Filmrecorder. Amíg nyitva a kocsma, addig nincs baj

2020.02.26. 14:07, Gaines

bloody1.jpg

A Bloody Nose, Empty Pockets egy bezárás előtt álló kocsmától és sokszínű törzsgárdájától búcsúzik dokumentumfilmes stílusban, az Egyesült Államok vásznon ritkábban megörökített keresztmetszetét tárva elénk. A berlini filmfesztivál eddigi legjobb filmje még a stáblista után is tartogat néhány nem várt meglepetést.

Las Vegas, 2016. Az amerikai elnökválasztás másnapja. Egy parkoló mellett, a beavatatlanok számára szinte észrevehetetlenül bújik meg a Roaring ’20s nevű becsületsüllyesztő kocsma. Az a fajta hely, ahová idegenek ritkán tévednek be csak úgy, ellenben a törzsvendégek név szerint ismernek mindenkit. Az a fajta hely, amit szentimentális pillanatukban otthonuknak neveznek az oda járók. Ismerős a bárpult, a dekoráció, az alkoholtól megtépázott arcok. A Roaring ’20s bárhol lehetne a világon, Magyarországon is. Ám a történet végén kapcsolódunk be: a kocsma bezár, és az utolsó napra még egyszer összegyűlik mindenki búcsút mondani.

A dokumentumfilmes múlttal rendelkező Ross testvérek (Bob és Turner) a kocsma utolsó tizennyolc óráját örökítik meg kamerájukkal a Bloody Nose, Empty Pocketsben, és ugyan egyetlen orr sem törik össze, szívek annál inkább. A megfigyelésre berendezkedett verité stílusban forgatott film kocsmatöltelék alakjai nem csinálnak semmi különöset: trécselnek, táncolnak, panaszkodnak, összezördülnek, emlékeznek, és elsősorban isznak.

Fantasztikus figurák mind, a hely első számú, filozófus alkatú törzsvendégétől, Michaeltől és a percek alatt csontrészeg piástól a háborús veteránon és a kötekedős csávón át a hipszter srácig és a sokat látott, kamaszfiát egyedül nevelő pultosig. Néha fergetegesen viccesek, keserű akasztófahumorról téve tanúbizonyságot, mint amikor Michael úgy fogalmaz, büszke rá, hogy előbb siklatta ki az életét, és csak utána lett alkesz. Máskor torokszorító hallgatni, ahogy arról beszélnek, ez a bár az igazi otthonuk, család helyett családjuk, az egyetlen hely, ahol elfogadják őket. („Elkoptatjuk a család fogalmát. Ez nem család” – tromfol rá Michael.)

Legtöbbször a kettő együtt érvényesül: mélyen megindító, fanyar, csupa életből ellesett, naturalista életképekben, emberi érintkezésekkel. A Ross testvérek nagyszerű érzékkel választják ki, mikor hová vándoroljon kamerájuk az idővel egyre népesebb kompániában, megtalálják a fontos momentumokat, vagy fontossá teszik a jelentéktelennek tűnőket. Az egyik legerősebb pillanata, amikor a bárpult mögötti tükörben Michael a dáridózó többségtől távol, révedten bánatos tekintettel, némán tátogja végig a zenegépből szóló számot. Tökéletes.

bloody3.jpg

Kicsit túlságosan is tökéletes. A kritika normális esetben kábé itt érne véget, esetleg még pár bekezdésben bővebben taglalnám, milyen nagy humánummal, ítélkezés nélkül fordul a film szereplőihez, mennyire hatásos döntés volt a hetvenes évek hollywoodi újhullámos vizuális esztétikáját választani, és azon álmélkodnék, hogyan tudták a rendezők így palackba zárni a szellemet. Csakhogy a Bloody Nose, Empty Pockets tartogat még egy fordulatot, ami csak a vetítést követő beszélgetésen – vagy utánaolvasáskor – derül ki a nézők számára. Jelesül: a film ebben a formában nem valós. Azazhogy, nem egészen. Nem dokumentumfilm: hibrid.

A Roaring ’20s valójában New Orleansban található, és nem zárt be. Ezt a szcenáriót a Ross testvérek találták ki. A „törzsvendégeket” valójában tucatnyi másik kocsmából válogatták ki. A „főhős” Michaelt egy New Orleans-i színész alakítja (Michael Martin), akinek nagyjából felvázolták, milyen ívet kellene bejárnia a film alatt – mások nem kaptak forgatókönyvet, csak az alapszituációt tudták. A Ross testvérek 18 óra alatt, egy huzamban forgatták le az „utolsó napot”, amely alatt a résztvevők valóban lerészegedtek, és voltaképp magukat alakították, saját múltjukból táplálkoztak: a két kamerát operáló rendezőpáros néha bedobott pár ösztönző javaslatot, de alapvetően nem avatkoztak be, hagyták megtörténni az eseményeket, akár egy rendhagyó improvizációs gyakorlatban.

bloody4.jpg

Csalódás ez az információ? Picit igen. A film az első perctől a stáblista végéig elvarázsolt, de ez vajon mennyiben köszönhető annak, hogy teljesen valósnak hittem a látottakat? Csorbul-e azáltal a szereplők vallomásainak, megnyílásainak és konfliktusainak érzelmi hatása, hogy ez a közösség nem évek alatt formálódott, hanem egyetlen intenzív forgatási időszak alatt? Hiteles marad-e, vagy megkérdőjeleződnek az elbeszélt sorsok?

A Bloody Nose, Empty Pockets elvégre nem trollkodás, a Ross testvérek nyílt lapokkal játszanak, nem titkolóznak, lépten-nyomon megosztják, hogyan készült. A Sundance-en dokumentumfilmes szekcióban vetítették, de a besorolásról a fesztivál szervezői döntöttek. És ugyan a filmben egyszer sem írják ki, hogy amit látunk, az részben megrendezett, akár gyanút is lehet fogni, hogy a bár tévéjén pont a Kallódó emberek alkoholista főhőse monologizál; hogy tényleg minden egyes betévedő ember pompás figura; hogy ennyire kompakt minden mellékszál.

bloody2.jpg

Különben is: lehet, hogy épp így, ebben a mesterségesen megalkotott Petri-csészében világlik ki igazán az összes hasonszőrű kocsma belső mikrokozmosza. Sűrítve, amolyan platóni idea gyanánt. Nem így történt valójában? Nem pont így. De miért ne lehetne igaz? Miért ne hozná ki ez a játékhelyzet – meg az alkohol – az igazságot azokból, akik egyébként máshol szokták támasztani a bárpultot? Amit elveszítünk a vámon, visszanyerjük-e a réven – mondjuk azáltal, hogy így még kevésbé merülhet fel a vád, hogy a film exploitatív volna? Mi van, ha valaki már ennek az előinformációnak a birtokában ül le a film elé? Javít vagy ront az élményen? Számít-e egyáltalán?

Számít is, mert még mindig viaskodom. Meg nem is, mert még mindig csodás filmnek tartom. Nemcsak a hibrid dokufikció játszik a valóság és igazság fogalmaival; egy dokumentumfilm sem maga a pőre valóság, a rendező, operatőr, vágó döntései mind befolyásoló, a narratívát alakító tényezők. A Bloody Nose, Empty Pockets izgalmas kísérlet, nagyszerű együtt bandázós film a Tökéletlen idők és a Do The Right Thing modorában, tele idézhető egysorosokkal, drámai és humoros emberi sorsokkal. Benne van az eufória, de a másnap kijózanító fénye is.

szerzőHuszár András

https://recorder.blog.hu/2020/02/26/filmrecorder_amig_nyitva_a_kocsma_addig_nincs_baj
Filmrecorder. Amíg nyitva a kocsma, addig nincs baj

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8215492698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.