Filmrecorder. Mi van a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” után?

2019.10.13. 17:30, vferi

mielott_felkel_a_nap.jpg

Képzeljük el a csodálatos Amélie-t középkorú, elvált asszonyként vagy Bill Murrayt az Elveszett jelentésből, ahogy 70 évesen még depressziósabb és még cikibb reklámokat vállal! Bizonyos filmeket bűn lenne folytatni, mégis van pár pozitív példánk arra, hogy néha igenis szívet melengető érzés viszontlátni személyiségformáló filmhőseinket. Ez a cikk a Recorder magazin 75. számában jelent meg először.

Vannak filmek, amiket nem a bevételi rekordok érdekében, stúdióutasításra folytatnak, hanem azért, mert a rendező ugyanúgy nem tud szabadulni a karakterektől, mint mi, nézők. A nyáron futott a magyar mozikban az Együtt megyünk (kritikánk), amelyben Guillaume Canet csődítette össze az Apró kis hazugságok szereplőgárdáját, hogy megmutassa, hogyan alakult az életük az elmúlt nyolc évben. Az ő esetükben persze a bevétel is számít, hiszen az Apró kis hazugságok 2010-ben az aktuális Harry Potterrel küzdött az év legnézettebb filmje címért a francia mozikban.

apro.jpg

Abban persze biztosak lehetünk, hogy Canet-nál inkább a művészi ambíciók domináltak, főleg, hogy önéletrajzi elemekre építkezve, feleségével, Marion Cotillard-ral és legjobb színészhaverjaival forgathatott újra együtt. Franciaországban egyébként is vannak hagyományai az ilyen jellegű folytatásoknak, elég François Truffaut alteregójára, Antoine Doinelre gondolnunk, aki a Négyszáz csapás után még három egész estés és egy rövidfilmben is újra feltűnt évekkel később, hol különböző munkák és nők között őrlődve, hol pedig elváltan, életközépi válsággal küszködve.

antoine.jpg
Antoine Doinel az évek során

 

A jól sikerült folytatásokra példa Richard Linklater remekműve, a Mielőtt-trilógia. A Mielőtt felkel a nap 1995-ben egy volt a kallódó, X-generációs fiatalokról szóló aprócska függetlenfilmek között. A két főszereplő közt parázsló kémia, a ráérős, spontán hangulat és az esetlenül realisztikus romantika miatt nem lehetett nem szeretni, de az túlzás, hogy bárki is lélegzet-visszafojtva várta volna, hogy kiderüljön, Céline és Jesse végül találkoztak-e újra. Linklater és színészei nem verték nagy dobra, hogy közösen írják a folytatást, ami 2004-ben, a kézenfekvő Mielőtt lemegy a nap címmel Bécs után egy másik európai nagyvárosba, Párizsba helyezte át a cselekményt.

image_2.jpg
Ethan Hawke és Julie Delpy a Mielőtt lemegy a napban

 

A Mielőtt lemegy a nap minden idők egyik legjobb folytatása és szerelmesfilmje lett, pont amiatt, hogy sikerült mindent megtartania az első film bájából és természetességéből, de kilenc évvel később, fiatal harmincasként már sokkal nagyobb volt a tét: nem egy felejthetetlen nyári éjszakáról, hanem családok sorsáról döntött ez a másfél órás párizsi csatangolás. Aztán újabb kilenc év elteltével már mindenki várta a harmadik részt. Ehhez képest egész sokáig sikerült titokban tartani, hogy Görögországban éri majd utol Céline-t és Jesse-t az éjfél, illetve a középkorúak minden gondja-baja.

A Mielőtt éjfélt üt az órában már tetten érhető volt a sorozat kifulladásának pár jele (kifejezetten idegesítő például, amikor egy ebédlőasztalnál random görög mellékszereplők okoskodnak a párkapcsolatokról), Julie Delpy pedig láthatóan örömmel veri szét a szexi francia álomnőről alkotott illúzióinkat, de a trilógia befejezése hű maradt a karakterekhez és alkotóikhoz. Más kérdés, hogy a 2022-ben esedékes (nem zárták ki!) negyedik részben vajon együtt van-e még Céline és Jesse, és ha nem, akarjuk-e ezt tudni.

010_a7a13175_026.jpg
Julie Delpy és Ethan Hawke a Mielőtt éjfélt üt az órában

 

Julie Delpy befolyása egyébként érezhetően sokat nőtt a három rész alatt, és ez egybeesett saját rendezői szárnypróbálgatásaival. Éppen ezért sokan hasonlították a 2 nap Párizsbant, majd a még jobban sikerült 2 nap New Yorkbant is a Mielőtt-filmekhez és valóban közös a „vegyünk egy romantikus várost” koncepció, illetve a dialógusközpontú párkapcsolati évődések, Delpy viszont sokkal cinikusabb rendező, mint az örök álmodozó Linklater, és inkább Woody Allenhez lehetne hasonlítani a komédia/románc arányok tekintetében.

Hasonló babérokra tört Cédric Klapisch is, akinek Barcelona, Szentpétervár és New York imázsközpontja is hálával tartozik, az Erasmus-programról nem is beszélve. A Lakótársat keresünk-trilógia ugyan az ilyen típusú folytatások számos kelepcéjébe beletéved (utaljunk sokat az első részre, hozzunk vissza feleslegesen jópofa mellékszereplőket stb.), de egy cseppet sem lesz lehangolóbb az idő előrehaladtával, sőt, a harmadik részben a főhős pont ugyanolyan szórakoztató kalamajkákba keveredik elvált apaként, mint tíz évvel korábban barcelonai cserediákként. Előny, hogy nem telt el túl sok idő az egyes részek között, így a néző együtt nő fel a Romain Duris által (egyre jobban) alakított, csélcsap Xavier-vel.

lakotarsat.jpg
Romain Duris és Audrey Tautou a Lakótársat keresünk első és harmadik részében

 

Más a helyzet, amikor sokat késik a folytatás. Tíz-tizenöt év elteltével már komoly sokkot vagy kiábrándultságot okozhat a régen megszeretett figurák viszontlátása, erre a legszélsőségesebb példa a 90-es évek brit kultsorozatának, az Amíg még élünknek egy duplaepizód erejéig összetrombitált osztálytalálkozója. Míg huszonéves pályakezdő jogászként, a Cool Britannia-időszak csúcsán irtó menő brancsnak tűntek, egy évtizeddel később megkeseredett, unalmas középkorúak hatását keltették, ráadásul minden szálat csak nagyon erőltetetten, az eredeti sorozat emlékét meggyalázva sikerült elvarrni.

A tévésorozatok esetében egyébként egyre gyakoribb, hogy új évad helyett egy mozifilm hosszúságú lezárást adnak a történetnek, ami hol ténylegesen moziba is kerül (Szex és New York, Törtetők, Veronica Mars, Pusszantlak, drágám!), hol csak a tévében megy le (Deadwood, Looking, Sense8 és még idén a Transparent), de az Amíg még élünk esete azt sugallja, hogy nem szabad öt évnél tovább halogatni a visszatérést.

amig.jpg
Az Amíg még élünk főszereplői a sorozat idején és tíz évvel később

 

Ahol viszont a rendező feltétele volt, hogy lehetőleg minél több idő teljen el a két rész között, az a szintén a 90-es évek Cool Britannia-időszakának egyik szimbóluma, a Trainspotting. Noha Irvine Welsh már öt év után megírta az edinburghi junkie-k kalandjainak folytatását, Danny Boyle nem akarta egy elsietett második résszel lerombolni az első film kultikus örökségét. 20 évvel később már kibékültek a főszerepet alakító Ewan McGregorral, és készen álltak bemutatni, hogy milyen hatással van egy ember életére a végigdrogozott fiatalkor.

A T2 Trainspotting elegánsan egyensúlyozott a nosztalgiázás és a jelenkori relevancia között, de messze nem lett akkora kultfilm belőle, mint az eredetiből. Persze még így is sokkal szívesebben emlékszünk majd rá évtizedek távlatából, mint a Shop-stop 2-re, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságára, a Tőzsdecápák: A pénz nem alszikra vagy éppen a Megint tanúra.

szerző: Onozó Róbert

NAGYON NÉZNÉNK A FOLYTATÁST

Nyakunkon az élet – Ethan Hawke Winona Ryderrel együtt is örök

Moszkva tér – eltelt annyi idő, hogy ez érdekes lehessen

A nagy Lebowski – ősidők óta tervezgetik, idén már egy reklámmal is elhúzták a mézesmadzagot

Csajok – most még korai lenne, de pár év múlva muszáj lesz megtudnunk, mi lett Hannah gyerekével

Szólíts a neveden! – elvileg mindenki benne van, a regény folytatása ősszel jön

https://recorder.blog.hu/2019/10/13/filmrecorder_mi_van_a_boldogan_eltek_mig_meg_nem_haltak_utan
Filmrecorder. Mi van a „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” után?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1815217614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.