Eddig az ötvenes évek Amerikáját hozta el Magyarországra, most a tengerentúlra viszi a magyar rockabillyt. De mi kell az amerikai áttöréshez? Mikor jut el Elvis és Johnny Cash legendás stúdiójába? És hogyan jutott el a világ legnagyobb rockabilly fesztiváljára? Egri Péterrel, a Mystery Gang frontemberével első, decemberben megjelenő szólóalbuma (lemezbemutató: december 28., Muzikum) mellett arról beszélgettünk, hogyan sikerült megvetnie a lábát az Egyesült Államokban. A Recorder magazin 78. számában megjelent interjú bővített változata.
Miért most jött el az ideje egy szólólemeznek? Tulajdonképpen a Mystery Gang is a te szólózenekarod.
A Mystery Gangé mindig is alap rockabilly-felállás volt: bőgő, gitár, dob. Huszonévesen még hatalmas lelkesedéssel játszik az ember power trióban. Harmincévesen is, de már azt gondolja, milyen jól színesítené a zenét steel gitár, rumbatök, vagy egy behangolt, öttagú doo-wop vokál. Megpróbáltam bővítené a hangszerelést a Mystery Gangben, de azok a dalok akkor szólaltak meg legerősebben, ha hárman játszottuk. A szólódalok is kemények, vehemensek, de kicsit más felfogásban születtek: most még archaikusabbá tettem a rockabillyt. Ez tulajdonképpen rhythm & blues, olyan zene, amin a Rolling Stones felnőtt. Nem a Beatles.
Nekem az hozta meg a sikert, hogy még jobban bezártam, és eredeti formájában mutattam be egy korszakot. Ez vezetett oda, hogy tavaly megnyertem a Los Angeles-i Music Awards egyik díját a Baby, That's What I Like című dalommal, ami tényleg úgy szól, mintha 1955-ben írták volna, Kaliforniában. Ennek köszönhetően amerikai stúdióban is dolgozhattam amerikai zenészekkel, és amikor észrevettem, hogy itt csak én vagyok magyar, rájöttem, hogy ez már nem a Mystery Gang.
Hogyan jött az amerikai siker?
Egy amerikai rádió, a KEXP pár éve felfedezte a 2006-os Jungle Fever lemezünket, ami annak idején egy német-amerikai kiadónál jelent meg. Elkezdték játszani a dalainkat, és neveztek a Los Angeles-i Akadémia szerzői díjára. Ez egy rádiós díj, melynek megnyerése azzal járt, hogy eltölthettem három hónapot az Egyesült Államokban, és megmutathattam magam az egyik legmenőbb Los Angeles-i klubban, a The Mintben. Ezzel pedig hitelem lett kint, és egyik fellépés hozta a másikat.
Egyik producerbarátom, Johnny Angel szólt a mintes buli után, hogy két nap múlva játszhatnék egy dél-kaliforniai klubban. Nem két hónap, két nap! Az amerikai klubokban minden nap van élőzene, egy este három zenekar játszik, Sweet Time 45 minutes, így hívják. Mondtam Johnnynak, hogy nincs zenekarom. Nem baj, egy amerikai zenekar lekísér, amiben gyerekkori kedvencem, a Blasters dobosa játszik. Elképesztő élmény volt, ahogy az én számomat nyomta, a Shake Woman Shake-et.
Így jutottam el Dél-Kaliforniába is, az erdőtüzek áldozatainak megsegítésére rendezett koncertre egyedüli magyar fellépőként. Elmeséltem, hogy a családom érintett volt ’56-ban, nagyapám testvérét halálraítélték, és megköszöntem nekik, hogy az amerikai kormány, különösen Kennedy, aki kaliforniai kormányzóként került az elnöki székbe, sokat tett a politikai foglyok kiszabadításáért. Olyan volt a hatás, mint egy hollywoodi filmben. Amikor felkonferáltak, senki se értette, mit keres ott egy magyar zenész. Amikor elkezdtem ’56-ról beszélni, a bajszos tűzoltók először csak letették a Budweisert. Majd elhallgattak. A végén az asztalon állva, a könnyeiket törölve tapsoltak, pedig még egy hangot se játszottam. Aztán belecsaptunk a „Szomorú nappalok és sötét éjszakák várnak ránk, ha itt hagysz engem” kezdetű, nagysikerű Buddy Holly-slágerbe. Csodálatos volt.
És a Viva Las Vegas fesztivál?
Az egyik buli után, amit egy pici helyen adtunk, mint a Joe’s Pub, vagy a Betty’s Place, ájultan jött oda a fesztivál egyik kisszínpadának szervezője, hogy szerződtetne. Nem hittem neki, mert annyiszor előfordult már, hogy valaki a koncerttől megvadultan ajánlatot tett. De mire hazaértem, itthon várt a szerződés. Hatalmas dolog magyar zenészként bekerülni egy amerikai fesztiválra úgy, hogy ők hívnak meg, és nem te ostromlod őket éveken át. A Viva Las Vegason fellépni ráadásul minden rockabillyzenész gyerekkori álma. Ez egy húszezer fős fesztivál, a műfaj csúcsa, ahol olyan zenészek játszanak, mint a Stray Cats, akik a nyolcvanas években behozták Európába a neo-rockabillyt.
 |
| Egri Péter (középen, gitárral) a 2019-es Viva Las Vegas fesztiválon |
Idén áprilisban amerikai közreműködő zenészekkel játszottam 25 percet a kisszínpadon, és az a példátlan eset történt, hogy jövőre már a nagyszínpadra kaptam meghívást, ahol egyik első számú kedvencem, JD McPherson előtt fogok játszani. Ez egy nagyon zárt, belterjes kör, ahová Magyarországról iszonyú nehéz bekerülni. Borzasztó jól kell teljesíteni, hogy megfelelj az amerikaiaknak, mert az első negatív megnyilvánulásra kiraknak. De engem ez motivál.
Nem mondják azt, mint az európai blueszenészeknek, hogy ezt a stílust csak az amerikaiak tudják igazán autentikusan játszani?
Az amerikaiak mindennel szkeptikusok, ami nem amerikai. Hatalmas tisztelettel mondom, hogy ott a farmernadrágtól a marhahúson át a filmig minden amerikai. Ami nem, azt megveszik, és azzá teszik. Ha jó vagy, rád is azt mondják, hogy biztos amerikai vagy. Az nem lehet, hogy nem, és így játszod a rockabillyt!
Mi kell ahhoz, hogy egy kelet-európai zenekar megvesse a lábát Amerikában?
Egy olyan ember, amilyen ezek szerint én is vagyok, aki lélekben nem csak európai. És mint kiderült, Amerikában is vannak euroamerikai emberek, akik kihallják és értékelik a műfaj európai gyökereit, hiszen ennek a stílusnak a dallamvilága részben az európai bevándorlók, az írek, olaszok és a többiek népzenéjéből szűrődött át.
Én most egy olyan működési közegre találtam Amerikában, ahol évtizedeket képes lennék eltölteni. Az a feladatom, hogy betagozódjak ide. Hogy aztán mennyire lesz sikeres a zeném Amerikában, az majd kiderül.
Kiköltözöl?
Az a terv, hogy az év egyik felét az Államokban töltöm, a másikat Magyarországon. A magyar közönséget sosem fogom cserbenhagyni.
Nem a semmiből jött ez a siker, hiszen korábban is voltak már amerikai turnéitok. Most hogyan sikerült mégis szintet lépni?
Ez az elmúlt húsz év következménye. Mindig is nemzetközi karrierben gondolkodtunk, a magyar nyelvűeken kívül mindegyik lemezünk külföldi kiadónál jelent meg. Sokat számított az is, hogy 2010-ben az amerikai MTV leadta az egyik koncertünket. Vagy az olyan meghívások, mint amikor pár éve a legendás Trashmen előtt játszhattunk New Yorkban. Egy New York-i punkos rockabilly zenekar, a Puddle City Possums forgatott klipet a Sometimes I Feel Like A Rockabilly Star című dalomból, amiben egy ázsiai fiú utánozta a düllesztős énekstílusomat, és nagy siker lett. Ezért meghívtak az egyik koncertjükre, amit a Trashmen előtt adtak. Azok úgy játszottak 70 évesen is, hogy eltűnt mellőlünk a modern kamera, a Bronx, és visszavarázsolták a hatvanas évekbe, a nyugati tengerpartra. Valami zseniális volt, ahogy az az idős pali nyomta a Surfin’ Birdöt.
Nem kell szponzor ahhoz, hogy hosszú távon jelen legyél a hatalmas méretű amerikai piacon?
Szponzor mindig kell, de ha egy produkció jó, és egyre feljebb lépeget, akkor egy nagy táska helyett sok kicsiből tud kivenni. Nekem mindig borzasztó nagy szerencsém volt. Soha nem állt mögöttem sok pénz, de tudtam, ha feltesznek a színpadra egy gitárral, akkor rendben leszek. Amerikában az tetszik, hogy csak az számít, mit tudsz a színpadon. Ha semmit, akkor hiába George Bush a keresztapád, nem jutsz előre.
Kiadóra sincs szükség már?
Nem tudnék olyan kiadót mondani, amivel most örömmel szerződnék. Már a legnagyobbaknak sincs annyi pénzük, hogy mindenhova befizessenek. De nem is a kiadó a lényeg, hanem az, hogy lehetőséget kaptam az alkotásra. Hogy érdemben tudok dolgozni olyan zenészekkel, akik ezzel a stílussal nőttek fel. A magyar zenészek nem azért nem tudnak versenyezni Amerikával, mert rosszabbak lennének, hanem mert itt nem tanítják a rockabillyt. Ahogy az amerikaiak sem tudják, hogyan kell autentikusan csárdást játszani.
Mik voltak kint a legemlékezetesebb zenei találkozásaid?
Hihetetlen volt belelátni abba a precizitásba, ahogy amerikai zenészek a stúdióban dolgoznak. Közreműködtem a Rayford Brothers lemezfelvételén, akik közül Link Rayford a motörheades Lemmy rockabilly zenekarának, a Head Catnek volt a gitárosa. Vagy említhetném az ötvenes évek nagy duóját, a Collins Kidset, akik közül a vadóc, olajozott hajú tinisrácként feltűnt Larry Collinsot láttam, aki mindig kétnyakú gitáron játszott. Kitette a színpadra a gitárját, rá a fehér Stetson kalapot, és azt mondta, most éneklek egy dalt a nővéremnek, aki nemrég halt meg rákban. Back in ’55. Mindenki zokogott.
Te is?
Ne viccelj! Az első sorban. Aztán, a fontos ismeretségek között említhetném még Lil’ Mót is, korunk egyik legnagyobb doo-wop énekesét, akinek játszani fogok a következő lemezén. Rengeteg tervem van 2020-ra: lesz négy órám a legendás memphisi Sun Stúdióban, ahol Johnny Cash és Elvis vette fel a lemezeit, és klipet is forgatunk a nevadai sivatagban.
Végre tét nélkül művészkedhetem, és úgy utazhatok vissza zenei világokba, amiket Budapesten sosemvoltnak gondolunk, hogy eszembe se jut, hogy ezt nem fogja leadni a Petőfi Rádió. Nem mintha előtte annyit gondolkodtam volna ezen, de az amerikai siker hatalmas szabadságot ad. Sok művészbarátomtól hallom, hogy negyven felett kezdi elveszíteni a hitet, amit húszévesen még lánglelkűen képviseltünk. Én viszont abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy egyre jobban kinyílik előttem a világ. Még azt is tudom, hogy hol fogok játszani két év múlva – a jubileumi Rockabilly Rave-en, Sussexben –, amire még sose volt példa. A 2020. áprilisi Las Vegas-i fellépés utánra szerveződik egy amerikai turné is, amivel talán eljutok a kedvenc helyeimre is, például Portlandbe, ahol a Twin Peaks játszódott, és ahol az autentikus gitárzene még mindig mindent visz.
Na és Las Vegas?
Csodálatos volt végigjárni azokat a helyeket, ahol Frank Sinatra, Dean Martin, és a Rat Pack fellépett, de ez a műanyag, neonfényes urbánus világ nem az én közegem. Óvárosi ember vagyok, a Naphegyen élek, még a vacsorámat is a Logodi utcán át viszem haza. Az az álmom, hogy a nevadai sivatag kaliforniai szélén veszek egy rancsot, és felállítok rá egy századfordulós budai kiskastélyt. Próbateremmel, stúdióval.
Több, mint húsz éve játszod a rockabillyt. Sosem érezted szűknek a stílust?
Nem. A blues, a rock & roll, a country és a jazz ötvenes évekbeli keveréke egy gyönyörű színekkel kivilágított alagút, aminek sosem érek a végére. Minden vintage zene, ami a II. világháború után alakult ki 1964-ig, amikor az angolszász zenék kerültek előtérbe, belefér nálam. A Mystery Gangben a rockabillys végéről fogtuk meg ezt a kort, de a szólólemezen szeretnék minél több ízt kivenni a hully gullyból, a honky tonkból, vagy a vokális doo-wop rock & rollból, és akár western swinget írni steel gitárral, dobseprűvel, harmonikával.
A legkülönfélébb nemzetek rock and rollja hat rám. Mostanában például hatvanas évekbeli indiai zenét hallgatok sokat, például a Jaan Pehechan Hót Mohammad Rafi előadásában. Meg arab és kínai rock and rollt, mint a Rock And Roll Oriental Tempo. És az már tényleg csak hab a tortán, hogy olyan korabeli magyar felvételeket is elő lehet ásni, mint Szendrey-Karper László Rock and Roll Boogie című dala bakeliten 1958-ból.
Mikor fog megjelenni a szólólemezed?
Dalonként jön ki, ami nekem azért ismerős, mert az ötvenes években még csak kislemezek voltak. Két dal, A-oldal, B-oldal, aztán két hónap múlva jöhet a következő. Részben a saját dalaim, részben a B-oldalas kedvenceim lesznek rajta az ötvenes évekből, amik még odaát is csak kis államokban értek el sikereket, mint az All I Can Do Is Cry vagy a Broken Heart.
A siker miatt nem aggódom, mert az a tapasztalatom, hogy ha emberek elé engedik ezt a műfajt, akkor hat. Ritka az, amikor valami nem lefelé húz, hanem fölfelé hahotáz. A rock and roll ilyen. És én játszom, amíg bírom.
interjú: Soós Tamás
