„A zene nekem túl szent” – Norwell-interjú

2019.11.05. 12:45, RRRecorder

norwell_1.png

A Norwell néven alkotó Semsei Balázs a Farbwechsel kiadó egyik alapítójaként az ún. kosmische elektronika által ihletett kiadványokkal tűnt fel, mostanában pedig electrós EP-ket adott ki; nyáron a londoni Lobster Theremin és a berlini Mechatronica kiadóknál is megjelent egy-egy. Ősszel Berlinben, Moszkvában, Lisszabonban és Arnhemben lép(ett) fel. Ez az interjú először a Recorder magazin 76. számában jelent meg.

Ha egymás mellé tennénk egy néhány évvel ezelőtti és egy mostani zenédet, nem biztos, hogy rájönne bárki, hogy ezeket ugyanaz csinálta.

Igen, és gondolkodtam is egy másik alteregón, de érzek annyi kapcsolódási pontot, hogy elférnek Norwell név alatt. A kétezres évek elején, 14-15 évesen csöppentem az elektronikus zenébe, akkor nagyon ment az International Deejay Gigolo Records, akkoriban jött ki a Dopplereffekt: Gesamkunstwerk, máig az egyik kedvenc electro-lemezem; másfelől nagyon tetszett, amit James Holden és a Border Community csinált. Amikor elkezdtem zenét írni, inkább az utóbbi élt bennem.

A LEGJOBB KLASSZIKUS ELECTRO-LEMEZEK NORWELL SZERINT

Aztán egy-két év után azt éreztem, hogy kipróbálnám magam egy ettől teljesen elütő tempóban, hangulatban, megközelítésben; annál gyökeresebb váltást akartam, mint hogy a kosmische hangulatra építő zenéket felhúzom 118 BPM-ről 130-ra. A techno, a house sosem mozgattak komolyabban, viszont az electro mindig közel állt a szívemhez. Nagy szerencsével pár hónap alatt sikerült bejutni a Pinkmanhez (Marsman által alapított holland kiadó – a szerk). Egyrészt élveztem megírni azokat a zenéket; másrészt akkor még sokkal aktívabban gondolkoztam abban, hogy hogyan lesznek a kiadványok, hány fellépésem lesz stb., és ebben a klubba való zenében láttam potenciált. Persze a zenélés már akkor sem arról szólt számomra, hogy ebből hány euró fog visszajönni, hanem arról, hogy kell az életembe valami, ahol a kreatív energiákat ki tudom élni. Én amúgy nem kreatív vonalon dolgozom, mint nagyon sokan a szcénában, hanem digitális marketinggel foglalkozom.

A netes jelenléteden ez nem látszik.

Ez tudatos. A zene nekem ahhoz túl szent, hogy ebbe a hájp által generált hamis képbe akarjam bezárni.

Ehhez képest mondhatjuk, hogy sikeres vagy.

Teljesen elégedett vagyok azzal, ahogy alakul az egész. A zene egyrészt kikapcsolódási lehetőség: mire elkészül egy szám, nagyjából 5-10 verzió születik, és minden idő, amit ezeken gondolkozom, feltölt. Másrészt persze az is szuper jó, ha ebből lesz egy kiadvány, meg ha el lehet menni zenélni akár itthon, akár külföldön, megnézni egy-egy várost két napban – és ezért még fizet is valaki.


Éreztél olyat, hogy ha ráfeküdnél, akkor ebből lehetne valami, csak másként döntöttél, vagy egyszerűen így alakult?

Soha nem akartam, hogy elvárássá váljon, hogy zenét kell írnom, meg akartam tartani annak, hogy amikor örömömet lelem benne, akkor foglalkozzak vele. Tudatosan úgy építettem a karrieremet a nem zenei világban, hogy ne legyen ilyen nyomás rajtam. Idővel arra jutottam, hogy nem értem a zeneipart, még az underground részét sem. Két-három éve elengedtem ezt, mert tényleg csak elrontja pont azt, ami jó benne.

Az electro most megint jön fel.

Amikor 2015 őszén elkezdtem az electróval foglalkozni, ez még nem volt; 2017-18 körül indult el egy új hullám, amikor a lo-fi house kifutott, és az azzal foglalkozó a kiadók részben a techno, részben az electro irányába fordultak. Olyan előadók pörögnek most borzasztóan, mint Jensen Interceptor, akinek kéthavonta van új megjelenése – amik akár 20 éve is megjelenhettek volna. Nincs forradalmi újítás; igaz, az electro enélkül is friss tudott maradni, talán mert soha nem lett igazán populáris, nem csépelték el úgy, ahogy a legtöbb, 2-3 évig trendi dolgot szokták. Egyébként igaz, hogy számomra az elmúlt néhány év az electróról szólt, a jövőre érkező lemezek viszont inkább visszatérnek a korábbi világomhoz, csak új köntösben.

NORWELL LEMEZTÁSKA ROVATUNKBAN

Hogyan születik egy szám 5-10 verziója, amiről beszéltél?

Analóg szintikkel dolgozom, számítógéppel csak a felvételt, utómunkát, keverést csinálom. Több dolog miatt is szeretem ezt a munkamódszert. Egyrészt korlátok közé szorít: van 5-6 szintim és 2-3 dobgépen, amik keretet adnak annak, amit csinálok. Különben nagyon durván el lehet veszni a VST-k világában (szoftveres szintik, effektek stb. – a szerk). Azt is nagyon szeretem, hogy minden sáv egy-egy élő felvétel, amiben egyrészt benne van a hiba lehetősége, másrészt az, hogy amit tegnap felvettem, azt ma már nem fogom tudni ugyanúgy megcsinálni. Ha már a 15 sávból megvan 12, a maradék háromról fejben tudom, hogy kb. mit szeretnék – és akkor az abban a pillanatban vagy összeáll, vagy nem. Ez ad egy természetességet az egésznek, nem tud egy mesterkélt, túltervezett irányba elmenni, mint amikor heteken át egy-egy pöttyöt rajzolsz arrébb a VST-n.


A Farbwechsel egyik alapítójaként testközelből figyelhetted, ahogy a nemzetközi sajtó felfigyelt a „budapesti színtérre”. Néhány év távlatából visszatekintve hogyan látod ezt?

Az, hogy ez mennyire volt egy valós „robbanás”, vagy mennyire volt ez csak az itthoni percepciója az egésznek, az jó kérdés. Sokat haladtunk előre az utóbbi években, de szerintem áttörés nem volt. Azok tudtak nemzetközi szinten igazán kinőni a Farbwechsel köréből, akik innen rögtön a Lobster Theremin kiadóhoz mentek, és ott szereztek egy szélesebb ismertséget: elsősorban Route 8 Szilvió és Kiss Imi. Martinnak (Mikolai Martin / S Olbricht – a szerk.) szerintem közepesen jött össze az áttörés. Az is számít, hogy mit nézünk. A kiadványokat tekintve a Farbwechselből kinőtt producerek köre elég erős, jó kiadóknál jönnek ki. Viszont a fellépésekkel már nem állunk ilyen jól, és azzal sem, hogy mennyire hajlandóak a külföldi újságok valós kritikákat írni a lemezekről – ha igen, az általában a kiadónak köszönhető. Mondjuk nem tudom, hogy ebben a dömpingben eleve mennyi esélye van egy budapesti producernek, aki nem jár ki minden héten bratyizni a kiadóvezetőkkel, újságírókkal. Az az itthoni szcénán is látszik, hogy ami egyfelől erős közeg, arra másfelől nézve jellemző a belterjesség: érdemes aktívan benne lenni a társaságban.

A Farbwechselt egy baráti társaság csinálta, amikor indult, mindannyian 24-5 évesek voltunk, egyetem végén, munkahely elején: sokkal több volt az időnk és az energiánk. Aztán a szabadidő elkezdett fogyni, ami rám hatványozottan igaz, hiszen tavaly megszületett a kislányom, úgyhogy a zeneírásra is csak ellopott hétvégi délutánokon vagy este 9 után van időm. De Martin és Bálint (Zalkai Bálint / Alpár – a szerk.) rengeteg időt beleraktak, elvitték odáig a kiadót, hogy legyenek a kazetták mellett vinylek is, aktívan kommunikáltunk külföldi magazinokkal. De szépen jöttek a pofonok a zeneipartól. Azt a 300 lemezt, amit minden press & distribute szerződésben vállalnak a vinylgyártó és terjesztő cégek, nagyon nehéz eladni, és ha nem jönnek ki nullára sem, akkor 1-2 kiadvány után ki fognak tenni. 150-200 lemeznél többet nem tudom, hogy Magyarországról ki és hogyan ad el.

interjú: Rónai András
headerfotó: Deák Éva

https://recorder.blog.hu/2019/11/05/_a_zene_nekem_tul_szent_norwell-interju
„A zene nekem túl szent” – Norwell-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8115283244

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.