Magyarország sosem volt, és nem is lesz Európa Hollywoodja, az elmúlt években mégis egyre izgalmasabb zsánerkísérleteket láthattunk itthon időhurkos sci-fitől (Hurok) sorozatgyilkosos thrilleren át (A martfűi rém) a film noirig (Apró mesék). Most, hogy A vizsga rendezője leforgatta kísértethorrorját (Port Mortem), Bodzsár Márk vámpírvígjátéka pedig a tavalyi év második legnépszerűbb hazai filmje lett, összeszedtük a legkülönlegesebb magyar műfajfilmeket, amikről azt se gondoltuk volna, hogy léteznek. A Recorder magazin 77. számában megjelent írás bővített verziója.
Szíriusz (1942): a magyar Vissza a jövőbe
A matarészeg gróf egy átpiált éjszaka után becsönget a dilis tudóshoz. A hátsó kertben parkoltatott űrhajóval visszautaznak Mária Terézia korába, ahol az ifjú belebotlik dédszülei bulijába és beleszeret a prof. felmenőjébe. Felturbózott DeLorean ugyan nincs, csak egy mókás minipropellerrel repkedő ufó, de ez mégiscsak a Vissza a jövőbe alapötlete 1942-ből (vagyis Herczeg Ferenc 1894-es regényéből), ami kicsit savanyúbb, és persze fekete-fehér, de legalább a miénk.
Az időutazás leginkább arra szolgál, hogy a magyarok eljátszhassanak egy kardozós-karádys kalandfilmet a 18. században, de sebaj: Karády Katalin szőkített parókában is csábító, a férfiak által gáncsolt és szexre kényszerített operaénekesnő története máig átélhető #metoo, a korabeli írósztárok, a gunyoros arcú Gvadányi József őrgróf és a magyar zsargonban verselő Orczy Lőrinc báró felléptetése jópofa.
Az 1942-ben merészen németellenesnek szánt Szíriusz a hazafias érzelmeket is kellő mértékben tüzelte, délceg hősünk olyan sikerrel alázza a labancokat kártyában, szóban és öniróniában („Ááá, ez ilyen ihaj-csuhaj dolog!”), hogy Hitler még azt is megakadályozta, hogy Hamza D. Ákos rendező fődíjat nyerjen az 1942-es velencei filmfesztiválon. Ennél szebb elismerést pedig egy film se kaphat.
Ezt nézd, ha magyar sci-fire vágysz: Az erőd (1979), Meteo (1990), Első szerelem (2008), Az adás (2009), 1 (2009), Hurok (2016), Egy másik életben (2019)
- - - - -
Defekt (1977): a magyar Psycho
Hasonló elismerés az első magyar horrorként emlegetett Defektnek is kijárt, amit a szocialista cenzúra öt évig dobozban pihentetett, és mire bemutatták, a szakma földbe döngölte, amiért nem keltette „profin” a hitchcocki feszültséget. Fazekas Lajos pszichothrillere a suspense-t valóban nem, a lényeget viszont megértette a Psychóból, és a meglepetés erejével támadt a nézőkre. A Defektben ott van 3-4 remek kisfilm, és ezek közül csak egyik a már a rajtvonalnál feje tetejére állított „magyar Psycho”, amelyben a madarak helyett pulikat kitömő sorozatgyilkos rémisztget minket az erdőszéli Prónay-kiskastélyban.
Mellette ott van még egy tűpontos szatíra a propagandát röhejes hetvenkedéssel szavaló, cigire egy túlméretezett díszlettölténnyel rágyújtó nagyfőnökről, egy szomorú krimi a bűnt letagadni, megakadályozni és elszámoltatni képtelen rendszerről, azaz Kern András és Szabó Gyula totálisan inkompetens rendőrpárosáról, akik úgy sétálnak el a nyilvánvaló bűnjelek mellett, mintha a legmodernebb, a véletlen jegyében szerkesztett Antonioni-darabban járnánk – vagy hát a magyar valóságban. A vicces vudubabákká dagadt vízi hullákon látszik, hogy nem Pohárnok Iván gyártotta őket, de a Defekt amúgy technikailag is ötletes: Vukán György ideges jazze, Halász Mihály nyugtalanul bóklászó, hirtelen kameramozgásai máig éles feszültséget fecskendeznek ebbe az alig egyórás tévéfilmbe.
Ezt nézd, ha magyar pszichothrillerre izgulsz: Az áldozat (1980), Dögkeselyű (1982), Mielőtt befejezi a röptét a denevér (1989), Royal Flush (2004).
- - - - -
Táltosember (2002): a magyar szuperhősfilm
Űrben repkedő BKV-buszok? Álarcos pannon szuperhősök? Lila Hókuszpók-hajú, latinul kántáló Haumann Péter? Ilyesmi csakis a mesésen flúgos korszakát élő, tömeggyilkos falusi nénikről bibliai némafilm-példázatot (Hukkle) forgató Pálfi Gyuri agyából pattanhat ki, aki a műfaj hollywoodi felfutása után alig két évvel rendezte meg az első magyar szuperhősfilmet. Amelyben a jóságos Gálffy László a kínaiból szervált maszkban őrköd a pesti bérháztetőkön, Haumann Péter pedig Daeda László aka. Daidaloszként áll bosszút a Napon fia, Ikarosz haláláért, és veszi át az irányítást annak névrokonai, a fővárosi Ikarus-buszok felett.
Az egész, nettó 18 perces kisfilm kirobbanóan zseniális ötletorgia, amelyben Pálfi Ang Lee Hulkját beelőzve írja át a film nyelvére a képregényekét, és szédítően komponált (kettes, hármas, ötös!) osztott képernyővel és szürreális montázsokkal zavarja le a megalomán, de persze magyarosan kisszerű szuperhős-összecsapást. Ugyanilyen kreatívnak, tiszteletlennek, és mégis rajongásból készült mesterműnek képzeljük Pálfi fiókban maradt Toldiját is.
Ezt nézd még, ha nem csak a sportban bírod a magyar szuperhősöket: SZuper (2010), Hunor (2015), Jupiter holdja (2018).
- - - - -
A kenguru (1976): a beatzenés Easy Rider
Magyarország 93 ezer km²-én nem is a zombihorrort, az űrhajós sci-fit, vagy a Broadway-musicalt, hanem kétségkívül a road movie-t a legnehezebb meghonosítani. Elvégre az nem útifilm, ha késünk a MÁV-val, rostokolunk a dugóban, de ha akarjuk, fél nap alatt átszeljük az országot. Szerencsére volt idő, amikor filmhős lehetett egy paksi izotópsofőrből, és rendező, aki Dé:Nash, a turulrapper hasonmásában, a felismerhetetlenül fiatal Gálffy Lászlóban meglátta a lehetőséget, hogy leforgassa vele a magyar Szelíd motorosokat.
A ZiL teherautóval száguldozó, menő posztbeatzenekarokat (Fonográfot, Generált, LGT-t, plusz a valamiért angol énekelt Gyöngyhajú lányt), szlenget („Nagyon flamós vagyok!”) és bajszos-barkós divatot felvonultató Kenguruban Varjú, a kamionos srác megbánja, hogy nem vitte el Balatonboglárra a szöszi stopposlányt, ezért az egész filmben és az egész országban őt keresi. Pedig ott van mellette élete bombázója: Zsozsó, akit a hetvenes évek legjobb csaja, Vándor Éva játszik.
Mindebből nemcsak egy lelki road movie kerekedik ki a csajtól csajig száguldó, de végül megállapodni kénytelen kamionsofőrről, hanem szíven verő közérzetfilm is a kiútkereső hetvenes évekről, amikor Camelt szívva, álomnőt kergetve vágyódott a fiatalság nyugatra, de nem jutott sehová, csak kóválygott, mint gólyafos a levegőben – ahogy a régi kamionosbölcsesség mondaná.
- - - - -
Boszorkányszombat (1984): a magyar Shrek
Miért győznének a jók, ha tehetségesebbek a rosszak? Rózsa János a Jokerek, Hókuszpókok és Darth Vaderek örök igazságát fogalmazta meg posztmodern mesefilmjében, amelyben a gonosz mostoha összetrombitálja egy buliba a klasszikus mesehősöket, hogy megpuccsolja a naiv és balga jók uralmát.
A magyar filmtörténet érthetetlen anomáliája, előzmény és folytatás nélküli látványfantasyje azért jöhetett létre, mert az amerikai-magyar producer, Halmi Róbert épp nálunk forgatta Gábor Pál filmjét, a Hosszú vágtát a Hair főszereplőjével, és mellékesen a Boszorkányszombat trükkfelvételeit is kifizette. Ami persze nem magyarázza meg, miért tömték tele már ’84-ben is elavultnak ható megoldásokkal a filmet, miért nem gondolták bizarrnak, ha szakállas gyerekek játsszák, de nyugdíjasok szinkronizálják a törpéket, és miért hagyták ki a filmből úgy en bloc az izgalmakat, és táncoltattak inkább a sztori jelentős részében krepp papírba öltöztetett hüllőstatisztákat.
Inkább ne is firtassuk, mert a Boszorkányszombat épp ettől válik felejthetetlen, „annyira rossz, hogy már jó” filmélménnyé, amelyben a nyolcvanas évek színjátszásának két nagyasszonya, a hamvas szépségű Udvaros Dorottya és a mindig frivol Eszenyi Enikő feszül egymásnak, hogy eljátsszák a barna hajú nők jogos bosszúját a férfiakon, akik egy szempillantás alatt odadobnák őket egy sótlan szőkéért.
Ezt nézd még, ha magyar fantasyt szeretnél: Magyar népmesék.
- - - - -
Drakulics elvtárs (2019): a magyar vámpírfilm
Noha a filmtörténetben elsőként egy magyar rendező, Lajthay Károly vitte vászonra az erdélyi vérszívó mítoszát a Drakula halála című, sajnálatosan elveszett 1921-es némafilmjében, sokat – majdnem száz évet – kellett várnunk egy újabb magyar vámpírfilmre. Bodzsár Márk pedig rögtön egy kádár-kori kémfilmet is levezényelt a horror mellé az örök életre ácsingózó kommunistákról, akik a kubai vámpírforradalomból hazatért ’56-os emigránstól akarják ellopni a vérszívók titkát.
A végeredmény legalább annyira véres, vicces és pimasz, mint Bodzsár első filmje, az Isteni műszak volt. Bár a dramaturgia most is döcög, és a szerelmi sztorit se találták ki igazán, a humor kellően fekete, a vámpírűzés magyaros (fokhagymás lángos!), a barnásvörös vizuál szemgyönyörködtető, a felbajszozott Nagy Ervin pedig élete alakítását nyújtja. Arról nem is beszélve, hogy a szocialista kisabszurd nemcsak a magyar vámpírfilmtörténetben, de kollektív öntudatunkban is jelentős hiányt pótol, amikor megadja a kései elégtételt, hogy végre tökön rúghassuk Kádár Jánost.
Ezt nézd, ha magyar horrorra vágysz: Hasfalmetszők (1999) és a Cruel World Team komplett munkássága, Afterparty (2013), Fehér Isten (2014), Fagyott május (2017), A pince (2017).
- - - - -
Nehéz kesztyűk (1958): a magyar bokszfilm
Hollywoodi történet: a semmiből jött munkásgyerek, aki elbokszolja magát a három olimpiai aranyig, nemzeti hőssé válik, és még életében filmet forgatnak róla és vele. Kelet-európai történet: az egyszerű munkásgyerek elbokszolja magát a három olimpiai aranyig, nemzeti hőssé válik, de a kommunista vezetés megijed a sikereitől, bojkottálja a burzsoá csökevénynek tartott profi sportkarrierjét, és még a róla és vele készült filmet is elbaltázzák.
Természetesen Papp Laciról és az ő főszereplésével forgatott Nehéz kesztyűkről beszélünk, ami a melbourne-i olimpiai győzelem és a lengyel Pietrzykowski elleni címvédő meccs történetét dolgozza fel (valamiért fiktív formában: Papp Lacit itt Ács Lacinak hívják). A film kasszasiker volt, a magyarok ömlöttek a moziba, hogy öklözni lássák a nemzeti büszkeséget, akit jobbára csak a rádióban hallgathattak, mert hazai meccseit a bécsi Statdhallében vívta, és 29 profi meccséből csak a Chris Christensen elleni 1962-es Eb-győzelmét közvetítette a magyar tévé.
Papp Laci jelenléte elfeledtetett mindent: a belógó mikrofonokat, a darabos, erőltetett színészi játékot, a Rocky 10-be illő történetet a padlóra kerülő, majd onnan magát felmosó bajnokról, mert végre láthattuk az angyalföldi vagány legendás balhorogját, bútorszállító vállait, hallhattuk aranyköpéseit („Ha minőségi pofont akarsz, kiskomám, gyere Magyarországra”) és érezhettük hatalmas szívét, amibe egy egész ország belefért.
Ezt nézd, ha magyar bokszra vágysz: Kilenc perc… (1960), Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni (1980), Papplaci (2001).
- - - - -
Gázolás (1955): a magyar film noir
Fiatal bíró szeret bele a nehézsorsú sofőrlányba, aki elgázolt valakit az éjszaka, és arra kéri az ágyban szerelmét, tárgyalja ő az ügyét, mentse fel, ha lehet. Akár a Kettős kárigény is kezdődhetne így, ha nem az ötvenes évek Magyarországán járnánk, ahol a kommunista ideológia azt követeli, a lány lecsúszott rózsadombi úrilány, pezsgőző reakciós legyen, a férfi igazságos bíró és az új rendszer neveltje, főnöke pedig egyenesen a Párt szócsöve. Az már Gertler Viktor tudását dicséri, hogy a rendszernek erős engedményeket tevő történetet ki tudja rántani a sematizmus szorításából, és beküldi a film noirok melankolikus terepére, ahol mindig szitál az eső, rossz útra csábít a femme fatale, és egy jó beszélgetés rendre flashbackbe torkollik.
A Gázolás izgalmas, csavaros, időbontásos krimi noir, ami félúton melodrámába, majd tárgyalótermi filmbe fordul, és mindháromnak pazar marad. Köszönhetően A tizedes meg a többiek és A tanú legjobb poénjait író Szász Péternek (Szász János zsánerfilmes papája), a csendet, az árnyékot és az időbontásos szerkezetet parádésan használó Gertlernek, és két főszereplőjének, Darvas Ivánnak, és a félig olasz származású Ferrari Violettának, aki vastag tussal rajzolt arcával egy egész generációt elcsábított, mielőtt Anita Ekberg belepancsolt a Trevi-szökőkútba Az édes életben.
Ezt nézd, ha magyar noiron borzonganál: Én voltam (1938), Halálos tavasz (1939), Két lány az utcán (1939), Bűnös vagyok! (1941), Fény és árnyék (1943), A nyomozó (2008), Budapest Noir (2017), Apró mesék (2019) + Pápai Zsolt tanulmánya a magyar noirról.
szerző: Soós Tamás
