önmagukban is kiemelkedő csúcsrészek, „csak” egyenletesen remek epizódok. Két választás között vívódtam. A második évadnyitó a sorozat legfontosabb epizódja: ha nincs a kikötő, a Drót sosem növi ki magát zsarusorozatból az amerikai kísérlet kudarcának mementójává. De végül maradtam az első évadban indított nagy lehallgatós nyomozás betetőzésénél, és a lebilincselő Stringer Bell (Idris Elba) drámai bukásánál. Stringer és Avon Barksdale (Wood Harris) utolsó beszélgetése görög sorstragédia a kölcsönös árulásokkal, a drogprevenció és rendfenntartás radikális reformja feletti városvezetési vita pedig ma is aktuális.

6. A hátrahagyottak – "Guest” (1. évad, hatodik rész, 2014)

leftovers.jpg

Az emberiséget egyik napról a másikra világméretű katasztrófa sújtja, melynek során ijesztő véletlenszerűséggel veszítünk el hozzátartozókat, szeretteket, majd a teljes bizonytalanságtól és a kollektív trauma pszichológiai sokkhatásától szédelegve próbálunk magunkhoz térni. A különbség, hogy a profetikus A hátrahagyottakban járvány helyett ismeretlen erők ragadják el a Föld lakosságának 2 százalékát. Damon Lindelof nagyszerűen döntött, amikor újabb szintre emelte a Lostban kikísérletezett szervezőelvét – más-más szereplőre fókuszáljon minden rész –; az egyik első ilyen nézőpontkarakter Nora Durst (a fenomenális Carrie Coon) lett, aki a mélyen spirituális, létfilozofikus, szürreális sorozat kulcsfigurájává nőtte ki magát. A Guest egy leírhatatlan veszteséget hordozó nő portréja, aki belekapaszkodik fájdalmába, különben darabokra hullana, és acélos eltökéltséggel leplezi le mások hamisságát, hogy addig se kelljen szembenéznie saját önáltatásával. Egyedülálló karakter a sorozatszereplők panteonjában.

5. Keresem… – "Looking For The Future” (1. évad, ötödik rész, 2014)

looking2.jpg

A Keresem… ötödik része a modern tévésorozatok Mielőtt felkel a napja. A sorozat három meleg San Franciscó-i jóbarát párkapcsolati történeteiről szól, egyikük, Patrick (Jonathan Groff) összejött egy új sráccal, Richie-vel (Raúl Castillo). Ez a fél óra csak kettejüké. Már lefeküdtek, de alig ismerik egymást, így eltöltenek egy napot a városban. Szeretkeznek. Átbeszélik a szexuális preferenciáikat. Mesélnek a családjukról, az előbújásukról, korai szexuális élményeikről. Sétálnak. Az idő hosszúra nyúlik, kényelmesen hosszú, vágatlan snittekben. Elviszik egymást a kedvenc helyeikre. Átesnek az első kis veszekedésen. Szóba kerül, melyikük Rachel és melyikük Ross. Andrew Haigh párbeszédei természetesek és otthonosak, rendezése megkapó és balzsamos. „Minden nap olyan, mint a vasárnap” – búgja a végefőcím alatt Morrissey. Hja, bárcsak minden nap ilyen lehetne – csupa lehetőség és ígéret.

4. Watchmen – "This Extraordinary Being” (1. évad, hatodik rész, 2019)

watchmen.jpg

A nyitójelenet olyan, mint bármely tetszőleges szuperhősfilm: a csuklyás (anti)hős dühösen tűri, hogy öltönyös ügynökök zsarolják, míg végül le kell rántania maszkját. Alatta hófehér cserkészarc, játszhatná akár egy Chris is. Állkapocs megfeszül, ököl lendül, lassítva csépeli péppé az ellenséget. De ez csak propaganda. A Watchmen képregény titokzatos, ismeretlen személyazonosságú múltbeli szuperhőse, a Csuklyás Bíró eredettörténete, amelyet ebben a vakmerő epizódban dekonstruálnak a sorozatfolytatás alkotói, a fajgyűlöletben gyökerezik. Superman itt nem idegen bolygóról származik, hanem az USA rasszista mészárszékéből. A This Extraordinary Being az amerikai feketék nemzedéki traumáján vezet végig, ahogy egy rendőr-igazságosztó unoka megéli rendőrből igazságosztóvá lett, majd abból is kiábrándult nagyapja dühét, és ahogy három évtized emlékképei mosódnak össze egyetlen igazsággá. Éppoly perzselő politikai képregényadaptáció, mint Alan Moore eredetije volt a 80-as években. Ha évek múlva se készül második évad, áttesszük a minisorozatok közé, addig itt a helye.

3. Félig üres – "The Doll” (2. évad, hetedik rész, 2001)

curb.jpg

A Félig üres az HBO-s sorozatéra doyenje: akkor indult, amikor a Szex és New York és a Maffiózók feltette a térképre a kábelcsatornát, viszont velük ellentétben még mindig él és virul, olyannyira, hogy idén szállította le az egyik legjobb évadát. Larry David mizantróp, szociális normákat kérdőre vonó szitkomja rögtönzött párbeszédekre épül, de minden rész a hógolyó-effektust alkalmazza: Larry csinál valami hülyeséget, aztán beleköt valakibe, majd még egy harmadik lehetetlen szituációba is belesodorja magát, végül ez mind összegabalyodik, és egy közös csattanóval ér véget. Azok a jó részek, amikor nem lustálkodják el a gabalyítást, a The Doll pedig az etalon, a Félig üres-módszer Rushmore-hegye. Az ok-okozati lavina egy kislány megcsonkított babájával indul, nem zárható mellékhelyiséggel, a Larryt rühellő Rita Wilsonnal és Morricone-zenével aláfestett Suzie Essmannel terebélyesedik, és mániás vihogást kiváltó gourmet-zárómondattal terít le.

2. Sírhant művek – "Everyone’s Waiting” (5. évad, tizenkettedik rész, 2005)

sfu2.jpg

Sorozatzáró epizódot írni-rendezni marha nehéz. Olyan sorozatzáró epizódot írni-rendezni, ami nem megosztó, még nehezebb. Nagy szó tehát, hogy a Sírhant művek utolsó része közmegegyezés szerint minden idők egyik legkiválóbb fináléja. Alan Ball öt évadon át boncolgatta a halállal való viszonyunkat a temetkezési vállalkozó Fisher-család zűrös és (ön)destruktív, látomásos, halottakkal csevegős mindennapjain keresztül. A végpont következesen csakis az összes főszereplő sírfelirata lehetett – meg egy új gyermek születése. A több mint egyórás epizód zömmel Nate Fisher (Peter Krause) halálának utózöngéit, a család gyászát és továbblépését ábrázolja, az örökranglistás helyet viszont a zárómontázzsal vívja ki magának. Több tucatszor láttam már, de amint megszólal Siától a Breathe Me, és Claire (Lauren Ambrose) kirepül a fészekből, mindig zokogok – néha már előtte is. És minden életkorban más részlet vág mellbe: most épp az a tanács, hogy „légy teli reménnyel, ameddig csak lehetséges.” Meg ahogy Claire letöröl egy porszemet David (Michael C. Hall) szeme sarkából.

VAJON MELYIK MAGYAR RENDEZŐNEK UGRIK BE MINDIG A SÍRHANT MŰVEK AZ HBO-S SISTERGÉSRŐL?

1. Megvilágosultam – "The Ghost Is Seen” (2. évad, ötödik rész, 2013)

enlightened.jpg

Az HBO sorozatait sárkányok úrnői, szociopata gengszterek, túlméretezett egójú antihősök népesítik be, a csatorna történetének legemlékezetesebb epizódja mégis egy szürke kisegérről szól. Vagy az irodai robot Tyler (Mike White) narrációjával élve: egy élő kísértetről, akit annyi csalódás ért, hogy megtanult láthatatlanul, észrevétlenül, bézs ruhában, díszítetlen lakásban eltűnni, felszívódni. „Egykor talán vágyott rá, hogy rátaláljanak, észrevegyék, megöleljék” – meséli magáról Tyler, mielőtt megismerkedne Eileennal (Molly Shannon), akivel ugyanabban a vállalatban dolgoznak, csak Tyler a pincében, adatrögzítő kulimunkásként, míg Eileen a nagyfőnök asszisztenseként. A félszeg románcot a sorozat átívelő szála fonja körbe, Amy (Laura Dern) önmegvalósító keresztes hadjárata az etikátlan kapitalista vállalat ellen, aki saját hőstörténete mellékszereplőjeként kezeli Tylert. De itt és most ő jut szóhoz. Most ő lehet a főszereplője ennek a törékeny, szomorkás, óvatosan optimista remekműnek, amelyben a legnagyobb döntés és a legfélelmetesebb tét: vállalni a sebezhetőséget.

Ha szemezgetnél a felsorolt sorozatepizódok közül, vagy bepótolnád azokat, amelyeket még nem láttad, akkor regisztrálj az HBO GO-ra, és hét napig ingyen megnézhetsz akármennyit közülük!

szerző. Huszár András

https://recorder.blog.hu/2020/06/13/az_elmult_20_ev_legjobb_hbo-sorozatepizodjai
Az elmúlt 20 év legjobb HBO-sorozatepizódjai

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr5015806940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.