„Legyen a zeném a közös nevező” – Little Steven-interjú

2019.09.11. 11:30, Gaines

littlesteven-00554.jpg

Steven Van Zandt neve – és még inkább arca – a rockzenéből és a tévéből is ismerős lehet: ő az a fejkendős-sálas pasas, aki az E Street Bandben Bruce Springsteen mellett nyüvi a gitárt, és az az öltönyös gengszter, aki Tony Soprano jobbkeze volt a Maffiózókban. Little Steven augusztusban a budapesti Akváriumban lépett fel, akkor mesélt nekünk arról, hogy miért szenvedett a leghíresebb Springsteen-lemez felvételén, és hogy átélhetjük-e valaha életünk legszebb nyarát. Ez az interjú először a Recorder magazin 75. számában jelent meg.

A legutóbbi albumán, a Summer Of Sorceryn elmondása szerint vissza akar repíteni minket az első szerelmeink, nagy élményeink boldog nyári időszakába. Az ön életében ez milyen élményeket jelent?

Ez a nyár fikció, szinte már szimbolikus. Ellenpontnak szánom a világunkat jelenleg elborító sötétséggel szemben. Szükségünk van némi reményre, optimizmusra, amit ebben a romantikus tavaszi-nyári eszményképben találtam meg. Kicsit aggódtam, nem lesz-e nehéz megragadni ezt a fiatalkori izgatottságot – vége a sulinak, előttünk az egész nyár! Aztán elkezdtem írni a dalokat, és rájöttem, hogy pofonegyszerű. Ez a nyárról szőtt fantáziakép ott lapul mindannyiunkban a felszín alatt, mégpedig azért, mert soha nem jutunk el oda, mindig karnyújtásnál távolabb marad. Ez egyetemes dolog, mindenki emlékezni fog a nyár korlátlan lehetőségei keltette érzésre.

A lemez a 60-as, 70-es évek r&b-, soul-, funkzenéiből táplálkozik. Eklektikus zenei nyelvezet: ott van benne a doo-wop, a The Byrds, a Motown, a Sly And The Family Stone. Csak azért nyúlt vissza ezekhez a műfajokhoz, mert a fiatalkora zenéi, vagy mert ma is ezekkel tud a legjobban kifejezni valami fontosat?

Is-is. Ezeken a zenéken nőttem fel, de a fiatalkorom történetesen egybeesett egy zenei reneszánsszal. Minden idők legnagyszerűbb, legérzelemgazdagabb, legügyesebben megfogalmazott zenéi születtek akkoriban. Kiállták az idő próbáját, és mélyen belém ivódtak. Most ezeket a hatásokat olvasztom össze. A 2017-es Soulfire előtt nem terveztem, hogy valaha új lemezt fogok kiadni. Az öt 80-as évekbeli albumom kerek egész: elmondtam velük, amit akartam. Ez az új fejezet kellemes meglepetés. A Summer Of Sorceryn kitalált történeteket mesélek el, amivel még sosem próbálkoztam korábban. 12 rövidfilmet akartam írni, 12 különböző szereplővel. Általuk más-más zenei ízeket vihetek fel a lemezre a 60-as évekből. Legyen az Sam Cooke, Marvin Gaye, a blaxploitation filmek, Ennio Morricone filmzenéi.

Több fontos filmes idézet is szerepel a lemezen – a Vortex blaxploitationje, egy kórusdal az Óz, a csodák csodájából a Gravity című dalban. Ezeket kezdettől fel akarta használni?

Igen, az elején írtam egy listát arról, hogy miket képzelek az albumra, aztán összekötöttem az ötleteket és a kis jeleneteket a zenei részekkel. Örülök, ha az emberek meghallják a hatásokat a zenémben, és abban bízom, újra felfedezik ezeket eredetiben. Ha hallják a Communion című számomat, akkor például meghallgatják a Sly And The Family Stone-t; a Party Mambo után előbányásznak egy Tito Puente-lemezt.

Jól érzem, hogy ezen a lemezen inkább fel akarta vidítani a közönséget, ahelyett hogy politikai állításokat fogalmazna meg rajta? Pedig manapság egyre erősebb a nyomás a művészeken, még az apolitikus Taylor Swift is állást foglalt. Olyan, mintha ön a korábbi, nyíltan politikus korábbi lemezeihez képest az ellenkező irányba tartana.

Igen, most többnyire tartózkodtam az aktuálpolitikától. Egy művész köteles feltenni magának a kérdést: hogyan lehetek igazán hasznos? A 80-as években senki nem beszélt politikáról a hazámban. Mindenki jól elvolt Ronald Reagannel, a cowboy nagypapánkkal, aki nagyokat mosolygott a kamerába, miközben szerte a világon diktatúrákat támogattunk. Akkor úgy éreztem, rá kell világítanom az elhallgatott témákra. Jelenleg az ellenkezője igaz. A nap 24 órájában más sem folyik a tévéből, mint a politika. Minden evidens, nincs mit magyarázni. Az amerikai kormány ma büszkén kérkedik azzal, hogy a bevándorlásellenesség jegyében gyerekeket tart rács mögött. Ők maguk mondják ki. Mégis mit tehetnék hozzá? Semmit. Ez magáért beszél.

littlesteven-00614.jpg
Little Steven a budapesti Akvárium Klub színpadán | Fotó: Hegyi Júlia Lily

 

Úgy érzem, borzasztóan megosztott társadalomban élek. Egy hajszál választja el Amerikát a polgárháborútól. Ha hasznos akarok lenni művészként, össze kell hoznom az embereket. Jöhet a koncertjeimre bárki – republikánus, demokrata, baloldali, jobboldali, konzervatív, liberális –, otthon érezhetik magukat, nem lesznek megszégyenítve, két óra spirituális feltöltődés után több energiával, erővel, tisztább fejjel távozhatnak. Legyen a zeném a közös nevező, amely beindítja a párbeszédet, és áthidalja a Grand Canyon méretű megosztottságot.

BRUCE SPRINGSTEEN A-TÓL Z-IG

Bruce Springsteen az önéletrajzában azt írta, ön a Born To Run stúdiófelvételein „spontán módon, sok egzecíroztatással hangszerelte és ejtette zavarba az egyik legjobb New York-i fúvósszekció jazz-zenészeit”. Mesélne erről kicsit?

Még nem voltam az E Street Band tagja, de régóta közeli barátok voltunk Bruce-szal. Ő hívott el a stúdióba megfigyelőnek. Én az élőzene felől érkeztem, a 70-es években pedig mélyponton volt a stúdiózás, mind technikailag, mind hangulatilag. A hangmérnökök átvették az uralmat, mindent elkülönítettek egymástól, aztán a keverés során adták hozzá az „izgalmakat”. Kétségbeesetten próbálunk betörni a zeneiparba, Bruce-nak már sikerülne, erre jön a nagy csalódás, pocsékul szólnak a felvételek. Emlékszem, a földön feküdtem, megszólalt a Tenth Avenue Freeze-Out. Nem elég, hogy rémesen hangzik, megfejelik egy katasztrofális fúvósszekcióval. Bruce megkérdezte, mit gondolok, én meg a hangmérnökök, producerek füle hallatára megmondtam, hogy gáz. „Jó, akkor kezdj vele valamit!” Na most, nem voltak megfelelő diplomáciai készségeim, nem ismertem senkit, nem érdekelt más, csak hogy elvégezzük a melót. Szépen elénekeltem a fúvósoknak, mit játsszanak, és az került fel a lemezre. Fogalmam sem volt, hogy a világ legmenőbb sessionzenészeit ugráltatom.

00_sopranos6_10_75_06.jpg
James Gandolfini és Steven Van Zandt a Maffiózókban | Fotó: HBO

 

Fontos mellékszerepet játszott a Maffiózókban, majd főszereplőként és társíróként hozta létre a Lillyhammer című sorozatot. Az E Street Bandben is előbb a főnök jobbkeze, majd szólókarrierjében frontember lett. Zenében és tévében is igényelte, hogy jobban a saját lábára álljon?

Az biztos, hogy a Lillyhammerben alkalmazni tudtam mindazt, amit a Maffiózókban tanultam. A Maffiózók előtt sosem színészkedtem, kitanultam egy új szakmát; először azt sajátítottam el, aztán jött az írás, a producerkedés. A Lillyhammer fináléját én rendeztem. Minden szakmát menet közben, élesben tanulok ki. Nem tudom, miért így alakult. A munkának szentelem magam, magamba szívok mindent, megélem, megfigyelem, kérdezek, tanulok, aztán fejest ugrom. A Lillyhammerre nagyon büszke vagyok: ez az egyik első európai sikersorozat, amit nem remake-eltek Amerikában, hanem eredetiben, felirattal tűzték műsorra; nemzetközi tévés díjakat nyertünk. Ez volt a Netflix első sorozata, amikor még az emberek azt se tudták, mi az a Netflix.

Ott volt a Netflix kezdeteinél, és abban a sorozatban is, ami feltette az HBO-t a térképre.

Jó helyen voltam jó időben.

interjú: Huszár András
headerfotó: Hegyi Júlia Lily

https://recorder.blog.hu/2019/09/11/_legyen_a_zenem_a_kozos_nevezo_little_steven-interju
„Legyen a zeném a közös nevező” – Little Steven-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr2415041914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.