Filmrecorder. Aretha Franklint nemcsak hallani, látni is kell – Amazing Grace (filmkritika)

Napra pontosan egy éve, 2018. augusztus 16-án hunyt el Aretha Franklin, a soul királynője, minden idők egyik legnagyobb énekese. A Franklin legendás 1972-es templomi koncertjét megörökítő filmet, az Amazing Grace-t júliusban volt szerencsénk megnézni a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon, ennek az egyedülálló, nagyszerű koncertfilmnek a kritikájával emlékezünk a sztár pályafutásának egyik csúcspontjára.

Az Amazing Grace-nek már a keletkezéstörténete is filmbe illően fordulatos. Aretha Franklin 1972-ben világsztárként tért vissza a gyökereihez, a gospel világához, és egy Los Angeles-i baptista templomban két egymást követő este tartott koncertet, zenekarát gospelkórussal kiegészítve (Southern California Community Choir). Az itt készült élő lemezfelvétel minden idők legkelendőbb gospelalbuma lett. Sydney Pollack (még évekkel A keselyű három napja és az Aranyoskám előtt) egy forgatóstábbal is rögzítette az előadást, mivel azonban nem használt csapót, az utómunkák során nem tudták szinkronba hozni a képet és a hangot. A nyersanyagot a 2000-es évek közepén sikerült korrigálni, ám az énekesnő ezt követően több alkalommal is peres úton letiltotta a filmet, mondván, az engedélye nélkül használják az arcát. Végül Franklin tavalyi halála után a család egyezett bele, hogy napvilágot láthasson a film.

Rögtön felvetődik a kérdés, valójában kinek is tulajdonítsuk az Amazing Grace-t. Pollacknak, a rendezőnek, aki eldöntötte, milyen filmes megközelítésben örökítsék meg a koncertet, ám 2008-ban elhunyt, így nem lehetett ott a végső változat létrehozásánál? Alan Elliottnak, a producernek, aki egy évtizeden keresztül bábáskodott a film befejezése felett, és aki eljuttatta a nézőkhöz? Jeff Buchanannek, a vágónak, aki a nyersanyagból kiválogatta és összefűzte a filmben látható snitteket, és 87 perces formába öntötte a produkciót?

A szerzőiségért természetesen magának Franklinnek is bőven joga volna ringbe szállni, és legalábbis ellentmondásos érzés annak tudatában megnézni az Amazing Grace-t, hogy az énekesnő kifejezett szándékával megyünk szembe. Ám az az igazság, hogy önző film- és zenerajongó énünk nem lehet elég hálás azért, hogy a koncertfilm nem tűnt el örökre a süllyesztőben. Az Amazing Grace ugyanis páratlan dokumentum, amely azok számára is rengeteg pluszt nyújthat, akik rongyosra hallgatták az albumot; már-már vallásos élmény, amire bátran aggathatjuk az egyébként elkoptatott „transzcendens” jelzőt.

A POPZENE EGYIK LEGJOBB ÉLETMŰVÉT, ARETHA FRANKLIN DISZKOGRÁFIÁJÁT ITT VETTÜK ÁT

A környezet kapásból megteremti azt az emelkedett, felfokozott hangulatot, amelybe a film beengedi nézőit: a templom padsorait szinte kizárólag afro-amerikaiak töltik meg, akiknek a Franklin zongorista-énekes jobbkezeként feltűnő James Cleveland gospelénekes a koncert előtt megmondja, nyugodtan tegyék azt, amit egy istentiszteleten szoktak, hagyják, hogy a zene által kiváltott érzelmek felszínre törjenek. Jópofa dolog kiszúrni a tömegben Mick Jaggert, de az átszellemült közönség együttes erővel, az előadókkal és a zenével együtt lélegző gyülekezetként mossa el a határvonalat a mise és a sztárok előtti hódolat között.

Sydney Pollack és csapata pedig elsősorban azt a célt tűzi ki maga elé, hogy minket is bevonjon ebbe a közösségi élménybe. A 70-es évek amerikai újhullámos filmforradalmát tapossuk, és Pollack alaposan kigondolt stratégiák helyett improvizatív, intim módon, a modern kori koncertfilmek bevett szokásai felől tekintve radikálisnak ható spontaneitással ragadja meg a koncert egyszeri és megismételhetetlen jellegét. Az operatőrök folyamatosan mozognak, keresik az elleshető pillanatokat. Szokatlan kameraszögeket választanak: hol a zongora alsó sarkából filmeznek, hol a kórus mögül; egyszer szuperközelikkel véve Franklint, másszor totálokban, amelyek egyesítik a megosztott teret: a kórus is közönséggé, gyülekezetté válik, és fordítva.

A film megtehetné, hogy végig Aretha Franklint mutatja, ehelyett újra meg újra főszereplővé emel ki egy-egy ismeretlen arcot a tömegből. Mondjuk, a címadó, kolosszális erejű Amazing Grace alatt hosszú percekig rajta marad egy kórustagon, amint könnyes szemmel, eksztázisban roggyan meg a sztár énekhangjának súlya alatt. Vagy Clevelandet nézi, aki felindultságában eldobja kendőjét, amivel törölgette magát. Emlékezetes figuraként vonultatja fel az energikus kórusvezető Alexander Hamiltont, a közönség soraiból táncra perdülő átlagembert és az első sorban ájuldozó Clara Ward gospellegendát. Vagy Franklin édesapját, aki odaugrik zongorázó lányához megtörölgetni a homlokát, mint egy műtőssegéd az életveszélyes operációt végző sebésznek, vagy a révületben lévő sámánnak a társa – egyszerre szakrális és családi, emberi gesztussal.

Egészen elképesztő, milyen megfeszített koncentrációval, intenzitással csinálja végig ezt a két koncertet Aretha Franklin. Semmi fakszni, semmi allűr, csak egy alacsony, sebezhetőnek látszó nő, aki mindenét odaadja a közönségnek. Tudjuk, hogy zseniális énekesnő, egyedülálló hangterjedelemmel, dinamikai váltásokkal, érzelmi gazdagsággal. De azt nem láthatjuk a lemez hallgatása közben, mennyire igénybe veszi fizikailag az előadás. Több hektoliternyi verejtéket izzad ki magából, egy ponton túl már alig áll a lábán, és a kamera elkapja, ahogy Cleveland hátulról megtámogatja, ő pedig belekapaszkodik a segítő kézbe. Olyan energiák örvénylenek, járnak körbe a templomi koncertteremben, amelyekkel a jelenlévők megtartják, felemelik egymást – a közönség a kórust, a kórus a zenészeket, a zenészek az énekesnőt, az énekesnő mindenkit. Ekkor már nem számít, hiszünk-e bármilyen magasabb rendű teremtőben, spiritualitásban. Arethával már ott vagyunk.

szerző: Huszár András

A film megvásárolható DVD-n és digitális formában, például az Amazonon.