Az 1999-es év egyik legfontosabb popzenei eseménye Britney Spears és Christina Aguilera feltűnése volt. Hatalmas amplitúdók, emberkísérlet-szerű karrierkezdet, félresiklott lázadás és feltámadás főnixként: így lett két Barbie babának szánt tiniből a kétezres évek két fontos előadója. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.
Amikor a kilencvenes évek fiúzenekarai érezhetően kezdtek kifulladni, a zeneipari guruk előálltak a remek ötlettel, hogy mostantól női előadókkal fogják letarolni a piacot. Ez akár még dicséretes is lehetett volna – ha az illetékesek nem úgy képzelik az énekesnőket, mint a meztelen Barbie babákat, akiket kedvükre öltöztethetnek és pakolhatnak a legkülönfélébb babaházakba. Csakhogy azzal nem számolt senki, hogy a babák fellázadnak.
A novemberi Recorderben megnéztük, hogy mire pörgött a világ 1999-ben.
Túlkompenzáló karakterek
Noha két totálisan különböző karakterisztikájú énekesnőről van szó, Britney és Christina egyik legfőbb keresztje épp az volt, hogy szőke hajuk és kislányos megjelenésük miatt ugyanabba a skatulyába zárták őket. Ami ráadásul egyikük számára sem volt kényelmes egy pillanatig sem.
A New York-i születésű Aguileránál az éneklés állt fókuszban: a kritikusok Whitney Houston és Mariah Carey utódjának kiáltották ki, ő pedig, talán épp azért, hogy a teljesítménye, és ne a kiadó által előtérbe tolt külseje miatt figyeljenek fel rá, túl is tolta ezt. A 4 Non Blondes után pazar produceri-dalszerzői karriert építő Linda Perry például egy interjúban felidézte, hogy a Beautiful című dal felvételekor Aguilera egyszerűen képtelen volt elengedni a hajlításokat és a díszítéseket. Végül annyira ráfeszült arra, hogy nem tud „egyszerűen” énekelni, hogy a legelső felvétel lett a végleges – amibe az énekesnő nehezen ment csak bele.
Eközben Britney szexi faktort csavarta a végletekig hangilag: éneklése sok helyütt inkább lihegésre hasonlít, szándékosan kétértelmű szövegeiben pedig mintha csak egy tinilány sugdosna a fülünkbe mindenféle huncutságot. Ez összhangban állt azzal az imázzsal, amelyet sugallni szeretett volna róla a menedzsment: a pajkos szűzlány egyaránt vonzó a kiskamaszok és – mondjuk ki, na – apjuk számára is.
Amikor 1999 áprilisában a Rolling Stone magazin címlapján Britney melltartót villantva, ágyban fekve jelent meg, az Amerikai Szülők Szövetsége leszedte róla a keresztvizet, mondván: a kép a gyermeki ártatlanság és a felnőtt szexualitás nyomasztó keveréke. Az énekesnő megvédte a fotókat, de azért hozzátette: ő maga természetesen szűz marad az esküvője napjáig. Mi mást is tehetne egy lány a konzervatív délről?
Kenyér és popcirkusz
A pletykalapok kemény rivalizálást vetítettek a két énekesnő alakja köré: állítólagos nyilatkozatokkal támasztották alá, hogy utálják egymást. A férfiközpontú zeneipar pedig úgy volt vele, hogy ha a cicaharc kötelezi el a rajongókat, akkor azzal fognak lemezeket eladni. Hogy ezzel a káros sztereotípiával kislányok millióinak tálalták tényként, hogy a nők utálják egymást, és gáncsoskodnak, és az „igazi” nő csak egyféle lehet, kit érdekelt. Miközben Britney minden idők legnagyobb lemezeladását produkáló tinisztárjaként került a Guinness-rekordok könyvébe, Aguilera megnyerte A Legjobb Új Előadó díját a 2000-es Grammy-gálán. A közönség és a szakma – látszólag – állást foglalt.
 |
| Britney és Christina a 2000-es Grammy-díjkiosztón |
Pedig a két lány ugyanonnan indult: a Disney The Mickey Mouse Club nevű műsorából – ahonnan Justin Timberlake és Ryan Gosling is. Britney és Timberlake egy időben együtt járt, ami kezdetben remek témát szolgáltatott a sajtónak, később azonban, amikor már úton-útfélen azt firtatták az újságírók, hogy azért a pár szokott-e pettingelni, vége szakadt a kapcsolatnak. Miközben Timberlake (akivel 2003-ban Aguilera együtt turnézott) maga is megküzdött az ’N Sync-sztoriból rátelepedő démonaival, és azon ritka kivételek egyike lett, aki fiúzenekaros pályafutása után jelentős szólókarriert épített, Britney és Christina hosszan kereste magát. A lázadás azonban nem feltétlenül sikerült maradéktalanul.
Lázadni csak okosan, szépen
A célok itt is közösek voltak: mindkét előadó a nyílt szexualitással igyekezett felvenni a harcot a hímsoviniszta skatulyák és az őket kénye-kedve szerint használó zeneipar ellen. Míg azonban Britney beperelte a menedzserét, és egy önreflexív albumot csinált a jelzésértékű Britney címmel 2001-ben, addig Xtinánál (aki így nevezte magát ekkoriban) a lázadás egy azóta is sokat emlegetett stíluskatasztrófába torkollt.
A fáma szerint ő maga akart mindent művészileg irányítani, ám ez sajnos nem sült el jól. Mindent akart egyszerre: menő lenni, urban lenni, gátlástalannak és szexinek tűnni. A Method Mannel (!) közös Dirrty című dal videoklipje merénylet a jó ízlés ellen, és az énekesnő akkori outfitjeivel ma is ijesztgetni lehet: strasszok, szétszolizott bőr, erős smink, melírozott haj, kamu cowboy-cuccok, kivillanó tangák és szinte meztelen felsőtest – mintha addig nem Britneyt ekézték volna az Xtina-hívek azzal, hogy ő tulajdonképpen a white trash kimosakodott tagja. Spears viszont eközben összehozta karrierje egyik legütősebb dalát, a Toxicot, és a hozzá tartozó klippel melegikonná vált.
Összeomlás és újjászületés
Aztán persze fordult a kocka: a bulvár szétcincálta Britney minden mozdulatát, tönkrement házasságát és függőségi problémáját. A pophercegnő 2007-es, hajleborotválós összeomlása világított rá arra, hogy ami nem működött a fiúzenekaroknál, az még kevésbé működik szóló előadóknál – csak esetükben hatványozottan teszi tönkre a lelket a fikciós karakter.
Eközben Aguilera a legjobb formáját hozta: Back To Basics című 2006-os lemezén visszatért a zenei gyökereihez: a húszas-harmincas és negyvenes évek jazz- és soulhangzásához. A hangjához és stílusához tökéletesen passzoló repertoárral, a hozzá tartozó pin up-imázzsal végre egyszerre volt szexi és elegáns, szakmailag kifogástalan és fülbemászó. (Az eredetiség más kérdés – a lényeg, hogy ez a lemez helyrebillentette az elveszített egyensúlyt.)
Mi lett volna, ha?
Azt persze sohasem tudjuk meg, mi lett volna, ha a zeneipar és a média nem akarja ilyen gátlástalanul használni a két énekesnőt. Hullámvasútszerű pályafutásuk (és életük) vélhetően sokkal egyenletesebben alakul – talán a csúcsok rovására is. Abban viszont, hogy 2010 után ennyire markánsan előtérbe kerültek a női popelőadók, Britney és Christina emberkísérlet-szerű karrierkezdete, lázadása és többszöri újjászületése éppúgy benne van, mint a következő generáció feminista öntudatossága. Az ugyanis bizonyosan nem fejlődik ki ilyen erősen, ha a babák lázadása nem a szemünk előtt zajlik.
szerző: Csepelyi Adrienn
