Filmrecorder. Régi, de nem ósdi

2020.03.31. 14:20, vferi

8b829cda-694a-4ba9-bb25-5e5f05108a39.jpg

A márciusban elérhetővé vált Emma. már a címe végére helyezett ponttal is jelzi, hogy nem egy hagyományos Jane Austen-feldolgozás. A modern hangvételű és egyedi vizuális stílussal rendelkező adaptáció valójában nagyon is illeszkedik az utóbbi évek formabontó trendjébe. Ez a cikk először a Recorder magazin 80. számában jelent meg.

Udvarias hajbókolás, lágyan suhanó abroncsos szoknyák, döcögő hintók, tökéletesen megkoreografált táncok, egymáshoz érő ujjakban rejlő romantika – többnyire ezekkel a jegyekkel azonosítjuk a kosztümös film műfaját. Szigorúan véve nem valódi műfajról van szó, hiszen a „kosztümös” kifejezés bármit takarhat a bibliai eposzoktól a világháborús drámákig. Azonban míg ezekre inkább történelmi filmekként hivatkozunk, a kosztümös filmmel az arisztokrácia intrikáit romantikus köntösbe csomagoló brit múltidéző alkotásokat azonosítjuk, élükön a Merchant Ivory-filmekkel és a Jane Austen-adaptációkkal.

010_a7a13080_128.jpg
Ang Lee rendező, Kate Winslet, Emma Thompson és Imogen Stubbs az Értelem és érzelem forgatásán

 

Az Értelem és érzelemhez és a Napok romjaihoz hasonló kosztümös drámák a kilencvenes években élték aranykorukat, de az utóbbi évtizedekben sem tűntek el – csak átalakultak. A Downton Abbey rajongóit leszámítva a mai közönség nem igazán kíváncsi egy újabb hagyományos és kiszámítható kosztümös drámára, ezt pedig a filmkészítők is tudják, akik különböző módszerekkel szállnak szembe a műfaj merevségével. 

Converse és fűző

Sofia Coppola 2006-os Marie Antoinette-jét Cannes-ban kifütyülték a kritikusok, és a mozikban is kevesen voltak kíváncsiak a tragikus sorsú francia királynő pasztellszínekbe burkolt történetére, melyben a rizsporos paróka mellett elfért a koszos Converse-cipő és egy New Order-szám is. „Nem fétisem a történelmi hűség” – nyilatkozta Coppola, de a világ ekkor még nem állt készen erre a megközelítésre. Napjainkra teljesen megváltozott a hitelességet Instagram-esztétikára és new wave-es aláfestő zenére váltó film megítélése, sőt az utóbbi évek körberajongott alkotásai alapján mondhatjuk, hogy Coppola hozzáállása lett a mainstream.

A szándékos anakronizmus és a metakikacsintások már nem polgárpukkasztásnak számítanak, sokkal inkább olyan kreatív megoldásoknak, melyek közelebb hoznak egy letűnt kort a nézőkhöz. A modern elemek szolgálhatnak egyszerű poénként (például a szelfizés vagy Fluor Tomi idézése a Kincsemben), ugyanakkor azt is érzékletesen tudják kifejezni, mennyi hasonlóság fedezhető fel múlt és jelen között. Az Apple tavalyi, Dickinson (kritikánk) című sorozata tiniszlenggel és partislágerekkel mutatja be a híres költőnő életét, közben nyíltan párhuzamot von napjaink társadalmi valóságával a polarizált politikai légkörtől kezdve a nők és a bevándorlók egyenlőségért folytatott harcáig. 

Színt vinni a fehér sztorikba

Speciális anakronizmusnak tekinthetjük azt a jelenséget is, hogy egyre többször találkozunk nemesembereket alakító feketékkel, ázsiaiakkal vagy latinókkal a kosztümös filmekben. A szereplőgárda diverzitásának növelése az utóbbi években lett fontos törekvés, és ez a régmúltban játszódó filmek esetében különösen megosztó trend, mivel sokan a történelmi hűség megcsúfolását látják benne. De tekinthetjük egyáltalán hitelesnek a hagyományos kosztümös filmeket?

dickinson_2.jpg
Dickinson

 

A diverzitás ellenzői sokszor nem a hiteles múltat, hanem saját (fehér) történelemképüket kívánják viszontlátni, hiszen a klasszikus kosztümös drámák világával ellentétben a valóságban igenis léteztek színes bőrű emberek több száz évvel ezelőtt is. A legtöbb alkotó viszont eleve nem is ragaszkodik ahhoz, hogy régi történelmi feljegyzésekkel bizonyítsa a diverzitás létjogosultságát, egyszerűen úgy vannak vele, hogy a kosztümös filmek amúgy sem hitelesek, akkor miért épp a bőrszín lenne fontos?

30wuthering1_span-superjumbo-v2.jpg
Üvöltő szelek

 

Felfedezhető egy kettős mérce is: a 2018-as Két királynő rendezője, Josie Rourke például arra hívta fel a figyelmet, hogy akiknek problémájuk volt a filmben mellékszerepben feltűnő fekete (Adrian Derrick-Palmer), ázsiai (Gemma Chan) és Puerto Ricó-i (Ismael Cruz-Cordova) színészekkel, szemet hunytak afelett, hogy a skót Stuart Máriát az ír Saoirse Ronan, a brit I. Erzsébetet pedig az ausztrál Margot Robbie alakította. Rourke a színházi rendezéseiből hozta át a történelmi diverzitás hagyományát, ahol már rég elengedték a fehér színészekhez való ragaszkodást – gondoljunk csak az elmúlt évtized legnagyobb színpadi sikerérének számító Hamilton musicalre, melyben az alapító atyák közül senkit nem játszik fehér színész.

f_3_portrait_of_a_lady_on_fire.jpg
Portré egy fiatal lángoló lányról

 

A hozzáállás fokozatos megváltozását mi sem jelzi jobban, minthogy a brit-indiai Dev Patel lényegében a kosztümös filmek új királyává lépett elő: a The Personal History of David Copperfield című Dickens-adaptációban és az Artúr-mondakörre épülő The Green Knightban is ő játssza a hagyományosan fehéreknek szánt főszerepet. Ezzel párhuzamosan egy új, eddig marginálisnak számító szemszög is kezd teret kapni a kosztümös filmekben. A három nő szerelmi-hatalmi viaskodásáról szóló A kedvenc az utóbbi évek legünnepeltebb kosztümös filmje, tavaly pedig a Portré egy fiatal lángoló lányról (kritikánk) című francia leszbikus szerelmi dráma aratott sikert. 

Más lencsén keresztül vizsgálni a múltat

Nemcsak oda nem illő elemekkel és fekete színészek szerepeltetésével lehet feldobni az elfáradt műfajt – néha elég egy hangsúlyos tónusváltás is. A kedvenc üdítően abszurd szatírával parodizálja az arisztokrácia önimádatát és hatalmi játszmáit; a legújabb Kisasszonyok (kritikánk) pedig merészen nyúlt a számtalanszor adaptált alapműhöz, és Louisa May Alcott történetbe helyezésével kreatívan szolgáltatott igazságot az írónőnek.

57165.jpg
Kisasszonyok

 

Megfigyelhető egy másik irányvonal is, ami a romantikus ábrázolásmóddal és a történelmi nosztalgiával való leszámolást tűzte ki céljául. A Napszállta kulcsmondata, a „temérdek szépség mögött a világ borzalma” kiválóan jellemzi ezt a jelenséget. Nemes Jeles László filmjében az apokalipszis előfutárává válnak a boldog békeidők, Emily Brontë Üvöltő szelek című klasszikusa pedig sárban tocsogó, vad és cseppet sem romantikus szerelmi történetté válik Andrea Arnold 2011-es adaptációjában. A Florence Pugh karrierjét elindító 2016-os Lady Macbeth hasonló ridegséggel viszonyul a múlthoz, de Arnold és Nemes Jeles filmjének arcokba mászó képeivel ellentétben itt a kamera távolságtartóan szemléli a kopár vidéken tengődő elkárhozott hősnőt.

lady_macbeth.jpg
Lady Macbeth

 

Legyen szó akár átírt történelemről, más bőrszínű uralkodókról, leszbikus szeretőkről vagy formabontó vizuális megoldásokról, egy biztos: a kosztümös film ma már nem azt jelenti, mint pár évtizeddel ezelőtt. A nosztalgiát és a tradicionalizmust fokozatosan váltják fel a felforgató alkotások, melyek újra és újra bizonyítják, hogy nem kell a jelenbe helyezni egy történetet azért, hogy modern legyen.

szerző: Rácz Viktória

https://recorder.blog.hu/2020/03/31/filmrecorder_regi_de_nem_osdi
Filmrecorder. Régi, de nem ósdi

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6615572544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.