„Még nem rúgtam tökön soha senkit” – Walters Lili-interjú

2019.10.24. 09:34, soostamas

image1_1.jpeg

Walters Lili az a friss hang, amire a magyar filmnek nagy szüksége volt. Energiája elsöprő, humora száraz, jelenléte a kamera előtt pedig annyira természetes, hogy fel sem tűnik: nem tanulta a színészetet. Ő volt Luca, a tüskés csodabogár az Egynyári kalandban, és ő lesz a női főszereplője Bodzsár Márk szocialista vámpírfilmjének, a jövő héten moziba kerülő Drakulics elvtársnak. A Recordernek rühes kiscicákról, kicsi túgyokról és kalandos útkereséséről is mesélt. Ez az interjú először a Recorder magazin 76. számában jelent meg.

Sokáig hárítottad, hogy színész lennél. Már elfogadtad, hogy az vagy?

Van bennem valamiféle akadémiai szigor, ami sokáig gátolt ebben. Ami azt mondja, hogy el kell végezni a képzést, hogy színésszé válj. Azt is gondoltam, hogy csak az menjen színésznek, aki zseni. Magamat pedig nem tartottam annak. Ma már legalább azt ki tudom mondani, hogy lehet, egyszer valamikor színésszé válhatok, mert nagyon komolyan veszem a munkáimat. Amikor minden sejtemmel rákoncentrálok, kísérletezek, szétboncolom a szerepet, azt érzem, mégiscsak ez a fókuszálás lehet az alapja a színészetnek.

Nem vettek fel a Színműre?

Túlkorosan, 23 évesen jelentkeztem először, de kiszórtak a harmadik rostán. Nem működtem jól a partnereimmel, magammal voltam elfoglalva. Akit nem vesznek fel, annak a kudarc az első élménye a színészettel. Össze kell vakarnia magát, hogy mégis meginduljon az ösztönei után.

dns_4548.JPG
Walters Lili a Senki szigete című filmben

 

Mikor jelezték először az ösztöneid, hogy érdekel a színészet?

Kiskoromban drámatagozatos suliba jártam, és veszprémi színész akartam lenni. Sőt, amilyen arrogáns kölyök voltam, mindenkinek azt mondtam, gondterhelt arccal, hogy az is leszek.

Miért pont veszprémi?

A veszprémi színészház miatt. Amikor anyukám (Lőrinc Katalin táncos-koreográfus - a szerk.) dolgozott ott koreográfusként, leköltöztünk 2-3 hónapra. Imádtam ott lakni. Aztán a befordulás és az emberektől való elzárkózás kamaszkori programja eltávolított a színészettől. Megmaradt bennem, mint egy emlék a múltbeli énemről, és a Lamb-klip, a Wise Enough forgatása előpiszkálta belőlem. Szétfagytam, éhen haltam azon a forgatáson, mégis rohadt jól éreztem magam. Szükségem volt rá, hogy a testemet használjam, ne csak az agyamat, és ezt a színészet adta meg nekem. Végeredményben nem volt pofára esés az SZFE-s felvételi, inkább arra sarkallt, hogy még, még, még csináljam. Tudtam, hogy ezt akarom, úgyhogy jelentkeztem a Pesti Magyar Színiakadémiára, majd az SZFE színházrendező szakára is.

Énekesként ismertek meg, színészként futottál be, most pedig színházrendezést tanulsz az SZFE-n. Keresed magad, mint Luca az Egynyári kalandban?

Gimisként fellengzősen azt hittem, hogy nem létezik az a művészeti forma, amit csinálni akarok, és ez leblokkolt. De amellett, hogy szétkritizáltam magamat és a művészetet, amikor jött egy lehetőség, ötlet vagy döntési helyzet, mondjuk úgy, egy kínálkozó kiskapu: mindig beléptem. Elkezdtem a Dorothy’s Legs zenekart az akkori barátommal, akitől sokat tanultam arról, hogy ne csak a fejemben létezzek. Ő nem vekengett, mint én, csak csinálta, ami érdekelte.

A színházrendezés is ilyen kiskapu volt, amin azért bújtam át, mert frusztrálni kezdett a színészlét kiszolgáltatottsága, végessége. Hogy azért választanak ki egy szerepre, mert éppen az én arcom kell. Az ember változik, és ezt nem tudja befolyásolni – és itt nemcsak a fiatalságra vagy a szépségre, hanem belső állagra, állapotokra gondolok. Ez természetes velejárója a szakmának, nekem mégis gyomorforgató frusztrációt okozott. Szerettem volna megszerezni a tudást, hogyan kell létrehozni egy teljes alkotást. A színházrendezésben ráadásul be tudom kapcsolni a saját, vizuális gondolkodásmódomat. Ez az az összegző művészet, amit kerestem.

Pár év múlva akkor már csak kitérő lesz az életedben a színészet?

Nem tudnám otthagyni a színészetet. Azt érzem, most az az időszerű, hogy a testemmel fejezzem ki magam, azon keresztül tanuljak. A rendezés is be fog érni, jobban a mostaninál, és akkor megpróbálom egyensúlyban tartani a kettőt. Ma már úgysincsenek klasszikus színészpályák. Nem szerződhetsz le egy kőszínházba, hogy ott töltsd az életed nagy részét, szóval nem baj, ha több lábon állsz.

egynyari_1.jpg
Walters Lili az Egynyári kaland című tévésorozatban | Fotó: Piti Marcell

 

A generációdban sok színész van, aki már az elején se lépett rá a klasszikus színészpályára, hanem kívülről, az SZFE-t megkerülve jött a szakmába: Döbrösi Laura, Dobos Evelin, Sztarenki Dóra, Jakab Juli.

Ez is azt jelzi, hogy a filmekben és sorozatokban most igény van a civil, természetes játékmódra. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a rendezők nem járnak eleget színházba, nem mennek le vidékre, sokszor azt hívják, aki kéznél van. De a képzéstől függetlenül: a személyiségek azok, amik érdekesek. Jakab Juli például elképesztően izgalmas és mély figura, és rendkívül fotogén is.

A MAGYAR SOROZAT, AMI TÉNYLEG JÓ, CSAK SENKI NEM TUD RÓLA

Ez rád is igaz, nem? Olyan erősnek tűnik a személyiséged, hogy sokan azt hitték, az Egynyári kalandban is kvázi magadat játszod.

Ez azért túlzás. A gesztusok az enyémek, de Luca egy 13 éves korában ragadt 19 éves, akihez a socially awkward tinédzserkoromból merítettem. Lucában nagyon benne van a sorozat írója is, Zomborácz Virág. A szarkazmusa, ahogy létezik a szociális helyzetekben. Ő egy nagyon eredeti, szuperjó karakter. Ebből a szempontból életszerű Luca, ugyanakkor ő egy rajzfilmfigura. Te jó ég, de furcsa, mégis szerethető.

A Recorderben az egyik legizgalmasabb női tévés karakterként dicsértük Lucát, tüskés személyiségét, fanyar humorát.

Lucát szerintem a fantázia szabadsága tette izgalmassá. A zabolátlansága, hogy bármit megtehetett. Imádtam az őrült dolgait. Hogy szétverhettem egy kertet, biciklizhettem banánokkal a hátamon, vezethettem hajót, telefonálhattam tetőmedencében.

MINT EGY KÉPREGÉNY, CSAK ITT A SZUPERHŐS A HUMOR -
az Egynyári kaland színészeit kérdezgettük, köztük Walters Lilit

És énekelhetted Linczényi Márkó (Antilope Kid) bolondos dalait.

Márkó iszonyú játékos, szabad ember, és nagyon viccesen tud instruálni: „Képzeld el, hogy egy réten sétálsz, és méhecskék döngicsélnek körülötted. Előtted van egy kanapé, leülsz rá. És most legyél te a méhecske!” Gyökérségnek hangzik, de működik: amikor játékba hozta a fantáziámat, tényleg másképp szólt a hangom. Crazy man.

Kedvenc dal?

A legjobban a rühes kiscicás számot élveztem (Miért ilyen bonyolult), mert az volt az első, és mert pont az, ami: gyökérkedés százon. Meg nagyon jó volt csinálni a Kicsit úgy-ot, amit Kicsi túgynak hívok. Úgy képzelem, a túgy egy apró lény, kis taknyos-nyálas hörcsöggiliszta. Azt ketten írtuk Márkóval, a többihez készen kaptuk a szöveget.

Téged is szoktak őrült vadállatnak nevezni. Ezt bóknak veszed?

Abszolút, mert azt jelenti, hogy több energiát mozgósítottam, mint amit kinéztek belőlem. A meglepetés ereje mindig jó, mert attól többnek tűnik, amit csinálsz. Ezt az anyatejjel szívtam magamba: anyámnál jó értelemben brutálisabb, ugyanakkor szigorúbb önkontrollal bíró nőt nem ismerek.

Az véletlen, hogy eddig főleg vígjátékokban szerepeltél?

Valószínűleg nem. Egy kis humorom nekem is van. Talán az iróniám miatt hívnak vígjátékokba, vagy mert van bennem valami száraz, agyasabb jelleg.

Miért jó vámpírfilmben játszani?

Mert a vámpírfilmben van valami cool, retró fless. De engem inkább az fogott meg a Drakulics elvtársban, hogy mennyire abszurd. Eléggé ki van facsarva, és a szerepem is tök más, mint az Egynyári kalandban. Ez a nő katonás szigorral próbálja elérni, amit a férfiak szoktak a férfiak világában. Állhatatos kopóként nyomul, miközben a férfiak bábuként kezelik, és kihasználják, hogy kiderítsék, tényleg vámpír-e a vámpír. Izgalmas volt ezt a kettősséget eljátszani.

Bödőcs Tiborral forgatni olyan, ahogy képzeljük?

Nagyon koncentrált és lelkiismeretes volt, és persze a hangulat is habzóbb volt tőle. Fantasztikus agya van, nagyon jó és közben kifinomult a humora.

Milyen volt tökön rúgni Kádár Jánost?

Új volt, még nem rúgtam tökön soha senkit. El is próbáltuk. Ágyékvédővel természetesen.

ezgif-5-d3d881213172.gif

Zomborácz Virág meg van róla győződve, hogy ha Amerikába születsz, már világsztár lennél.

Hát, ha úgy vesszük, hogy Magyarország egy kicsinyített mása a világnak, és kiterjesztjük, akkor se lennék világsztár, mert eddig két filmfőszerepet játszottam és egy sorozatban szerepeltem. Fantáziáltam róla gyerekként, hogy mi lett volna, ha anyukám kint marad valamelyik külföldi munkája után, de ki tudja, lehet, hogy Los Angelesben ügyvéd lettem volna. Vagy sarki fűszeres.

TIZENHAT ÚJ MAGYAR FILM, AMIT ANYÁDNAK IS LÁTNIA KELL -
a Drakulics elvtárson kívül is jönnek még jó filmek

Most épp kint vagy Angliában. Teszel lépéseket, hogy ott ne sarki fűszeres legyél?

Erasmussal vagyok kint, de mostanában valóban elkezdett motoszkálni bennem, hogy szeretnék angolul játszani. Édesapám félig ír, félig walesi volt, és nekem sincs akcentusom, így nem jelentene problémát angolul dolgozni. Ugyanakkor ijesztő is a külföld, mert hatalmas piac. Burokban nőttem, Angliában csak egy-két hetet töltöttem karácsonykor. Most vagyok kint először hónapokig, most tapogatom ki egy világváros méreteit. Színházba járok, angolul beszélek éjjel-nappal, de gyakorlati lépéseket még nem tettem. Ez még work in progress.

drakulics_elvtars_2k_rec709_fullrange_0084213_copy.jpg
Nagy Ervin és Walters Lili a Drakulics elvtárs című filmben | Forrás: InterCom

 

Vonz a hírnév?

Nem tesz boldoggá, ha ismernek. Csak az, ha emiatt érdekes emberekkel dolgozhatok. Azért volt jó, ha a Senki szigete miatt megismertek, mert Bodzsár Márk megtalált a Drakulicshoz. A többivel viszont nem tudok mit kezdeni. A híres embereknek olyan perszónájuk kering az éterben, amihez nincs túl sok közük. Eleinte azt is rettentő bénán viseltem, ha felismertek az utcán. Szégyelltem magam, hogy mégis, ki vagyok én, hogy odajöjjenek hozzám? Feszengtem, bólogattam, és vártam, hogy arrébb menjenek. Ma már normálisan viselkedek, kedves vagyok. Sokszor jó élmény egy ilyen találkozás. Mintha leomlanának a falak. Mintha nem is idegenek lennénk, mert van egy közös pont, egy sorozat, egy film, ami összeköt minket.

interjú: Soós Tamás | headerkép: Heisler Zsófia

Rendező, akivel szívesen dolgoznál: Kubrickkal a 80-as években.

Zenész, akit a lelki társadnak érzel: Karen O, a Crush Songs miatt.

Darab, amit megrendeznél: Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. Ha kész leszek rá.

Hangszer, amin bárcsak játszanál: Bármelyik, ami után a többit könnyebb megtanulni.

Színész, akivel testet cserélnél: Inkább táncosokkal cserélnék: Pina Bausch, Sasha Waltz.

Énekes, akivel duetteznél: Baby Dee.

Vámpírfilm, amibe belehabarodtál: Halhatatlan szerelmesek.

Trashfilm, amit imádsz: Rózsaszín flamingók, Faster, Pussycat! Kill! Kill!.

Zenék, amikért most rajongsz: Az utolsó három rákeresésem: Davy Graham, clippin., Drahla.

https://recorder.blog.hu/2019/10/24/_egy_kis_humorom_nekem_is_van_walters_lili-interju
„Még nem rúgtam tökön soha senkit” – Walters Lili-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2015249716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.