Kölcsönvett nosztalgia az elfeledett nyolcvanas évekből. The Strokes: The New Abnormal (lemezkritika)

Julian Casablancas-ék a 2013-as Comedown Machine óta nem adtak ki új lemezt, ráadásul a frontember úgy tűnt, hogy sokkal inkább magáénak érzi új zenekara, a The Voidz kísérletezőbb attitűdjét, mint a The Strokes a hatvanas-hetvenes évek rock 'n' rollját a nyolcvanas évek szintipopjával és new wave-jével ötvöző világát. Így a The New Abnormallal kapcsolatban már a megjelenése előtt rengeteg kérdés felmerült: vajon előbbi vagy utóbbi hatása érződik majd rajta? Sikerül-e majd visszahozni rajta azt a bizonyos "isthisit"-es érzést? Egyáltalán van-e létjogosultsága 2020-ban egy The Strokes-albumnak? Megpróbáljuk megválaszolni.

Előadó: The Strokes

Cím: The New Abnormal

Kiadó: Cult/RCA Records

Megjelenés: 2020. április 10.

Stílus: garázsrock, szintipop, new wave

Kulcsdal: Bad Decisions

A The Strokes tagjainak az elmúlt évtizedben adott interjúi alapján legkésőbb a 2005-os First Impressions Of Earth írásának idején két táborra szakadt a zenekar: míg Julian Casablancas sokkal kísérletezőbb irányokba akart elmenni, addig a többiek inkább maradtak volna a jól bevált receptnél – és több beleszólást szerettek volna az együttes ügyeibe. A helyzeten pedig az sem segített, hogy akkoriban kevés náluk nagyobb zenekar létezett; egy új The Strokes album valóságos eseménynek számított és persze minden rajongó azt várta tőlük, hogy a végeredmény valahogy visszahozza azt az élményt, amit az Is This It első hallgatásakor éreztek.

Ezek fényében nem meglepő, hogy a kereskedelmileg és kritikailag is bukásnak számító harmadik lemez után egy hatéves szünet következett, a 2011-es Angles (és a 2013-as Comedown Machine) viszont már egy olyan zenekart mutatott, akik, ha nem is találták még meg az arany középutat, de már kölcsönösen teret engedtek a másik zenei elképzeléseinek. Megmaradt valamennyi a kezdeti idők New York-i punkrockjából/modernizált garázsrockjából, de hangsúlyosabbak lettek a Casablancas első szólóalbumát (Phrazes For The Young) domináló nyolcvanas évekbeli szintetizátorhangzások és funkos gitárok. Ráadásul a két kiemelkedő lemez mellett az új évtized több megkerülhetetlen együttese is az egyik legnagyobb hatásként hivatkozott rájuk; Matt Berninger 2011-ben például úgy fogalmazott, hogy Julian Casablancas-ék talán több zenekart inspiráltak az elmúlt tíz évben, mint Tom Waits vagy Nick Cave az elmúlt huszonötben. A második aranykor helyett viszont egy soha véget nem érő epilógus vette kezdetét, amelynek a 2016-os Future Present Past után csak egy újabb bekezdése a The New Abnormal.

Frusztráló. Sokadik hallgatásra is ez jut eszembe a The New Abnormalról, mert bár a The Strokes tagjai túlságosan tehetségesek ahhoz, hogy ne jusson erre az albumra is pár emlékezetes pillanat, és Casablancas sem volt még ennyire meggyőző énekesként, az egész mégsem áll össze. Hiába van meg a lemezben egy erős The Strokes- vagy The Voidz-lemez potenciálja, előbbihez túl sok a sehova nem tartó dal (Why Are Sundays So Depressing, Brooklyn Bridge To Chorus), az utóbbiról viszont pont az olyan fókuszált csúcspontok lógnának ki, mint a Dancing With Myself-ripoff Bad Decisions. Ráadásul hiába építette a zenekar az imázsát egyfajta lezser nemtörődömségre, ez az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy őket sem igazán érdekli az egész, de legalábbis az, hogy mit gondolnak majd a rajongóik a The New Abnormalról. Ugyanakkor valószínűleg pont ez a fajta lezserség az oka annak, hogy nem próbálnak még most is úgy tenni, mintha lenne bennük egy új Is This It, inkább mennek tovább a maguk útján. Talán az Angles-Comedown Machine pároshoz hasonlóan másodszorra most is jobban összeáll majd a műfaji kísérlet.

6.5/10

Kollár Bálint