Témazáró toplista: Filmes disztópiák

2020.05.03. 18:16, Gaines

fahrenheit.jpg

Heti toplistáinkat filmes összeállításokkal élesztjük fel, amelyek akár az otthontanuláshoz, például a magyar- vagy a történelemérettségi témáinak jobb megértéséhez is segítséget nyújthatnak. Mostani témazáró toplistán az emelt szintű magyar érettségizőknek nyújtunk segítséget a Fahrenheit 451 című sci-fi regényét és annak filmváltozatát taglaló tételhez, a szóban forgó mű mellett négy másik disztópikus regényadaptáció bemutatásával.

# Fahrenheit 451 (451 Fahrenheit, 1966)

A hőmérséklet, amin meggyulladnak egy könyv lapjai - innen kapta a címét Ray Bradbury korszakos jelentőségű, mélyen humánus science fiction regénye, melyben a tűzőrség nem a lángok eloltásával foglalkozik, hanem a hatalom által veszélyesnek, kártékonynak, emberi lelket megnyomorítónak ítélt könyvek elégetésével. A műből a francia újhullámból érkező François Truffaut készített filmet, és mindkettőből szépen levezethetőek a disztópiák, vagyis a jelenleginél sötétebb, negatívabb társadalmi berendezkedéseket, világrendeket elrettentésként ábrázoló történetek több visszatérő motívuma, toposza: a főhős a rendszer elkötelezett híve, kiszolgálója, maga is tűzőr, aki fokozatosan eszmél fel, és válik lázadóvá; a változást egy nő iránt ébredt érzelmei, azaz egyáltalán az érzelmek feléledése indítja el benne; végül menekülnie kell, nincs esélye megbuktatni a rendszert, csak azon kívül életben tartani a reményt. A Fahrenheit 451 hitet tesz a könyvek, az irodalom fontossága mellett, mint az önkifejezés letéteményese, a szabad és kritikus gondolkodás serkentője, a szépség és igazság hordozója, szemben a sivár anti-intellektualizmussal. A film hű marad az alaptémákhoz, de részben máshová helyezi a hangsúlyt, jobban kibontja például a televízió szerepét, ami a hatvanas évekre már berobbant az amerikai háztartásokba, komoly félelmeket ébresztve (lásd: a filmbéli, elbutító valóságshow). Plusz Truffaut képi eszközöket is be tud vetni tézise alátámasztásához: a szürke egyenruhák, irodai és iskolai falak, az ízléses, de fullasztóan jellegtelen lakásbelsők éles ellentétben állnak a film végi természeti ősállapot, civilizációból való kiszakadás buja életteliségével.

# 1984 (1984)

Az irodalomtörténet egyik leghíresebb, legtöbbet hivatkozott, máig érvényes disztópiája George Orwell regénye, melyből stílszerűen a cím évében készült angol filmadaptáció. Óceánia falanszterszerű társadalmát a gyűlölet és gyűlöletkeltés, a propaganda által vezérelt, agymosott és kordában tartott tömegek, a konformitás és az erőszak uralja, ebből próbál kitörni gondolati és érzelmi lázadásával Winston Smith, hogy aztán a rendszer kíméletlenül eltapossa. Jóval sötétebb mind a tónus, mind a befejezés, mint a Fahrenheit 451-ben, úgy tűnik, nincs menekvés, az elnyomó hatalom mindenkit felőröl, megsemmisíti az individualizmust a "gondolatbűnök" üldözésével. A film nem tudja átmenteni a regény sűrű, gazdag szövegének összes elemét, de még így is erős, méltó adaptáció. Az érzékeny, meggyötört arcú John Hurt tökéletes választás az átlagember, apró fogaskerék szerepére, Richard Burton hideglelős pártkatona, és a vizuális megoldások is mind kellően nyomasztóak, a Nagy Testvér óriási monitorarcától a mesterségesen fakóbbá, monokrómmá roncsolt színvilágig és a nyomasztó díszletekig.

# Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971)

Ami Orwellnél az újbeszél, az Anthony Burgess regényében a Nadsat, vagyis a drúgok szlengje. A közeljövőbeli, szürreális és disztópikus Londonban ultraerőszakos bandák, szociopata kamaszok tartják rettegésben az elitet és a hajléktalanokat egyaránt, törvényen kívül garázdálkodva és lázadva szüleik nemzedéke ellen, mígnem a főhős, Alex gyilkosságért börtönbe kerül, és kondicionálási kísérleteknek vetik alá, hogy "jó embert" faragjanak belőle. A botránykönyvből hasonlóan provokatív film készült Stanley Kubrick rendezésében, amely máig rengeteg vitát generál. Vajon csak ábrázolja az erőszakot, vagy tobzódik is benne? Rokonszenvezik-e pszichopata főhősével, és probléma-e, ha így tesz? Hogyan viszonyuljunk egy antihős főszereplőhöz, és lehet-e azonosítani Alex világképét a film nézőpontjával? A gondolat- és vitaébresztő kérdések mellett az emblematikus jelmezek és a meghökkentő zeneválasztások miatt is mindig, minden évtizedben ugyanolyan sokkolóan tud hatni a Mechanikus narancs.

# Az ember gyermeke (Children Of Men, 2006)

Bemutatásakor még nem értékelték eléggé, ám azóta az új évezred kiemelkedő darabjává nemesedett Alfonso Cuarón posztapokaliptikus (vagy inkább egyszerűen csak: apokaliptikus) drámája, Az ember gyermeke, melyben az egész emberiséget  meddőség a kihalás szélére juttatja a civilizációt. A gyermekek nélküli, polgárháborús állapotba sodródott Egyesült Királyságban vesz védelmébe egy aktivistából lett hivatalnok egy terhes nőt; a premissza megegyezik a film alapjául szolgáló, P. D. James által írt, azonos című 1992-es regényével, de az alapmű és a feldolgozás nagy mértékben eltér, és a kifutása is teljesen más: míg a könyvben hangsúlyosabbak az osztályellentétek és a vallási áthallások, a film katonaállamot emel a szereplők fölé, megfosztja őket az egyéni szabadságjogaiktól, és nacionalista bevándorlás-ellenes politikával fejeli meg mindezt. A ketrecekbe zárt gyerekek képei és a karhatalmi erőszakot ábrázoló jelenetek 2020-ból visszanézve profetikus erővel bírnak, a végletekig kiábrándult, megkeseredett emberi társadalom (a hatalom és a forradalmárok oldalán is) víziója riasztó, míg az azóta rengetegszer kopírozott, felülmúlni kívánt látványos egysnittesek, háborús nagyjelenetek lenyűgözőek.

# Ne engedj el! (Never Let Me Go, 2010)

Szintén Nagy-Britannia a Ne engedj el! helyszíne, a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro sci-fi regényének feldolgozása egy olyan világba kalauzol el, ahol gyerekkoruktól szervdonornak tenyésztenek és nevelnek fel emberi klónokat, akik az életükkel fizetnek azért, hogy az emberek életét meghosszabbítsák. A történet középpontjában három fiatal áll, az ő szerelmi háromszögük mögül bontakozik ki eleinte csak apró, nyugtalanító sejtésekből a hátborzongató disztópia. A film aranybarna, selymes, idilli felvételeivel kelt a nézőben is hamis nosztalgiát egy békebeli, bentlakásos iskolás, brit életérzés iránt, hogy aztán lerombolja ezt a mesterséges idillt, és a helyébe melankólia, keserűség, eltékozolt életek, elvesztegetett lehetőségek, és az önrendelkezés hiánya lépjen. A kliprendezői karrierjét nagyjátékfilmekre váltó Mark Romanek a Ne engedj el! óta nem rendezett újabb filmet; kár, mert ügyesen játszik az atmoszférával, az andalító szépség mögött rejlő romlottsággal, és remek színészeivel is.

https://recorder.blog.hu/2020/05/03/temazaro_toplista_filmes_disztopiak
Témazáró toplista: Filmes disztópiák

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6415657334

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.