Él-e még a „blufunk”? – Keziah Jones-koncertbeszámoló

2019.09.05. 10:58, Gaines

keziah.jpg

A nigériai születésű, székhelyét pedig hol Londonba, hol Párizsba, hol Lagosba áthelyező gitáros-énekes-dalszerző, Keziah Jones került abba a szerencsés helyzetbe, hogy zenekarával megnyithatta a több évtizedes múltra visszatekintő bécsi Porgy & Bess klub őszi évadát. Jones a kilencvenes évek elején aggatta magára – és egyúttal kimagaslóan sikerült debütáló albumára – a blufunk műfaji meghatározást, ami csak akkor tűnik szerénytelenségnek, ha nem tudjuk, hogy a blues, a funk és az unortodox popzene miféle robbanékony, ritmikus és újszerű elegyét sikerült megalkotnia. Munkatempója és egész pályája hasonlóan öntörvényűnek mondható, az elmúlt két évtizedben mindössze négy nagylemezt készített, és bár a tavalyi évben játszott Belgrádban, Zágrábban és Ljubljanában is, a magyar színpadokat mindeddig elkerülte. Ezúttal Bécsben sikerült utolérnünk. Koncertbeszámoló.

Keziah Jones leginkább az 1992-ben megjelent Blufunk Is A Fact! című bemutatkozó albuma és az azt követő, pályacsúcsnak is mondható Million Miles From Home kislemeze idején állt az érdeklődés középpontjában. Utóbbinak klipje még némi adásidőhöz is juttatta a zenei közízlést formáló MTV-n, és tűnt ki ellenállhatatlan, funkos ritmizálásával, nyers, szikár gitárjátékával az akkori – nem mellékesen igen erős – zenei felhozatalból. Ezt követően Jones máig tartó alkotói hullámzásba került, és ráérősen, úgy négy-hat évente ejtett el egy-egy újabb nagylemezt. Néha már azt is gondolhattuk, hogy felhagyott a zenéléssel, amikor is az őt kifejezetten követők meglepődve felkiálthattak egy újabb album megjelenésének örömén. A hullámzás sajnos zeneileg is értendő, a legutolsó, Captain Rugged című LP még a legkitartóbb hallgatókat is próbára tette. Paradox módon a kereskedelmileg legsikeresebb korongja épp a viszonylag kései 2008-as Nigerian Wood volt, ami összesen 43 hetet töltött a francia eladási listákon, egészen a negyedik helyig kúszva. Jones egyértelműen Franciaországban a legerősebb, köszönhetően annak, hogy fő bázisa Párizs és turnéival is a francia régiót dolgozta meg legintenzívebben.

keziah_2.jpg

A hagyományosan jazzklubként működő, patinás Porgy & Bess egy jó ideje teret ad szélesebb körű független zenei törekvéseknek is, így kerülhetett őszi műsorára Keziah Jones mellett például az amerikai Joan As Police Woman (aki 2010-ben a budapesti Trafóban is remek koncertet adott), valamint a „skót Interpol”-nak becézett The Twilight Sad is. A közönség ennek megfelelően nyitott szellemiségű, s amint az bebizonyosodik, egyrészt a dalokat ismerő ősrajongókból, másrészt a zenei újdonságokra fogékony törzsközönségből áll, akik szívesen meghallgatják, hogy ki is játszik a klub nyitóbuliján. Így a közel teltházat jelentő 300 fő részéről Jones kellően meleg fogadtatásban részesül, amikor kalapban és meztelen felsőtestre vett zakóban kilép a színpadra két zenésztársával, Peter Martin basszusgitárossal és Joshua McKenzie dobossal.  

Ami másnak hatalmas öngól, Jonesnak inkább egy jóleső fricska: bemutatkozásként le is tudja legnagyobb slágerét, a Million Miles From Home-ot, amikor még a hangzás is ásítozva ébredezik és a basszusgitár olyanokat mordul, mintha az azt kezelő Martinnak gyomorbántalmai lennének. Miközben a technikusok korrigálnak, Jones gitárja már szépen csilingel és ad ízelítőt abból a feszes, szögellően funkos játékból, amin nem fognak az évtizedek sem. Az irányt tartják az első nagylemez nyitódalával, a The Wisdom Behind The Smile-lal tovább visznek minket abba a korszakba, ahol Jones megalkotta a védjegyévé vált hangzásvilágot.

A Black Orpheus albumról előcsalogatott, keményen pattogó Kpafuca egyértelművé teszi, hogy Jones élőben a dinamikusabb, intenzívebb számaira akar koncentrálni, és ezt jogosan teszi, mivel a kései lemezein eluralkodó balladisztikus-merengős hangzásvilág már a felvételeken is kevésbé áll jól neki (bár az első lemezét záró Pleasure Is Kisses Within kitűnő példa arra, hogy ehhez is nagyon ért, ha kell). Ösztönös ritmusgitáros, aki mindent vibráló dinamikával, laza hanyagsággal párosuló végtelen feszességgel, vagy épp levegős egyszerűséggel, letisztultsággal fejez ki. Ennek kellemes mellékhatása, hogy a zenéjére lehetetlen egy helyben maradni.

A Dear Mr. Cooperben Prince korai repetitív funkjának hatása érvényesül, és Jones el is mondja, hogy mennyire szereti őt, aztán George Clintont, Rick Jamest, Fela Kutit, valamint a jazz nagy klasszikusait is. Ám a kötődés velük sokkal inkább tűnik spirituálisnak, mint zeneinek, Jones blufunkja inkább csak ihletet merít, szintetizál, esetleg tiszteleg, nem érződik az egyenesági rokonság egyikükkel sem.

A zenekar számára óriási fegyvertényt jelent a dobok mögött ülő afrofrizurás-szemüveges Joshua McKenzie, aki azt a fajta ruganyos, folyékony játékot képviseli, amit önmagában, minden más hangszer nélkül is órákon keresztül lehetne hallgatni. Amikor belekezd a Funderlying Undermentals témájába, az olyan mértékben zsíros és lüktető, hogy vastag dobütemekre áhítozó hiphop-producerek kerülnének az ájulás szélére, ha meghallanák. Mindezt ráadásul Jones eleinte egy közönségdolgoztató, kissé vendéglátós jammelésnek álcázza, énekeltetve rá a nézőket, ami más esetben sokakat a bárpult felé terelne, de ő ezt is olyan természetességgel adja elő és olyan harapósan ellenpontozza gitárjával, hogy a legellenállóbbak is megenyhülnek. Amikor végül a konkrét szám előbújik az improvizáció köntöséből, nyilvánvalóvá válik, hogy Jones az egyik legtehetségesebb, legkeményebb funkoló, akit színpadon láthatunk, és ha megvan a dal, a keret, amiben kibontakozhat, akkor megállíthatatlan.    

A Where’s Life? az életmű egyik legérdekesebb, különös hangulatot árasztó száma, és egyúttal az, amelyik a legközelebb áll a popdal formátumához. Úgy képzelem, hogy Jones a fő motívumát álmából fölkelve írta meg, vagy talán épp álmában, olyannyira légies, és mégis hordozza a funk ritmikus esszenciáját. Ezt a fajta spontán zenei könnyedséget tanulni nem lehet, ez Jones tehetségéből jön. És ez így elég is, a dalt nem szükséges nagyon bonyolítani, hiszen ringatja a gitár, McKenzie szellős groove-ja és Martin basszusának diszkréten melodikus futamai.

Ezen a ponton Jones valószínűleg rájön, hogy a leginkább koncertképes dalai elfogytak, ezekből – különösen az utóbbi időben – sajnos limitált mennyiséget is írt. Talán ide vehetnénk az első lemez fennmaradó részét, de azért ennek eljátszása mégiscsak nehezen érthető nosztalgiázás lenne (talán majd a Blufunk is a Fact! 30 éves jubileumi turnéján). Így egy másik megoldást választ: egy három dalból álló és kicsit főhajtásszerűen működő feldolgozás-blokk kerül terítékre: Rick Jamestől a Below The Funk (Pass the J), Bob Dylantől az All Along The Watchtower, és Bob Marley-tól a War. A Below The Funk a korábbi Funderlying Undermentalshoz hasonlóan egy elnyújtott, izzasztó jammeléssé válik, ami közben valódi tócsa keletkezik Jones mikrofonállványának tövében. Dylan sokat feldolgozott klasszikusát Jimi Hendrix verzióján keresztül teszi magáévá, aki bevallottan nagy kedvence, de míg Hendrixnek lételeme a szóló, Jones az erre való helyet is ütemes zakatolással tölti meg, lényegében összefoglalva zenei hitvallását: a ritmus mindenek felett. A felturbózott tempójú War pedig agresszív, kérlelhetetlen kétakkordos funkolásba sújtja Marley laza tónusait, megszállottan, sürgetően vezetve elő a békekövetelésként működő dalszöveget, amelyet Marley annak idején Hailé Szelasszié etióp császár az ENSZ előtt elmondott 1963-as beszédére alapozott.      

A tomboló közönség által követelt ráadás a Rhythm Is Love lenne, de az erősítők gyomorproblémái hirtelen visszatérnek, úgyhogy Jones megszabadul gitárjától, a ritmusszekció által kísérve pedig az ének nagy részét is már inkább a közönség vállalja magára. A technikai malőrért egy ilyen showman mégiscsak szeretne kárpótlást nyújtani, úgyhogy Jones búcsúként még egy rövid örömzenélésre instruálja társait, ha a közönségnek az eddigi nem lett volna elég. Aki teheti, nézze meg egyszer ezt a tehetséges zenészt, és fedezze fel magának az általa megteremtett mini-műfaj alulértékelt gyöngyszemét, a Blufunk Is A Fact!-et. 

Szerző: Kucsma Tamás

Keziah Jones az 1994-es Montreux-i Jazz Fesztiválon:

a Million Miles From Home klipje:

a bemutatkozó csúcsmű:

https://recorder.blog.hu/2019/09/05/el-e_meg_a_blufunk_keziah_jones-koncertbeszamolo
Él-e még a „blufunk”? – Keziah Jones-koncertbeszámoló

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9315040928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.