Nick Cave húszezer arca

2020.01.10. 12:00, soostamas

20180621nick-cave-koncert7.jpg

Októberben fájdalmas űrhangokra vetkőztetett, minimalista gyászlemezzel jelentkezett Nick Cave, amin ikerfiának négy évvel ezelőtti elvesztését dolgozta fel. Nem ez az első alkalom, hogy traumák hatására meglepő irányokba, váratlan szépségű tájakra kormányozza zenéjét: portrécikkünkben az idén júniusban újra Budapesten koncertező énekes legizgalmasabb zenei kanyarjait tekintjük át. Ez a Recorder magazin 77. számában megjelent cikk bővített változata.

Nick Cave-ről elsőre mindenkinek ugyanaz a kép ugrik be: a démonjaival küzdő, alkoholista prédikátor, aki valami romos krimóban az elszúrt szerelmeiről, majd pár felessel később már Istenről, halálról és a közelgő apokalipszisről magyaráz, miközben mögötte egy cirkuszzenekar játszik nihilista delta bluest. Pedig Nick Cave-nek számtalan arca van.

Ha valaki osztott képernyőn nézi a mellkasára Pokol feliratot festő, rémálmának porondján meredt szemekkel táncoló Cave-et a Nick The Stripperben, és a selymes baritonján búgó, öltönyös gentlemant az Into My Armsban, hamar rájöhet, hogy Nick Cave pályája abból áll, hogy újabb és újabb maszkokat húz az enigmatikus, önpusztító rocksztár és a kibírhatatlan hősszerelmes bravúrosan megrajzolt rajzfilmfigurájára, akivel őt azonosítani szokás. Részben zenei érdeklődésének változása, részben zenekara, a Bad Seeds tagságának kicserélődése, és talán legalább ekkora részben az őt ért személyes traumák miatt, amik elől rendre a saját maga teremtette mitológiába menekült, hogy ott aztán paradoxon módon mással se, csak az őt széttépő fájdalmakkal foglalkozzon.

A heroinkáosz: Your Funeral… My Trial (1986), Tender Prey (1988)

Nick Cave első teremtménye az egész világot gyűlölő, dühöngő posztpunk volt a Melbourne-ben alapított, de már Londonban befuttatott The Birthday Partyban, aki annyira fel tudta bőszíteni a saját rajongóit, hogy azok vascsővel és otthoni gyártású tűzfúvóval támadtak neki a koncerteken. A rövid életű, belső feszültségektől és akut drogozástól szétrobbant zenekar gyúlékony punkját Nick Cave immár a Bad Seeds első lemezein tökéletesítette disszonáns, izgalmasan szétzuhant zajzenévé, amit odafigyelve akár leszedált bluesnak is lehetett hallani.

nick-cave-in-berlin-stranger-in-a-strange-land.jpg

Már ezen a korai, útkereső trilógián (From Here To Eternity, The Firstborn Is Dead, plusz a Kicking Against The Pricks feldolgozáslemez) is akadtak klasszikusok, mint az Elvis Presley születését bibliai földindulásként láttató Tupelo, de a Bad Seeds a gitáros Mick Harvey által csak heroinlemezeknek becézett Your Funeral… My Trialon és a Tender Preyen, a berlini korszak két csúcsalbumán találta meg végleg a saját hangját.

Ehhez kellett vak- vagy balszerencse, hogy a zenekar Barry Adamson basszusgitáros kilépése és Thomas Wydler dobos ínhüvelygyulladása miatt ritmusszekció nélkül maradjon a stúdióban, és elkezdjen különféle hangzásokkal, nem ritkán zongorás dallamokkal kísérletezni, és Nick Cave dalszerzőként is kiteljesedjen.

A The Carnyban a nevével egybeforrt, karneváli blueshangulat nyerte el a legcsábítóbb formáját, amelybe a legenda szerint Blixa Bargeld egy ló haldoklását gitározta, mert azt hitte, arról szól a cirkuszi előadó eltűnését megéneklő dal; a melbourne-i punkhaveroktól (The Reals) kölcsönzött, pornófilmcímű Hard On For Love-ban pedig az énekes saját bevallása szerint először vetített erotikus töltetet bibliai szóképeibe.

Szétesettségét kísérletezéssel ellensúlyozó, a túlzásba vitt heroinhasználattól jegesen melankolikus lemez lett a kaotikus körülmények között, három földrészen és öt stúdióban rögzített Tender Prey is, amire a halálraítélt utolsó pillanatait elviselhetetlen gyomoridegig fokozó The Mercy Seat mellett a Nick melbourne-i kamaszszerelmét megéneklő Deanna is ráfért, melynek már-már rádióbarát garázspopja a kilencvenes évek fősodorbeli sikereit is előrevetítette.

Béke. És boldogság?: The Good Son (1990), Henry’s Dream (1992), Let Love In (1994)

Mick Harvey aforizmája, miszerint kétféle Nick Cave létezik – az ótestamentumi, kénköves Cave a nyolcvanas, és az újtestamentumi, empatikus Nick a kilencvenes években –, nem is kaphatott volna szebb igazolást az évtizedfordulón kihozott The Good Sonnál, amit egy méltóságteljesen hömpölygő protestáns egyházi ének, a Foi Na Cruz nyit, és később sem távolodik messzire annak meghitt hangvételétől. Az énekes két év alatt lejött a heroinról, beleszeretett Viviane Carneiro brazil divattervezőbe, kiköltözött hozzá Sao Paulóba, és megszületett fiuk, Luke.

asszony.jpg
Nick Cave és Viviane Carneiro

 

A The Good Son, melynek címadója egyesek szerint Káinról és Ábelről, mások szerint Jockeyról és Bobbyról szól, ebben a váratlanul meglelt idillben íródott. Cave a szerelem nehézségeiről a szerelemtől eltelve beszél, a vallást annyira előtérbe tolja, hogy a The Witness Song gospeljét akár a pulpitusról is énekelhetné, a The Ship Songban pedig először mutatja magát a szívszaggató, zongorás szerelmesszámok nagymesterének, amitől a Birthday Party rajongói első hallásra joggal hajították a sarokba legújabb Bad Seeds-vinyljüket.

A boldogság persze se magánéleti, se szakmai fronton nem tartott sokáig, így végül a Henry’s Dream sem lett a The Good Son akusztikus testvérlemeze, aminek Cave eredetileg szánta. Kezdetben a brazil utcazenészek vad gitározását akarta becsatornázni a zenekar hangzásába, ám a Neil Young mellől igazolt producer, David Briggs a tisztára polírozott amerikai rock felé terelte a soundot, amit a zenekar végül önkezűleg javított ki.

A Henry’s Dream ennek ellenére – vagy pont ezért? – a Bad Seeds semmihez sem fogható, sokszínű csúcslemeze lett az 1994-es, nagysikerű Let Love Innel egyetemben, amin minden megtalálható, amiért Nick Cave-et szeretni lehet: orgonával elsírt lírák a szerelem pokláról és szentségéről, cirkuszi világvégezenék, borongó déli gótika és csatakos bluesrockok, amikre felszabadultan lehet őrjöngeni.

Erőszak, szerelem, halál: Murder Ballads (1996)

Miután a Let Love Innel kiírta magából megromló házasságának borúját, Nick Cave a lehető legmesszebb igyekezett távolodni magánéleti problémáitól, ezért az amerikai népdalok szerelemféltéssel, gyilkossággal teli világába menekült. Bár a mindent vivő Bad Seeds-sláger, a Red Right Hand már megelőlegezte a Let Love Inen, a Murder Ballads izgalmas, a déli gótikába fejest ugró zárvány maradt az életműben. Ez Nick Cave legviccesebb és 64 halálesetével egyben a legvéresebb lemeze, amit – úgy képzeljük – kedvenc szexlemezeként nevezne meg Tarantino, ha Lemeztáska rovatunknak nyilatkozna.

 A Murder Ballads a sztereotipikus, áruló nőkkel és véres gyilkosságokkal teli Nick Cave-világ önironikus csúcsra járatása, ami egyesek szemében már paródia (az énekes szerint is úgy jó a lemez, ahogy a Metal Machine Music Lou Reedtől: jó, hogy megírta, de hallgatni nem hallgatná rendszeresen), másokéban pedig az életmű groteszk gyöngyszeme, ami a New York-i posztpunkszíntérről érkezett Jim Sclavunos keményebb, svungosabb dobolása mellett az örök koncertfavorit Stagger Lee-t, a PJ Harvey-duett Henry Lee-t és a Where The Wild Roses Grow világsikert hozó MTV-slágerét adta a rajongóknak.

Szívtörés és filozófia: The Boatman’s Call (1997), No More Shall We Part (2001), Nocturama (2003)

Ehhez képest az egy évre rá kihozott The Boatman’s Call 180 fokos fordulat, egy hiperérzékeny, zongorás kvázi-szólólemez, amin a Bad Seedsnek szinte csak a ritmusszekciója játszik Nick Cave mellett, aki a Murder Ballads keverése alatt átvonult egy szomszédos stúdiószobába, és egy zongora mellett kiénekelte magából a szívfájdalmát, amit a PJ Harveyval szőtt viharos és rövid románca okozott. Plusz az a felismerés, hogy hiába próbált a korábbi barátnőit kreatívan kiszipolyozó, ötleteiket és személyiségüket felfaló Nick Cave odaadó, törődő szerelmesként létezni egy párkapcsolatban, rá kellett jönnie, hogy a szeretet nem mindig elég.

Vallomásos énekes-dalszerző lemezét, amin meztelenre vetkőzött, és félredobta megszokott manírjait és figuráit – többek közt azt a női karaktert, akivel azért zsúfolta tele a dalait, hogy minden keserűségét rávetíthesse –, a legjobbjaként ünnepelte a sajtó (Nick Cave pár évvel később azt mondta róla fanyar öniróniával: „Nagy, hősies melodrámát csináltam egy szokványos szakításból”). Holott a privát poklokat nyitogató, csendes-ülős lemezei közül a négy évre rá, egy újabb házasságkötés (Susie Bick modellel), ikerfiai születése és a herointól vett végleges búcsú után írt No More Shall We Part a legütősebb, amely Nick Cave filozofikusabb oldalát villantja fel, rögtön az optimista Nő és a pesszimista Férfi világnézeti csatározását megéneklő As I Sat Sadly By Her Side-ban, vagy a drog csábítását heroinista lázálomként láttató Hallelujahban.

ujasszony.jpg
Susie Bick és Nick Cave

 

A felszabadult rockisten: Abattoir Blues & The Lyre Of Orpheus (2004), Grinderman, Dig!!! Lazarus Dig!!! (2008)

A No More Shall We Part egy másik szerelem történetét is elmeséli, ami Nick Cave zongorája és Warren Ellis hegedűje között szövődött, és ami úgy rendezte át a zenekaron belüli dinamikát, hogy az két alapember, előbb Blixa Bargeld, majd Mick Harvey távozásához vezetett.

063_56608412ca035_the_propositi.jpg

A 2003-as Nocturamán a szokottnál egy kicsit semmitmondóbban játszó zenekar pedig úgy talált újra magára, hogy visszanyúlt a gyökereihez: előbb az Abattoir Blues és a The Lyre Of Orpheus dupla lemezén, majd az ebből kinőtt mellékprojektben, a Grindermanben, ahol a gitárt ragadó Nick Cave előbb egy káoszos, majd egy pszichedelikus rocklemezen támasztotta fel a Birthday Party anarchiáját.

Az újra rockistenként zúzó Cave-et legjobb formában a Mick Harveyt elbúcsúztató, funkys perkákba és elegáns pornóbajuszba öltöztetett Dig!!! Lazarus Dig!!!-en lehetett elkapni, amit aztán megint egy éles és az eddigi legnagyobb váltás követett az életműben.

A minimalista hangtájfestő: Push the Sky Away (2013), Skeleton Tree (2016), Ghosteen (2019)

Az énekes 2013-ban minimalista hangtájfestőnek állt, hogy a Push The Sky Awayjel (kritikánk) a kései Bad Seeds áttetsző szépségű remekművét írja meg, amin félretette a történetmesélő énjét, és az internet asszociációs, linkről linkre ugró logikája mentén írt csodálatosan szürreális szövegeket. A magasztosan szép, az elkerülhetetlen öregedéssel és a spirituális összeomlással is számot vető lemezt egyébként is egy ambienthangokra és Warren Ellis ridegen lüktető loopjaira írt album követett volna, de a The Skeleton Tree (kritikánk) és később a Ghosteen kopár gyászhangulatára még jobban ráerősített Nick Cave fiának, Arthurnak a 2015-ös halála.

Az aprólékosra tördelt, a belső tájak kiürülését feltérképező Skeleton Tree-nek még csak a közhangulatára simult rá a gyász, a Ghosteen viszont már egyértelműen terápiás lemez (kritikánk). Abban az időszakban született, amit Joan Didion a mágikus gondolatok évének nevez: amikor az összezuhant művész a munkába veti magát, hogy kilépjen az elviselhetetlenné szürkült magánvilágából, és képzelőereje segítségével visszaírja magát a csodával, de legalábbis annak lehetőségével telt univerzumba.

arthur.jpg
Susie Bick és Arthur Cave

 

Erről árulkodik a Ghosteen fantasyregényeket idéző borítója, lángoló sörényű lovakat, Napba szálló vitorlás hajókat, ég felé vonuló gyerekszellemeket egybesűrítő lázálom-szimbolikája, a hit szükségszerűségébe vetett hitet sugárzó hangvétele, és az énekes közösségi oldalán, a rajongók kérdéseire válaszoló The Red Hand Fileson megfuttatott gondolatai is.

A Ghosteen a The Boatman’s Callhoz hasonlóan kvázi-szólólemez, amin Nick Cave elcsukló, a megrendültségtől néha hamiskás hangon suttog Warren Ellis szomorúan csavargatott szintijeire, és a magára maradt gyászolót a háttérből megtámogatja egy mennyei szellemkórus. A végletekig redukált album újabb végpont az énekes művészetében, amit bizonyára újabb stílusváltás fog követni. Legyen az a meglebegtetett, harmadik Grinderman-lemez, vagy valamilyen teljesen új irány, egy biztos: amíg alkot, addig meglepni is meg fog ez a maszkjait folyvást cserélgető, posztmodern rockprédikátor, akit mi csak Nick Cave-ként ismerhetünk.

A júniusi budapesti Nick Cave and The Bad Seeds-koncert Facebook-oldala ITT.

Jegyvásárlás ITT.

szerző: Soós Tamás
headerfotó: Hirling Bálint

https://recorder.blog.hu/2020/01/10/nick_cave_huszezer_arca
Nick Cave húszezer arca

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7015394494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.