A baleári perfektpop Max Martinjától ez már kevés. Tame Impala: The Slow Rush (lemezkritika)

A Tame Impala jött, látott és győzött. Kevin Parker formációja – ami lemezen szólóprojekt, koncerten váltakozó felállású kvartett vagy kvintett – a 2010-es évek elején berúgta a legújabb neopszichedelikus színtér motorját, kiadott három, közel tökéletes korongot, most pedig megérkezett a negyedik, még bátrabban a szintetizátoros-groove-os-diszkófunkos lemez. De vajon még mindig hibátlan az életmű, vagy az önismétlésből kreatív válság lett? Lemezkritika a Recorder magazin 80. lapszámából.

Előadó: Tame Impala

Cím: The Slow Rush

Kiadó: Interscope / Fiction

Megjelenés: 2020. február 14.

Kulcsdal: Posthumous Forgiveness

Kevin Parker egyszemélyes hálószobaprojektje mindössze három lemez alatt a neopszichedelikus rocktól eljutott a perfektpopos, yacht-rockos, szintetizátoros funkig. Ráadásul tette mindezt úgy, hogy gyökeres változásról soha nem lehetett beszélni, a Tame Impala hangzása mindig organikusan épült tovább. A Currentshez képest a The Slow Rushon még hangsúlyosabbak a groove-ok, elektronikusabb-szintetizátorosabb a megszólalás, tapinthatóbb a Studio 54 vagy a Daft Punk hatása. Most azonban mintha Parker annyira belefeledkezett volna a producerkedésbe, a látszólag össze nem illő érák és stílusok összekapcsolásába, hogy példaképével, Max Martinnal ellentétben elfelejtette, hogy mindennek a dalt kellene szolgálnia. Így viszont a negyedik album inkább csak köröz a transzcendencia körül, de el sosem jut oda, csak pillanataiban tudja megállítani az időt, aztán visszahúzódik a háttérbe.

7/10

Kollár Bálint