Gyorstalpaló – Ismerkedj meg Bob Dylannel!

2020.04.26. 19:25, Gaines

bobdylan_gyorstalpalo.jpg

Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Az elmúlt hetek egyik örömteli meglepetése, hogy Bob Dylan nyolc év után egy hónapon belül két új szerzeménnyel jelentkezett. Nem tudni, ezek egy új lemez előfutárai-e, de itt a nagy alkalom visszatérni a régiekhez - vagy először merítkezni meg bennük.

Kezdőlökés

The Freewheelin' Bob Dylan (1963)

"I contain multitudes" - szól a legfrissebb Bob Dylan-dal refrénmondata, ami egyúttal alapvető tézise az énekes-dalszerző csaknem hat évtizedes életművének is. Dylan, a Nobel-díjas művész. Dylan, aki nem megy el átvenni a Nobel-díját. A politikai aktivista protestdalnok, akinek minden szavát komolyan kell venni. A gúnyos troll, akinek egy szavát sem lehet komolyan venni. A nazális hangú énekes. Az egyszálgitáros-szájharmonikás folktrubadúr. A megtért keresztény. A vén blues-róka. Ezer és egy irányból meg lehet fogni Dylan munkásságát, de valahogy mindig az az érzése az embernek, hogy kipereg a keze közül; nem véletlen, hogy enciklopédiákra elegendő szövegmagyarázat gyűlt össze dalszövegei értelméről, megfejtéseiről, szoros olvasatairól, életrajzi hátteréről, egymásnak gyökeresen ellentmondó végkövetkeztetésekkel.

A legegyszerűbb ez esetben azzal az albummal kezdeni, ami megalapozta az (első) Bob Dylan-képünket, és azt, ami a legtöbb laikus fejében most is először ugrik be az énekesről: a 60-as évek Greenwich Village-beli folkszínteréből kiemelkedő, korát meghazudtolóan bölcs, látnoki és/vagy prófétai hangú, saját jelenére és annak társadalmi változásaira reflektáló, kócos folkénekesre, Amerika krónikására, nyakában a szájharmonikával. Dylan második albumán születik meg teljes pompájában ez a figura, aki saját képére formálja a folkhagyományokat, szenvedélyesen vállára véve a polgárjogi mozgalmak ügyeit, az aktuális társadalmi igazságtalanságokat. 

A lemezen sorjáznak az időtálló, Dylan dalszerzői, történetmesélői zsenijét, sokoldalúságát példázó klasszikusok. Nincs két ugyanolyan protestdal az albumon: míg a Blowin' In The Wind kérdések sorát szegezi a hallgatónak, a Masters Of War általános ellenségképet fest a háborúról és a háborúból profitálókról, az Oxford Town pedig egészen konkrét esetet beszél el a Missisippi államban szegregáló egyetemről. És nincs két ugyanolyan attitűd sem: a több későbbi Dylan-mesterművet megelőlegező, ám máig azok fölé tornyosuló A Hard Rain's a-Gonna Fall apokaliptikus képeit ellenpontozza az utolsó két szám víg pimaszsága; a Girl From The North Country mesélője melegszívű romantikával emlékszik vissza egy régi szerelemre, a Don't Think Twice, It's All Right pedig hasonlóan nosztalgikusnak tűnő elbocsátó üzenetet zár fanyar vitriollal. Dylan egyszer bánatosan lírai, másszor önironikusan csapongó szövegvilágában szélkergette hobók, banditák, szerelmesek élik meg a kesernyés szabadságot.

Középhaladó

Highway 61 Revisited (1965)

A folkénekes Dylan mellett van még egy legendás attribútum, amit mindenki ki tud emelni az életrajzból-életműből: Dylan going electric. Avagy a zenetörténeti pillanat, amikor Dylan elektromos gitárt ragadott, és megbotránkoztatta az őt bálványaként hordozó folkszcénát. A fordulatot jelképező csúcskorszak három meghatározó lemezéből bármelyiket kiválaszthatjuk a kezdő Dylan-hallgatónk számára második lépcsőfoknak, a Subterranean Homesick Bluesszal választóvonalat húzó Bringing It All Back Home LP-től a Blonde On Blonde-ig, Hogy a középső darab győzött, az nem kis mértékben köszönhető a nyitószámnak: a Like A Rolling Stone egyrészt az egyik legnagyobb Dylan-kompozíció és legfontosabb rocktörténeti fordulópont, másrészt orgonás folkrock-hangszerelésével, ajtót berúgó pergőütésével ideális belépő az elektromos korszakba, harmadrészt tömény ízelítő a vicsorgó, maró gúnnyal átitatott, bosszúvágytól és kárörömtől fűtött Dylanből. (Szinte halljuk keserű, elégedett vigyorát, ahogy az arcunkba köpi a refrén kérdését. Azután ezt még fokozni tudja az A oldal zárószámában.) És ha ezt a számot megemésztettük, még hátravan megannyi szürreálba átforduló, biblikus, szépirodalmi, kulturális utalásokat halmozó, szimbolizmusban fürdő szerzemény, a címadó dal szirénázó pikareszk-boogie-jától a tizenegy perces Desolation Rowig, melyben mintha Dalí festene át egy Bosch-tablót.

Hardkór

The Basement Tapes (1975)

Miután felperzseltük az országutat a Highway 61 Revisiteddel, sokfelé indulhatunk el, hogy elmélyedjünk a hosszú hullámvölgyekkel és meglepő feltámadásokkal teli Dylan-életműben. Ajánlhatnánk valamelyik nagy visszatérést a kilencvenes évekből. Ha gonoszok akarnánk lenni, bedobnánk a mélyvízbe a hallgatót a Self-Portrait című lemezzel, amit még az életmű kontextusán belül is nehéz hová tenni, hát még anélkül. Vagy játszhatnánk megúszásra, és a szakítós lemezek alfája és omegája, az 1975-ös Blood On The Tracks felé irányíthatnánk. A The Basement Tapes ugyanabban az évben jelent meg, ám a rajta szereplő eklektikus dalgyűjtemény több év termését öleli fel, túlnyomórészt az énekes 1966-os, súlyos motorbalesetét követő évből, amikor is a nyilvánosság elől visszavonulva több mint száz dalt, dalforgácsot rögzített kísérőzenekara (a majdani The Band) tagjaival. A felvételek egy része sokáig bootlegként keringett, nyolcvan percnyi anyag látott napvilágot 1975-ben, majd 6 lemezes díszdobozként majdnem minden szerzemény 2014-ben. A hatvanas évek második felében divatos wall-of-sound pszichedéliával szembemenő, lo-fi hangzás spontán és felszabadult, műfajban a folk és folkrock felől már az americana és roots-bluesrock felé tendál, Dylan pedig nem egy alkalommal végleg elengedi a ráció vezérelte történetmesélést, és a teljes halandzsaversek csúcsra járatott abszurditásával dolgozik az interpretációink ellen (Tiny Montgomery). El lehet dönteni, milyen mélyre ásunk, de már a '75-ös duplalemez is kellően ellentmondásos: igazi örömzene, ami nihilizmussal kokettáló, a semmi szakadékának szélén tántorgó szövegeket is megszólaltat.

Mostohagyerek

Slow Train Coming (1979)

Dylan 38 stúdiólemezt számláló diszkográfiája korántsem hibátlan, külön összeállítást szenteltünk a lesajnált, vegyes megítélésű lemezeinek, újraértékelendő korszakainak. A Slow Train Coming különösen kevéssé kedvelt időszakot, Dylan megtérését és evangelizáló keresztény lemeztrilógiáját vezeti fel, aki pedig az ismerkedésnek ezen a pontján a komplex szövegekre, költői képekre, önvallomásokra, ostorozásokra vágyik, annak nagyrészt csalatkoznia kell majd a bűneit megbánó, múltjának - és múltbeli zenéinek - hátat fordító, térítő Dylanben. (Ahol pedig a hitetlenekkel szemben előbukkan a gúny és a vitriol, ott már-már zavaróan fundamentalista színezetet kap.) A zenei csomagolás viszont kifejezetten gazdag. Jól áll Dylannek a gospeles, soulos, a Muscle Shoals fúvósaival és Mark Knopfler gitárjátékával dúsított hangzás, és kevés lemezén énekel ennyire szenvedélyesen.

https://recorder.blog.hu/2020/04/26/gyorstalpalo_ismerkedj_meg_bob_dylannel
Gyorstalpaló – Ismerkedj meg Bob Dylannel!

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2915642912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.