Őszentsége, a három akkord – 20 éves a The White Stripes első lemeze

2019.12.17. 09:13, vferi

white-stripes.jpg

Az 1999-ben megjelent legelső, cím nélküli The White Stripes-album bebizonyította, hogy egy széttorzított gitárral, néhány akkorddal, dögös és végtelenül egyszerű dobtémákkal, na meg néhány instant garázsdallal nemhogy csatákat, de háborúkat is meg lehet nyerni. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.

Nincs sok értelme eljátszani a gondolattal, hogy milyen lett volna a Franz Ferdinand, a The Strokes, az Interpol vagy éppen a The Vines által berúgott garázsrevolúció a The White Stripes nélkül. Valószínűleg teljesen más, de az is lehet, hogy éppen ugyanolyan, csak egy szupermenő zenekarral, rengeteg zseniális számmal és riffel (lásd keretes listánkat!) lennénk szegényebbek.

A novemberi Recorderben megnéztük, hogy mire pörgött a világ 1999-ben.

A The White Stripes már rögtön az első lemezén teljes fegyverzetben mutatta meg, hogy mennyire egyszerűen tud feszes, karcos és koszos, bluesalapú punkzenét írni. Jack White hozta a határozott és szétcseszett gitártémákat és azonnal fülbemászó riffeket, Meg White pedig a dögös, minimalista kettőnégyeket.

A lemez rögtön egy olyan riffel indít (Jimmy The Exploder), ami már elég sok mindent megmutat Jack White zsenialitásából, aztán jönnek sorban a változatos és izgalmas dalok: a Suzy Lee keserédes, sajátos bluesballadája vagy a Sugar Never Tasted So Good csúszkálós gitártémája, amelyet akár a Blur Beetlebum című gúnydalára adott válaszként is lehet értelmezni. A Cannon zaklatott-szaggatott riffje már elég komolyan jelzi, hogy Jack White milyen védjegyszerű témákat képes írni a gitárján: olyanokat, amelyeket rögtön megjegyez minden valamirevaló zenebuzi vagy éppen a csapatának szurkoló focihuligán.

the-white-stripes-jack-white-meg-white-0ddd0a07-bc81-4813-947a-4aa892a3d9ab.jpg

Aztán a lemez közepén érkezik egy baljós, bizarr és zsivány gitározós dal, az Astro, ami jól mutatja, hogy még koránt sincs vége a történetnek. Az egy-másfél perces, blues-punk számok húzását Meg White hanyag dobtémái adják (Broken Bricks, When I Hear My Name, Screwdriver), és még az album második felében is van elég kiemelkedő pillanat: a visszafogottabb, lassan kibontakozó ballada (Do) és a lemezt lezáró, bizarr blues kóda (I Fought Piranhas) is nagyot üt. Ráadásul a Bob Dylan-feldolgozás (One More Cup Of Coffee) is egészen új ízt kap Jack White átgondolásában.

Az öt legjobb Jack White-riff:

The Hardest Button to Button
Icky Thump
Seven Nation Army
Dead Lives And The Dirty Ground
Blue Orchid

Ebben a lemezben már benne van minden, ami miatt később imádjuk majd a The White Stripes zenei játszóházát: a slágeresség, a zseniális riffek, a punk- és blues-sémákon csavaró balladák, valamint természetesen őszentsége, a három akkord. Nem véletlenül nyilatkozta Jack White még évekkel később is, hogy ez a duó legesszenciálisabb kiadványa. Nemcsak egy nagyszerű debütáló album, hanem kiindulási pont is lett az évek alatt.

szerző: Hó Márton

https://recorder.blog.hu/2019/12/17/oszentsege_a_harom_akkord_20_eves_a_the_white_stripes_elso_lemeze
Őszentsége, a három akkord – 20 éves a The White Stripes első lemeze

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6015347192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása