75 éves lenne a világ legjobb dalszerzője

2019.10.12. 11:09, soostamas

header_20.jpg

75 éve született az önsorsrontásban és az alulértékelt dalszerzők versenyében is magabiztosan aranyérmes Townes Van Zandt, aki épp 50 éve adta ki két, megrázóan szép alapalbumát. Nélküle talán nem lennének annyira szomorúak Nick Cave halálballadái, és egész másképp festene a mai énekes-dalszerző reneszánsz. Ez a cikk a Recorder magazin 75. számában megjelent írás bővített változata.

„Townes Van Zandt a legjobb dalszerző az egész világon, és ezt akkor is ki merem jelenteni, ha épp Bob Dylan dohányzóasztalán taposok a kovbojcsizmáimmal.” Steve Earle elhíresült mondata mindennél jobban érzékelteti, milyen forró rajongás övezte a houstoni folkénekest, akit mégis elkerült az a fajta világsztárság, amely kortársainak, Bob Dylannek és Kris Kristoffersonnak megadatott.

Townes Van Zandt a dalszerzők dalszerzője, az underground hőse, akit nem értett meg Nashville és nem értékelt érdemeinek megfelelően a countryénekesektől kovbojromantikára vágyó nagyközönség, csak ha szupersztárok, Willie Nelson, Merle Haggard vagy Emmylou Harris játszották a dalait. Van Zandt a meggyötört zsenik életét élte, akit épp az akadályozott meg a befutásban, ami kultfigurává tette: magányos, önpusztító, a legendáknak táptalajt adó életmódja, és az, hogy csak és kizárólag a dalszerzés érdekelte, a csomagolás – stúdiózás, lemezkiadás, karrierépítés – a legkevésbé sem.

townesvanzandt_with_dog_geraldine.jpg

Townes Van Zandt történetét könnyű lenne meg nem értett tehetségként, a folkzene Van Goghjaként megfesteni, de az igazság az, hogy a súlyosan alkoholista énekes-dalszerző legalább annyiszor gáncsolta magát, mint az őt átformálni igyekvő nashville-i közeg vagy a hozzá nem értő menedzsment. Legtovább három hónapig volt józan, mindenét, még az aranyfogát is elkártyázta, részegen orosz rulettet játszott a pisztolyával, és egyszer szándékosan kiesett a negyedik emeletről, hogy átélje, milyen érzés a szabadesés. Galád, de bűnbánó részeg volt, aki másnap gyerekei bocsánatáért esedezett, miután előző este a szemük láttára lőtte be magát heroinnal. Élethosszi függőségét sokan mániás depressziójának tudják be, amit a hatvanas években az azóta betiltott inzulinos sokkterápiával próbáltak kezelni. Ennek köszönhetően elvesztette gyerekkori emlékeit – életének egyetlen maradéktalanul boldog szakaszát.

Ugyanakkor Townes Van Zandt művészetét épp ezek az ellentmondások színezik hallatlanul izgalmassá. Gazdag, Texast kormányzó elitcsaládból származott, de pattogzó vakolatú, olcsó motelekben és erdőszéli kabinoknak élte le az életét, a vándorzenészére cserélve a politikus- és amerikaifocista-karriert. Zenéjét menthetetlenül szomorúnak tartják, pedig fanyar mosollyal adta elő a boldogság mögött az elmúlás fájdalmát megsejtő dalait: koncertjein előszeretettel sztorizott, mesélt vicceket martiniző apácákról, írt dalt pókerjátszmáról (Mr. Mudd & Mr. Gold), gúnyrajzot egyetemi diákszövetségről (Fraternity Blues).

Mint minden melankolikus, ő is velejéig romantikus alkat volt, aki a beteljesülés lehetetlenségét siratta. Tudta, hogy a hideg, magányos világban az embernek szüksége van a bensőségre (Don’t Take It Too Bad), de fenségesen bánatos balladáiban leküzdhetetlen távolságba helyezte a boldogságot (Colorado Girl), a folyamatosan közelgő szakítást pedig a romantikus költészet legszebb, legtisztább szóképeivel jósolta meg (None But The Rain). Nőalakjai angyalian tiszták voltak, de elérhetetlenek: vagy a halál vitte el őket (Tecumseh Valley), vagy Townes útja kanyarodott másfelé, mert tudta, a csavargás élteti, és az is lesz a halála, az ideális nő pedig csak gyönyörűséges délibábként várja az út végén.

Pőre, megrendítő

Townes Van Zandt már legelső, 1968-as nagylemezén teljes fegyverzetben pattant elénk, olyan örökérvényű klasszikusokkal, mint a Tecumseh Valley vagy az esküvője után írt és egyetlen igaz szerelméhez, a kodeinhez szóló Waiting ’Round To Die. Persze hiába: a magasra ívelő karrier ígéretét csírájában fojtotta el a For The Sake Of The Song, amit a nashville-i producer, Jack Clement a korabeli countrydivat szerint gondolt és hangszerelt túl. Melodrámai fúvóskíséretbe fojtotta és gyaloggaloppos dobolással zilálta szét Townes pőreségükben megrendítő dalait, amikkel ebben a formában sem a szélesebb közönség, sem a szűk, de lelkes rajongótábor nem tudott mit kezdeni – olyannyira, hogy állítólag a helyi rádió is csak akkor játszotta számait, ha édesanyja betelefonált a kívánságműsorba.

Nagyobb sikert és letisztultabb hangzást ért el a két, 1969 elején és végén kiadott lemez, az Our Mother The Mountain és a Townes Van Zandt, amiken mérséklődött Clement befolyása, miután a még mindig csak 25 éves énekes-dalszerző legalább annyira beleszólt a stúdiómunkálatokba, hogy ne rontsák el a dalait. A kettő közül a csupaszabb, ezért vanzandtosabb self-titled lemezt szokás jobbnak tartani – joggal: az újravett Waiting ’Round To Die és For The Sake Of The Song mellett a dobrógitáros, dühödt Lungs és az őrületeset rockoló, pompásan dylanes Fare Thee Well, Miss Carousel is ott figyel rajta –, de a felemás Our Mother The Mountain bizonyos szempontból plasztikusabban ragadja torkon a dalszerző tragédiáját. Azét a dalszerzőét, akit itt már néha segít (a címadóban új dimenziókat nyitogat a misztikus fuvoladallam), de néha még akadályoz a túláradó hangszerelés (Kathleen, St. John The Gambler), és ennek köszönhetően a frontvonalból figyelhetjük heroikus küzdelmét a körülményekkel: a negédes hangzással, ekkoriban kialakuló heroinfüggőségével, és a sajátos gitárjátékát – keveset, azt is ujjal, ritkásan pengetett – kevéssé értékelő közönséggel.

Míg a Townes Van Zandton a meztelenre vetkőző énekes-dalszerzőt, addig az első válása után írt, halálszomorú szerelmesdalokat sorjáztató Our Mother The Mountainen annak mítoszát hallhatjuk teljes pompájában. Azét a Townesét, akinek az alkohol és a drogok még nem reszelték rekedté a hangját, és akiben még ott pislákolt a pesszimisták bájos, kiforgatott optimizmusa.

Később kiadott érettebb, politikusabb, egzisztencialistább dalokat a Rake-től Nothin’-ig, To Live Is To Fly-tól Mariaig, bluesos New York-i (Delta Momma Blues) és ironikus, countrys lemezt (The Late Great Townes Van Zandt), meg egy sor bravúros koncertalbumot (a Live At The Old Quarter, Houston, Texas a konszenzusos legjobbja), amik nem kis szerepet játszottak abban, hogy kortársaira, Leonard Cohenre, Guy Clarkra, Jerry Jeff Walkerre, utódjaira, Steve Earle-re, Nick Cave-re, majd a grunge-színtérre, Mudhoneyra, Nirvanára, vagy az elmúlt évtizedben kivirágzott énekes-dalszerző reneszánszra is erősen hatott.

1995.jpg
Townes Van Zandt 1995-ben, a halála előtt két évvel

 

De ha a még jobbára ártatlan, szívfacsaróan naiv, törékeny hangú, szeretetvágyó Townest akarjuk hallani, akit nem koptatott el teljesen az élet, a függőség és a túlzásba vitt nemtörődömség, a korai, tökéletlenségükben megragadó albumait pörgessük le. Újra és újra és újra.

szöveg: Soós Tamás

A hazai énekes-dalszerző színtér két prominens zenészét is megkérdeztük, hogyan hatott rájuk Townes Van Zandt.

 

Misota Dániel (Zanzinger): Szégyen vagy sem, Townes Van Zandtet akkor ismertem meg, amikor már dühödten kiabáltam mikrofonokba különböző belvárosi klubokban. A Recorder volt főszerkesztője, Dömötör Endre mesélt róla a Beat on the Brat pultjánál, aztán hazafelé sétálva kezdtem hallgatni a For the Sake of the Song lemezt (ami után a minifesztiválunkat is elkereszteltük pár évvel később). Visszagondolva, azt hiszem, nem nagyon értettem még akkor, hogy miről van szó. Dylanről mondanám, hogy mesteri hazudozással világított meg valamilyen igazságot és szépséget, és máig tudatosan építi a maga ellentmondásos misztikumát. Egy kedves, vallásos zsidó fiú középnyugati bűntudattal, aki iszonyatos tehetséggel öltözteti fel magát mindig annak, akitől hallanod kell, amit éppen énekel. Townes Van Zandt dalai meghatározó kortársával ellentétben egy sokkal keresetlenebb és egyszerűbb helyzetből szólalnak meg. A kihúzott hátú texasi republikánus büszkeségből a peremszituációkba tartanak, amibe Van Zandt önkéntelenül is magával hurcolja az előbbi súlyát. Nekem az ő dalai a felnőtt emberbe ragadt naiv gyermeki szeretet hangján szólalnak meg, ami utóbb összetörik, mert nem talál az ideális érzelem számára ideális irányt. Mindig csodálattal néztem, ahogy ez a magas, szikár, sötét, hosszan leomló hajú, kertjében bohón lövöldöző, nagyon szép ember gitárt ragadva az emberi létezés minden súlya alatt hajlik el derékszögben, vérfagyasztó büszkeséggel.

 

Makó Dávid (The Devil’s Trade):

„Sorrow and solitude
These are the prescious things
And the only words
That are worth remembering"

(Townes Van Zandt: Nothing)

Nem tudok még egy dalszerzőt mondani, aki olyan hatással volna rám, mint ő. Másodszor játszottam a drezdai Beatpolban, amikor Nicóval, a Der Weg Einer Freiheit gitárosával a hely különös, semmihez nem hasonlítható vibrálásáról beszélgettünk – az épület túlélte a második világháborúban a majdnem teljes várost elpusztító bombázást, és az öltözőbe lépve az első plakát, ami a magyar szemnek feltűnhet, egy ’94-es VHK-koncertet reklámoz –, és arról, hogy minden alkalommal valami nagyon emelkedett hangulat uralkodik el rajtunk a színpadon, amikor megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e Townes Van Zandtet, majd a hátam mögé mutatott. Van Zandt ’94-es, utolsó előtti Európa-turnéjának plakátja volt ott. Emblematikus fotó, tökéletesen mutatja a zenész utolsó éveinek hangulatát. Mikor kiderült, hogy zenélt ugyanazon a színpadon, ahonnan én egy órája lejöttem, kifolyt a könnyem. Még három évet élt.

Townes Van Zandt karaktere és zenéje – már ha egyáltalán külön lehet, vagy külön akarjuk választani a kettőt – több szempontból is egyedülálló és irányadó. Egy olyan korszak és színtér szülöttje, amelyben a csillogás, hírnév, hatalom még akkor is kijárt a zenésznek, ha csak egyetlen olyan dalt írt, amely megközelítette a slágerlisták középmezőnyét, és még úgy is, ha az épp akkor induló és feltartóztathatatlan kokain- és puskapor-tornádóként mindent elsöprő outlaw-mozgalomhoz tartozott. Van Zandt maroknyi társával együtt – például a korai és tragikus halált halt Blaze Fowley, más néven the Ducktape Messiah – teljesen kizárta magát ebből a világból. Nem követett semmilyen trendet, nem próbált egy olyan közeg része lenni, ahol még a szabadság is csak a megfelelő rendszer relációjában volt értelmezhető, csak dalokat írt, mert az volt az egyetlen dolog, ami segíthetett neki. Dalai sem a country, sem a cowboy műfaj tematikájába nem illettek bele, saját retorikát hozott létre, amiben nem volt helye semminek, ami a mainstream közelébe engedte volna őt. Fájdalomról, elidegenedésről, magányról, elmúlásról és az utána maradó semmiről énekelt. Nem azért zenélt, mert zenész akart lenni, hanem mert nem volt más választása.

https://recorder.blog.hu/2019/10/12/75_eves_lenne_a_vilag_legjobb_dalszerzoje
75 éves lenne a világ legjobb dalszerzője

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1715213200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.