„Ma még gyászolok, holnaptól friss levegőt veszek” - Jónás Vera és Halas Dóra (Soharóza)-interjú

2020.03.17. 18:02, soostamas

_mg_8534.jpg

Az egyik legizgalmasabb énekes-dalszerző és a legbátrabban kísérletező kórus adott volna közös koncertet a Müpában március 17-én. A Back-Pack című est az örökölt sorsról, családi mintákról szól sokszínű popdalokon és játékos improvizációkon keresztül. Jónás Verával és a Soharóza kórus vezetőjével, Halas Dórával arról is beszélgettünk, hogyan gyógyítottak meg egy páréves kiégést a próbákkal, illetve hogyan élték meg, hogy a koronavírus-járvány miatt az utolsó pillanatban le kellett mondani a teltházas koncertet. A Recorder magazin 80. számában megjelent interjú bővített és aktualizált változata.

Hogyan találtatok egymásra?

Jónás Vera: Rubik Ernő zeneszerzői diplomakoncertjén találkoztunk, amelyre Ernő a Soharózából és belőlem alakított egy kortárs poporchestrát. Ez az előadás azt hozta, ami engem a legjobban érdekel, hogy hogyan tud valami popos lenni, mégis játékos, improvizatív, kísérletező. Meg is kértük Ernőt, hogy működjön közre zene- és ötletszerzőként a Back-Packben.

Halas Dóra: Azt a formát visszük tovább, amit Ernő az Idiot Songsban megkezdett. A zene és a mozgás is performatív, egy szabályrendszeren belül játszunk. A diplomakoncerten például a kórus libasorban jött be, majd becsavarodott egy csigavonalba, de ha valaki úgy döntött, hogy kiáll a sorból, akkor a többieknek hangyaként köré kellett gyűlnie, míg valaki azt nem gondolta, hogy folytassuk a csigavonalazódást. Ernő a zenében és a mozgásban is szabályokat állított fel, de csak a koncerten dőlt el, hogyan töltődik az fel tartalommal. A mostani előadásban ilyen jellegű játékokat szúrtunk be a dalok közé.

A Back-Packben milyen szabályok vannak?

HD: Ez egy tematikus előadás, arról szól, hogy milyen örökséget, családi mintákat hozunk magunkkal. Lesznek nagy popdalok, amelyek Vera agyából pattantak ki, és a kórussal közösen dolgoztuk ki őket, a dalok között pedig az imént említett játékos jelenetek, amelyek segítenek megérteni, miről szólnak a számok, azok ugyanis angolul és picit absztraktabb módon foglalkoznak a témánkkal.

JV: Próbáltunk eltávolodni a musicaltől, hogy ne legyen didaktikus az előadás. A dalok nem egy az egyben a feldobott témáról szólnak, inkább utaztatják a sztorit. Van köztük rockos, pszichedelikus, gospeles.

HD: A Soharózában szeretjük belevinni a kórustagok életét is az alkotásba, ezért a próbák és megbeszélések nagy részében személyes történetek megosztása zajlott valamilyen formában. Lesz például egy rész, ahol mindenkinek be kell fejezni azt a mondatot, hogy „Akármit csinálok, mégis mindig…”.

Ti hogy fejeznétek be?

HD: Én azt szoktam mondani, hogy akármit csinálok, mégis mindig táblázatokban gondolkodom. Apukámtól örököltem, hogy mindent szinte betegesen rendszerezek. Ha M&M’set eszek, azt is szétválogatom szín szerint.

JV: Az én mondatom az, hogy akármit csinálok, mégis minden kutyát észreveszek az utcán. Kisgyerekként is mindig meg kellett állni velem, hogy megsimogassuk a kutyákat. Előző életemben valószínűleg kutya voltam.

HD: Az is érdekes, mennyire másképp válaszolnak az emberek. Valaki a legdurvább problémáját viszi bele, hogy akármit csinál, mindig a szenvedélyei irányítják, más meg inkább a külvilágra értelmezi a mondatot, és azt mondja, hogy mégis mindig leesik az alma. Ez is sokat elárul arról, mennyire másképp működünk.

jonas_csere2.jpg
A Back-Pack című előadás egyik próbája

 

A próbafolyamat egyben művészetterápia is számotokra?

JV: Hát, elég sokat könnyezünk.

HD: Biztos terápia is, de ez csak mellékhatása a közös alkotásnak.

JV: Azért se mondanám művészetterápiának, mert az is alkotótárs, aki nem hozza be a saját történetét. Amikor a felmenőinket interjúvoltuk meg a Nagy történetek kis morzsái bennem című részhez, az egyik kórustag elmesélte, hogy a családjában öröklődik a lomtalanítási hajlam. Az anyukájuk mindig kevés tárgyat tartott meg, úgy kellett könyörögni neki, hogy ne dobálja ki a cuccaikat.

Amikor az előadásra készülve beszélgetett vele, kiderült, hogy ’56-ban lebombázták a házukat, aminek leesett a homlokzata, és azon keresztül be lehetett látni a lakásba. Ott voltak a bútorok, a vitrinben a porcelán, amikhez nem tudtak felmenni, mert a lépcsőházat is lebombázták. Egy talicskányi cucc maradt az addigi életükből, és ebből megértette, honnan jön a szortírozási hajlam. Ha elveszik minden, akkor nem érdemes ragaszkodni a tárgyakhoz. Gyönyörű dolog, amikor valaki ráismer ezekre az öröklődő mintákra, de nem elvárás, hogy mindenki hozzon egy ehhez fogható történetet.

_mg_8424.jpg
Halas Dóra és Jónás Vera | Fotó: Lékó Tamás

 

Nektek volt nagy ráismerésetek a próbák során?

HD: Az előadás miatt körbejárt a kórusban Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyve, ami közérthetően mutatja be, mennyire meghatároznak minket a családi minták. Én például sokat dolgozom azon, mit okozok a gyerekeimnek azáltal, hogy pont én vagyok az anyukájuk, milyen öröklött mintákat adok tovább nekik, jót is, rosszat is. Segít, ha ezt tudatosítom magamban, mert akkor már tudok rajtuk változtatni, ha kell. Jó esetben minden generáció javít egy picit a helyzeten, az anyukámon is látom, hogy erre törekedett, ha nem is tudatosan.

JV: Én egy páréves kiégéshullám végén járok jelenleg, ami szorosan összefonódott azzal, hogy megértsem, miért vagyok színpadon, és hogyan keveredtem erre a pályára. Egész gyerekkoromban szerepeltem, verset mondtam, énekeltem, táncoltam: a nappali rendszeres színtere volt a felnőttek szórakoztatásának. A szereplési vágy megvan a szüleimben is, apukám hobbizenész, anyukám kórusban énekel, de nálam ehhez még hozzájött, hogy a rám irányuló figyelem hiányát próbáltam ellensúlyozni azzal, hogy a folytonos látva levéssel. És amikor ezt megértettem, kicsit meggyógyítottam magamban a figyeleméhes kisgyereket, és elmúlt az őrült nagy exhibicionizmus, ami addig mozgatott.

_mg_8461.jpg
Jónás Vera | Fotó: Lékó Tamás

 

Tavaly év elején le is írtam magamnak valahova, hogy nem vagyok többé énekes-dalszerző. El tudtam engedni a dolgot, és ezzel párhuzamosan megnyílt előttem a lehetőség, hogy közösségben alkothassak, ahol nem én vagyok a középpontban és nem csak rám hárul a felelősség, hanem organikusan oszlik meg a főszerep a kórus, a zenekar és köztem. Akármennyire is esetlegesnek tűnik a két esemény, most tökéletesen kirajzolódik számomra, hogy el kellett engednem a megfelelési kényszer szorítását, hogy újra énekes-dalszerző lehessek.

Miért égtél ki?

JV: Mert azt hittem, a közönség és a sajtó figyelme majd mindig visszatölti azt, ami hiányzik belőlem. Aztán szép lassan rájöttem, hogy ezt a hiányt nem tudom kívülről betölteni. Sajnos a kiégés pejoratív szó a köznyelvben, nekem kevésbé szenvedős, inkább keresgélős időszak volt. Borzasztóan örülök annak, hogy már nem kaparok, hogy megveregessék a vállam, hogy „Igen, Vera, jó dalt írtál, alkalmas vagy a pályára”. Alkotóként is felszabadított, hogy nincs már bennem csillapíthatatlan éhség a figyelemre. Egy-két éve még teljesen ráfeszültem, ha meg kellett írnom határidőre egy dalt, de most, hogy 25 ember dolgozik együtt, és csak egy csavar vagyok a gépezetben, kipukkadt az egotrip lufija, és sokkal lazábban tudok dalt szerezni.

86700220_10157086984492901_4751200579269689344_o.jpg
Jónás Vera (balszélen) a Back-Pack egyik próbáján

 

Zeneileg is cipeltek olyan örökséget, amellyel számot kellett vetnetek?

JV: Én blueson és blues-rockon nevelkedtem, és ez a zenémen is erősen hallatszódik. Apukám szalagos magnóval járt Syriusra, és vette fel a koncerteket. Folyton Frank Zappa, Cream, Hendrix szólt otthon, amik közé anyukám csempészte be a Beatlest és Elton Johnt.

Mégis popzenét játszol.

JV: És ezért meg is kellett küzdenem az apukámmal. Ő nagyon zenei ember, aki a koncertek után aranyosan kielemzi, ki hogyan játszott. Sok dalom van, ami nem tetszik neki, és meg kellett vele beszélni, hogy ezzel semmi gond nincs, mert én egy másik ember vagyok, aki persze szeretné, ha az apukája büszke lenne rá, de akkor is a saját utamat kell járnom. Nem túl jó érzés, ha nem tetszik neki egy dalom, de ilyenkor nagy levegőt veszek és meghallgatom a saját érveimet a dal mellett, és tudatosítom, hogy én örökre meg akarok majd felelni apukámnak, aki szerencsére akkor is szeretni fog, ha nem tetszik neki, amit írok.

_mg_8496.jpg
Halas Dóra és Jónás Vera | Fotó: Lékó Tamás

 

HD: Mindenkinek a szülőkről való leválás a legnehezebb. Valakinek ez korán jön el, valakinek soha. Az egyik kérdés, ami a kutatásunk során vissza-visszatért, az volt, hogy „Mikor jöttél rá, hogy a családod nem tökéletes?”. Ezen elég hosszan flesseltünk a Verával.

Dóri, te hogyan váltál le a szülői örökségről? A Soharózával merészen szembementek a kóruséneklés hagyományaival.

HD: Nekem nem volt klasszikus zenei múltam. Apukám Beatles-rajongó, neki is volt egy beatzenekara a hatvanas években, ami annyira szerves része volt az életének, hogy a mai napig Paulnak becézik. Még az anyósa is. Kaptam tőle egy erős zeneiséget, de nehezen jöttem rá, hogy zenével kell foglalkoznom.

Érettségi után matekszakra jelentkeztem, de állítólag már az iskolában is magam köré gyűjtöttem az embereket a szünetekben, és énekeltettem őket. A barátaimból minikórusokat szerveztem. Nem tudtak énekelni, de befűztem őket, hogy mindenféle béna musicaldalokat meg popszámokat taníthassak be nekik. Később énekeltem Hollerung Gábor kórusában, és ott döbbentem rá, mennyire iszom a szavait és milyen érdekes a zene mögötti filozófia. Ezért magánban felkészültem egy szolfézstanárral, és felvételiztem a Zeneakadémiára, de ott is kívülálló maradtam, mert nem a konziból jöttem, mellette angolszakra jártam, és sok mindent megkérdőjeleztem.

Beszédes, hogy a doktori koncertemre, amin három kórus vonult fel és énekelt fejből mindent, és olyan összetett volt, hogy csináltam hozzá egy műsorfüzetet, amelyben részletesen elmagyaráztam, melyik résznél mi a koncepció, az egyik tanáromnak az volt az egyetlen reakciója, hogy „Dórikám, nagyon szép volt a műsorfüzet”. Tényleg az volt (ezúton is köszönet Győrfi Ágnesnek), de a kreatív vagy kísérleti mivoltához nem tudott hozzászólni.

_mg_8473.jpg
Halas Dóra | Fotó: Lékó Tamás

 

Honnan fakad benned ez a lázadás?

HD: Egy ideig külföldön éltünk, és angol rendszerű iskolába jártam, ahol arra tanítottak, hogy legyenek saját gondolataid. Vitatechnikát oktattak, az órán pedig érvelni kellett, mondjuk, az abortusz mellett, még akkor is, ha nem értettél vele egyet. A Zeneakadémián nagyon bántott, hogy csak a technikáról beszélgetünk, arról nem, hogy mit jelent a zene, mik a mögöttes gondolatok, érzelmek, asszociációk.

JV: A zenei oktatás néha lefaragja az ember fantáziáját, kreativitását.

HD: Meg azt is, hogy elmélyüljön a zenében érzelmileg. Azáltal, hogy népdalokon keresztül tanítják szolmizálni a gyerekeket, leszűkítik azokat a dó-ré-mi-fá-szó-lá-tí-dó-ra, miközben ha meghallgatnák az eredeti felvételt, amin egy öreg néni énekel, sírnának rajta. Ha pedig tánccal együtt tanítanák a dalokat, akkor a lüktetést is ösztönösen elsajátítanák a gyerekek. Sok rétege veszik így el a zenének a zeneoktatásban, ami nekem nagy szívfájdalmam.

A hagyományos kóruséneklés túl technikaközpontú neked?

HD: Igen. Azt se szeretem, hogy az a cél, hogy egyformán énekeljenek a kórustagok. Mi is képezzük a soharózások hangját, hogy jól szólaljunk meg, de én imádom az egyéni szövetet a hangjukban. Még véletlenül se akarnám megölni az egyéniségüket. Ezért is tartom abszurdnak a kórusversenyeket, ahol főleg a technikát nézik, hogy egyformán szól és tisztán énekel-e a kórus, de az, hogy mennyire kifejezőek vagy karakteresek, már nem érdekes. Holott ez lenne a művészet lényege.

_mg_8428.jpg
Halas Dóra és Jónás Vera | Fotó: Lékó Tamás

 

Hogyan érintett titeket, hogy az utolsó pillanatban el kellett halasztani a müpás koncertet a koronavírus-járvány miatt?

HD: Én elsőre nem fogtam fel, amikor lemondták az előadást. Örök optimista lévén, azt gondoltam, ez most valamiért így van, nem baj, majd lesz ez máshogy is, egyszer csak bepótoljuk. Aznap este összegyűlt az egész kórus Verával együtt a lakásunkban, #egyuttabajban, ez lett a mottónk, végigénekeltük a dalokat a konyhában, vígan búslakodva. A próbákat akkor még folytatni akartuk, meghirdettük az eredeti szombati egész napos próbát, mondván, koncert ide vagy oda, mi azért felkészülünk. Aztán eltelt még egy nap, újra kellett gondolni mindent, végül a szombatot is lemondtuk.

Az eltelt öt napban döbbentem rá, hogy engem ez a tevékenység határoz meg: a Soharóza vezetése, a kórustagok egyben tartása. Ha ez nincs, én nem tudom, mit csináljak, talajt vesztettem. A Back-Pack koncert elvesztése – hiába tudom, hogy be fogjuk pótolni – egyfajta mély gyásszal ér fel nekem. A legintenzívebb célegyenesben, fél évnyi munka után szem elől téveszteni magát a célt, nézni, ahogy az összes résztvevő és a kollégáink, akiket felkértünk a projektre, kifizetetlenül és munkájuk bemutatása nélkül maradnak két hónapnyi kemény munka után, hihetetlenül nehéz. A világon mindenkinek nehéz most valami, más és más okból. Én ma, a koncert napján, még gyászolok, aztán holnaptól friss levegőt veszek. Így döntöttem.

interjú: Soós Tamás
headerkép: Lékó Tamás

Az elmaradt előadás közreműködői köszönettel fogadnak minden támogatást az alábbi bankszámlaszámon: 

Soharóza Közhasznú Egyesület
62900177-11592040
Közlemény: "Back-Pack Adomány"

 

https://recorder.blog.hu/2020/03/17/_ma_meg_gyaszolok_holnaptol_friss_levegot_veszek_jonas_vera_es_halas_dora_soharoza_-interju
„Ma még gyászolok, holnaptól friss levegőt veszek” - Jónás Vera és Halas Dóra (Soharóza)-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7415529864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.