Szomorú számok züllött szerelmeseknek – The National-portré

2019.08.07. 17:46, soostamas

header_17.jpg

Az idén húszéves The National az esélytelenek nyugalmával nőtt túl a Strokeson és az Interpolon, és pont a gitárzene hanyatlása idején váltak megkerülhetetlen fesztiválheadlinerré. De hogyan vitték be az indie rockot a múzeumokba? És mivel tréfálták meg Obamát? A zenekar 8 év után végre visszatér a Szigetre, mi pedig mindent elmagyarázunk a geekeknek arról, hogyan lettek korunk meghatározó rocksztárjai a búval bélelt irodisták, akiknek a papírforma szerint soha nem lett volna szabad rocksztároknak lenniük. Ez a Recorder magazin 74. számában megjelent írás bővített változata.

2001, New York City, Manhattan. A Strokes egykezűleg kirobbantja az új rock-, az Interpol pedig a divatforradalmat, miközben a szélről öt rosszul öltözött, torzonborz alak figyel, akik épp zsírosra keresik magukat a dotkomlufiban, és csak azért játszanak zenekarban, hogy kikapcsolódjanak, füvezzenek, borozzanak. Amikor megjelenik a korszakformáló Is This It, ők is kihozzák első, még altcountryt kóstolgató lemezüket. Nincsenek világmegváltó terveik, a kiadók mellett a sajtó és a közönség se figyel rájuk: az első turnén lopott sörért, frankfurti foglaltházakban, a csaposnak meg az énekes anyjának játszanak. Aztán egyik nap a Spin magazin munkatársa kopog be a próbatermükbe, hogy címlapra fotózza a szomszéd együttest: az Interpolt. A National-tagok a helyükre botladoznak a lámpák és kábelek közt, és arra gondolnak: ha nekik sikerült, nekünk is fog. És ez a legnagyobb rock and roll-sztori, amit el tudnak mesélni magukról.

Fiatalon talált meg a bánat

A Nationalnek nincs jól csengő eredettörténete, mert a hagyományos úton futottak be: évről évre, lemezről lemezre, turnéról turnéra lettek egyre jobbak, és gyűjtögették össze egyesével a rajongókat. A Yeah Yeah Yeahst, a TV on the Radiót, a The Walkment vagy a Liarst is felszínre dobó indiehullámot ők nem tudták meglovagolni a 2000-es évek elején, mert későn érő típusok, akiknek két nagy- és egy kislemezt is meg kellett írniuk, mire rátalálták a saját hangjukra. Bár már az útkereső debütáláson (a honlapcím-adó American Mary) és az ars poeticát megfogalmazó Sad Songs For Dirty Loversön is akadtak emlékezetes dalok (a posztrockosan kavargó Available vagy a Matt Berninger énekes öngúnnyal kevert önsajnálatát előrevetítő Cardinal Head), a tipikus National-hangzás csak a Cherry Tree EP-n ütötte fel a fejét. Álmos középtempó, mindenre ráterülő melankólia, és olyan búbánatos alig-ének, amit a szomszéd bárszéken ülve, két whisky között dünnyög a fülünkbe egy szerelemtől ittas bariton.

Véletlen vagy sem, de a 2004-es középlemez megjelenésével esett egybe, hogy még az a Matt Berninger is otthagyta jól fizető munkáját, aki grafikusként a Viagrának és a Metropolitan Művészeti Múzeumnak is tervezett netes reklámkampányt, és a dotkomlufi kidurranása előtt egymillió dollárt ért a fejvadászok szemében.

MATT BERNINGERREL MÉG 2011-BEN BESZÉLGETTÜNK

A National frontembereként viszont annál is többet, miután a 2005-ös Alligator album meghozta a széleskörű szakmai elismerést, a relatív közönségsikert (97 ezer példányban kelt el Amerikában), és a kiadós szerződést is nekik (saját finanszírozású lemezeik után a brit indie Beggars Banquethez szerződtek, és a mai napig a Baggers tulajdonolta 4AD-nél vannak). A nagy nyomás – válások és befutási kényszer – inspiráló árnyékában készült Boxer az indierock- és posztpunk-öröklistákra is felhelyezte a zenekart, a fokozott popérzékenységet mutató High Violettel pedig behúzták a mesterhármasukat, amit azóta sem sikerült felülmúlniuk, hiába próbálkoztak vele.

Az értelmiségi szomorúság kísérőzenéje

Az időzítés tökéletes volt – vagyis így volt tökéletes. A nullás évek elején az angolszász szaksajtó a Strokes zilált rockjának a bűvöletében élt, a National vállaltan intellektuális bánatzenéje valószínűleg akkor sem talált volna értő fülekre, ha már az első lemezen teljes pompájában tárul elénk. Ezt húzza alá a zenekar gyakran mesélt rémálma az Alligator lemezbemutató turnéjáról, ahol a közönség nagy része egyszerűen hazasétált az előzenekar Clap Your Hands Say Yeah sistergő koncertje után.

- - - - - - - - - -

ÖT RITKASÁG A NATIONAL ZENÉSZEITŐL

Nancy: Ruther 3429 A Berninger mamájáról elnevezett zenekart még akkor alapította Matt Berninger és a basszusgitáros Scott Devendorf, amikor az ohiói művészegyetemre jártak, és azt vallották, hogy a Pavement a világ legjobb zenekara. Egyetlen lemezük jelent meg, amiről öt szám letölthető innen.

Project Nim: Miután a Dressner testvérek megunták, hogy punkot játszanak a Flaming Intestines (Lángoló Belek) nevű zenekarukkal, és bohócsipkában Led Zeppelint az iskolai bálon, összehozták ezt a folkrockzenekart, amellyel három lemezt is megjelentettek. Amik olyan ritkaságnak számítanak, hogy a Youtube-ról nem, csak a Redditről lehet levadászni őket.

Morning Dew: A National melankolikus minimalizmusa és a hippi jamzenekar Grateful Dead csak papíron összeegyeztethetetlen párosítás – a Day of the Dead című jótékonysági tribute lemezre vett végeredmény valami olyasmi, mintha Nick Cave mormogná az orra alá a The Endet a Doorstól hajnalban, hazafelé, félrészegen.

So Far Around The Bend: Paradoxon vagy sem, de ez az AIDS-kezelésre fordított, jótékonysági lemezre (Dark Was the Night) írt szám a legpozitívabb kisugárzású National-dal.

A visszatérő OST: A klasszikus zeneszerzőként is (hiper)aktív Bryce Dessner legnevesebb filmzenéje Ryuichi Sakamotóval és a német elektronikus zenész Alva Notóval.

visszatero.jpg

- - - - - - - - - -

A nullás évek második felére azonban a New York-i rockforradalom letette a fegyvereit. A Strokes sosem tudta megismételni a debüt sikerét és pláne jelentőségét, az Interpol, még ha sokáig izgalmasan is, de ismételni kezdte magát, a kulturális élet központja pedig szép lassan áttevődött Manhattanből Brooklynba, ahonnan a National mellett olyan bandák nőttek ki, mint a Yeasayer, a Grizzly Bear, a Dirty Projectors vagy az LCD Soundsystem.

A divatikonok és elérhetetlen rocksztárok átadták helyüket az érzékeny, szorongó, szemüveges férfiaknak, a két-háromperces vadóckodások pedig a globális felmelegedésről és szociális fóbiákról szóló megfejtéseknek. A széljárás a Nationalnek kedvezett, mert míg az újrock megüresedett frontján az MGMT, a Franz Ferdinand és társaik visszavezették a rock and rollt a születési helyére, vagyis a táncparkettre, addig ők valami olyat csinálhattak, amit más nem, és látványos(an intellektuális) alternatíváját nyújtották mind az eljelentéktelenedő Strokes-, mind a magát ájulásig bulizó dancerock-vonulatnak.

2005 után a National lett az értelmiségi szomorúság kísérőzenéje, mert a zenekar végre szinkronba került a korhangulattal. Berningerék mély átérzéssel énekelték meg a multis melókban kiüresedő középosztály rossz közérzetét (Theory Of The Crows, Baby, We’ll Be Fine), skiccelték fel a vesztébe félálomban rohanó Amerika gúnyrajzát (Fake Empire), és úgy egyáltalán, az elhúzódó, alaptalan háborúkban és a gazdasági világválságban megroppant amerikaiak szorongásait (Karen).

Túlélték azt is, hogy az elmúlt évtizedben lépésről lépésre futott ki a talaj a gitárzenék alól, mert a Trouble Will Find Me-vel dúsan hangszerelt, igényes kamarapopra cserélték a rajtuk amúgy is lötyögő műfaji címkét, az indie rockot, másrészt meggyőzően ringatták bele a rajongókat abba az illúzióba, hogy a Nationellel nagybetűs művészetet hallgatnak, klasszikus zenét segítségül hívó hangszereléssel és Leonard Cohennek is becsületére váló szövegekkel. Nem csoda, hogy végül a múzeumokba is bevitték az indie rockot, és Ragnar Kjartasson A Lot Of Sorrow kiállításán hat órán át játszották végtelenítve a Sorrow-t a Modern Művészeti Múzeumban – és ez pont olyan transzba ejtő, meditatív élmény volt, mint bármelyik besztofos National-élőshow.

sorrow.jpg
A The National fellépése az A Lot Of Sorrows-kiállításon a MOME-ban | Fotó: Charles Roussel

 

Pont úgy szomorú, mint én

Az amerikai rockzene és kultúra tektonikai mozgásainál volt egy sokkal nyilvánvalóbb oka is a National befutásának, mégpedig az, hogy 2005 és 2010 között egymás sarkára taposva gurultak ki belőlük az olyan remekművek, mint a Mr. November, a Squalor Victoria vagy a Bloodbuzz Ohio, amik semmi másra nem hasonlítottak, csak a Nationalre. Arra a Nationalre, amelynek közértben dúdolható slágerei ugyan nincsenek, de önálló zenei világa nagyon is.

Ennek alapját a reinkarnálódott John Lennon, azaz Bryan Devendorf finoman pumpáló dobolása mellett a zeneszerző-gitáros ikrek, Aaron és Bryce Dessner egyszerűen bonyolult dallamai adják, akik Berninger gyászos baritonja alá általában grandiózusan szép, felemelő harmóniát feszítenek ellenpontként. A Nationalé a finomságok zenéje: a Fake Empire-t például négyharmados poliritmusban csalinkázó zongorával kezdik, amit Steve Reichtől, és nem egy indie rockzenekartól várna az ember: ez az előnye annak, ha a zenei alapokat egymással telepatikus kapcsolatban álló ikrek írják, akik közül az egyik klasszikus gitárszakot végzett.

A National zenéje álmodozó hangulatú, és terapeutikus, és nemcsak azért, mert az énekes zavarba ejtően intim félelmeket vetít bele a szövegeibe. Hanem szó szerint is: a depresszióval küzdő (ikreknél az egyik testvér állítólag hajlamos rá) Aaron Dessner szándékoltan meditatív zenét szerez, amelyben óvatosan körözgetnek egy dallam, egy ritmus körül, majd tovább fokozzák, duzzasztják amúgy posztrockosan, hogy a katartikus csúcsponton kieresszék a feszültséget és feloldozzák a hallgatót (Start A War, Apartment Story, Fake Empire, meg a fél diszkográfia).

Ez a dinamika húzza magával Berninger lomhán motyogó énekét is, aki kétségtelenül a zenekar adu ásza. Nationalt ugyanis azért hallgat az ember, hogy újra meg újra elmerüljön az ő elegánsan borongó baritonjában, na meg a szociális szorongásait, halódó párkapcsolatait és részeg önáltatásait kitáró szövegeiben.

Az énekes szabad asszociációk mentén haladó, öniróniától a szürreálisig jutó sorai lenyűgöző biztossággal keltik azt az érzést, hogy ő is pont úgy szomorú, mint én – már ha az az én történetesen egy középosztálybeli, önkifejezési nehézségekkel küzdő, túlérzékeny valaki, aki mindig olyan bulikban dülöngél félrészegen, amikbe el se akart menni, és kínos szexbe vagy végeláthatatlan önostorozó monológokba keveredik önmagával, de sosincs fontosabb problémája a saját szerelmi bánatánál.

„Don't you wanna be popular culture?”

Persze abban a korban, amikor a macsó ideálok helyére az érzékenyen szenvedő, figyelmes férfiak léptek, és még James Bond is az elszalajtott szerelmeit gyászolja és alkoholizmusnak éli meg a martinizést, nem csoda, ha Matt Berninger lett az ezredforduló óta tartó, kollektív depressziónk legszórakoztatóbban szenvedő krónikása. A National zenéje ugyanis mindig is érzékenyen rezonált a társadalmi változásokra, a minket körbevevő politikai és kulturális környezetre. Ebben sok a véletlen is: első lemezüket szinte rögtön a szeptember 11-ei terrortámadás után hozták ki, a Trouble Will Find Me-vel aznap kezdtek stúdiózni, amikor a Sandy hurrikán lecsapott New Yorkra, az I Am Easy To Find turnéja pedig tíz perccel azután startolt Párizsban, hogy kigyulladt a Notre Dame – a National így akaratlanul is nemzeti traumák feldolgozásának lett a soundtrackje.

De említhetnénk a Fake Empire történetét is, amit eredetileg a Bush-éra kritikájaként vetettek papírra, de az Obama-stábnak annyira megtetszett az optimista zongoratéma, hogy – a Bush alatt katatón állapotban élőket ironikusan fricskázó szöveg nélkül – bevágták a változással kampányoló videójuk alá. A nyíltan demokrata kötődésű National ezután fellépett Obama kampányrendezvényein, és egy Mr. November feliratú pólót is készített a 2008. novemberi választásokra Obama arcképével, ami persze szintén fricska volt némileg, hiszen a Mr. November eredetileg a Bushsal szemben alulmaradt John Kerry szenátorról szólt, és arról, milyen nyomasztó és stresszes nap mint nap eljátszani az elnökjelölt szerepét.

Az elmúlt években azonban egyre tudatosabban reagált a National a megszaporodó válságokra: szokásukhoz hűen szerelmes dalcsokornak álcázva, de a Sleep Well Beasttel megírták a maguk Trump-lemezét, az idei I Am Easy To Finddal pedig elkészítették a perfekt #metoo-albumot anélkül, hogy effektíve zaklatásokról vagy szexuális visszaélésekről énekeltek volna. Egyszerűen azáltal, hogy előtérbe tessékelték a zenekart évek óta kisegítő nőket, a vendégénekeseket Sharon Van Ettentől Lisa Hanniganig, de legfőképp Matt feleségét, Carin Bessert, aki már az Alligator óta javítgatja, a Sleep Well Beast óta pedig négykezesként együtt írja Matt-tel a zenekar szövegeit, amik az énekes bevallása szerint egytől egyig Carinról szólnak.

AZ I AM EASY TO FIND LEMEZ- ÉS FILMKRITIKÁJA

feleseggel.jpg
Matt Berninger és Carin Besser

 

Az I Am Easy To Find dalszövegeiben a monológokat ebből kifolyólag a párbeszéd váltotta fel, és a National-identitás gerincét adó Berninger úgy vonult hátrébb a duettekben, hogy a zene azt csak ritkán sínylette meg. Legszebb pillanatai, például az Oblivions is ebből a kooperációból született, ami még inkább ráirányítja a figyelmet arra, hogy a National mindig is afféle családi zenekarként működött, és nem csak azért, mert a tagságát Matt mellett két testvérpár alkotja. Figyeltek rá, hogy függetlenül, baráti körben alkossanak: a sokszor csak névleg indie pályatársakkal ellentétben sosem szerződtek nagykiadóhoz, a magasabb fizetést feláldozták a teljes alkotói kontrollért, vendégnek pedig az ismerőseiket hívták meg Stufjan Stevenstől a Bon Iver-es Justin Vernonig.

Legfrissebb lemezükkel ezt a tág családi együttműködést emelték a zenekart működtető filozófiává. A National ugyanis nemcsak a megújulás lehetőségét kutatja a különböző kollaborációkban, hanem a nagyipari zenekészítés alternatíváját is saját, zenészekre szabott streamingoldallal (PEOPLE), jótékonysági célokra ajánlott antológialemezekkel (az indierock-névsorolvasásnak is beillő Dark Was the Night és a Grateful Dead-tribute Day of the Dead), és a tagok különféle mellékprojektjeivel (El Vy, Big Red Machine, LNZNDRF, Pfarmers, Clogs). Arra törekszenek, hogy a zene mellett a zeneiparban is kialakítsák a maguk safe space-ét, és átmentsenek oda valamit abból az empátiából és jóhiszemű, ügyek mellé álló értelmiségi létből, amitől ugyan sosem tűntek vagány rocksztároknak, de ami miatt még ennyi idő és a minőség viszonylagos csökkenése után is jólesik visszatérni a National melankóliával tapétázott, de mindig reménykeltően szomorú világába.

szerző: Soós Tamás

- - - - - - - - - - -

Mi ezekkel az emlékezetes National-fellépésekkel hangolódunk a szigetes koncertre:

Rylan (KEXP): A National tagjai híresen maximalisták, ha dalszerzésről van szó, már többször majdnem feloszlottak a dalszerzési periódusban, annyira összevesztek. A Rylant például hét évig írták, eredetileg a High Violet maradékdalai között volt, de csak az I Am Easy To Findra került fel duettként, de ez a nyersebb, bővített verzió a legütősebb.

Terrible Love (Pitchfork): A National a New York-i Hudson-folyóra néző, elhagyatott kastélyban gerjed rá egyik legeslegjobb számára.

Sorrow (Modern Művészeti Múzeum): A National Sátántangója intenzív érzelmi hullámvasutazás, amin – ráadással együtt – száznyolcszor játszották el a Sorrow-t. Volt dühös Sorrow, volt szétcsapott, elsikált és volt kábult, és olyan is, amin Berninger elsírta magát. Csoda.

https://recorder.blog.hu/2019/08/07/szomoru_szamok_zullott_szerelmeseknek_the_national-portre
Szomorú számok züllött szerelmeseknek – The National-portré

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr3614990264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.