Filmrecorder. Gyereksztorik, nemcsak gyerekeknek

2019.08.07. 10:30, Gaines

good-boys.jpg

Azt gondolnánk, ha egy film gyerekszereplőket állít a középpontba, az csak gyerekeknek szólhat. Nagy tévedés. Augusztus közepén kerül például a magyar mozikba a Jó srácok (lásd fenti képünket), melyben három hatodikos kissrác keveredik felettébb korhatáros galibákba, naivan és vállvetve néznek szembe a drogok, a pornó vagy a szexuális játékszerek jelentette kihívásokkal. Elsősorban felnőtteket céloz meg, de gyerekként is menő belógni rá. Alább tíz olyan remek gyerekszereplős filmet és sorozatot szedtünk össze, amelyek minden korosztály számára tartogatnak valami izgalmasat, és kortól függetlenül nagy – közönség- és/vagy kritikai – sikert arattak.

A legyek ura (Lord Of The Flies, 1963)

Egyszer hosszan vitatkoztam egy barátommal, vajon William Golding klasszikus műve tekinthető-e YA (young adult) regénynek, és ugyan nem jutottunk dűlőre, de igazából mindegy is, ifjúsági-e ez a gyerekeket szerepeltető könyv, illetve annak filmváltozata. A lakatlan szigeten saját szabályok szerint működő közösséget szervező, majd elállatiasodó gyerekcsapat közérthetően modellez le társadalmi viszonyokat, az ember ösztönlény-természete, a tekintélyuralom, a csoportnyomás, az egyéni szabadság kérdéseit feszegeti.

uip_1.jpg

Ezeket felnőttként könnyen vetíthetjük ki tágabb szociális struktúrákra, de jó értelemben vett oktatófilmként is használhatjuk A legyek urát, hiszen tizenévesen, az osztályteremben is meg lehet tapasztalni már a filmben látott konfliktusokat – az erőszakoskodást, klikkesedést –, nem kell betéve tudni a huszadik századi történelmet. A film néhol vontatott, de nem finomkodik, és olyan jóval erőszakosabb filmekre volt hatással, mint a Gyilkos túra és a Battle Royale.


E.T., a földönkívüli (E. T. The Extra-Terrestrial, 1982)

Ha megkérdezünk valakit, meséljen a meghatározó gyerekkori filmélményeiről, előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb – garantáltan előkerül Steven Spielberg neve. A gyűröttfejű, telekinetikus/telepatikus/gyógyító képességű, jóságos kis űrlény földi viszontagságai korántsem olyan traumatikusak, mint mondjuk Bambi édesanyjának elvesztése, de Spielberg empátiájának köszönhetően úgy beleéljük magunkat Elliottal kötött barátságába, hogy a filmvégi búcsúzáskor azért legalább egy nagyobbacska gombóc biztosan nő a torkunkban.

uip_2.jpg

Az E.T. Spielberg leginkább gyerekközpontú filmje; máskor is alkalmaz gyerek főszereplőt, de itt veszi át a legihletettebben a nézőpontjukat, legyen szó Elliottról vagy a kíváncsi Gertie-ről. Persze, a dinoszauruszokra is rácsodálkozunk, de ők sosem lesznek a házi kedvenceink és megtestesült képzeletbeli barátaink. Az ikonikus pillanatokat – a biciklizést, a csokival való csalogatást – akárhányszor átélhetjük, és bármilyen jó is egy-egy utánzat – a Super 8, a Szuper haver vagy a hamarosan visszatérő Stranger Things –, az eredetit egyik sem múlhatja felül.


Állj mellém! (Stand By Me, 1986)
 

A Jó srácok három hatodikos srác felnövéstörténete, ha felnövés alatt azt értjük, hogy el kell búcsúzniuk néhány illúziójuktól. A műfaj egyik máig legjobban szeretett alapműve a gyerekek lelkivilágának és félelmeinek ábrázolásához igencsak jól értő Stephen King kisregényéből készült, de a horrorszerző ezúttal az evilági kalandokra – és borzalmakra – helyezi a hangsúlyt. Nem kell gonosz bohóc a traumákhoz, elég kiskamasznak lenni.

uip_3.jpg

A négyfős csapat egy eltűnt fiú holttestét indul megkeresni, hogy útközben szembe kelljen nézniük külső fenyegetéssel – piócák, a Kiefer Sutherland vezette suhancok – és belső, lelki, családi nehézségekkel. A fiatalok közül kiemelkedik River Phoenix egyik legelső sebezhető alakításával, az pedig nem véletlen, hogy a főhős felnőtt énje emlékszik és vágyódik vissza gyerekkorába: Rob Reiner filmjét a nosztalgia hatja át, amit sok felnőtt magáénak érezhet.


Chihiro Szellemországban (Spirited Away, 2001)

Bár Mijazaki Hajao munkásságát nemcsak animációs és filmrajongó körökben ismerik el, és évtizedek óta töretlen népszerűségnek örvend, mégis gyakran úgy érzem, nem becsüljük meg eléggé a japán mestert. Nála ugyanis kevesen mondanak felelősségteljesebben, sokrétűbben, ugyanakkor végtelenül letisztultabban meséket: leereszkedés nélkül képes beszélni a gyerekek nyelvén, miközben úgy szólítja meg a felnőtteket, hogy ahhoz nem kell külön kikacsintania popkulturális vagy több értelmű utalásokkal, mint ahogy a Pixar teszi (egyébként ügyesen).

uip_4.jpg

Igazából szinte bármelyik filmjét ajánlhatnánk minden nemzedék számára, a Totoro – A varázserdő titka vagy a Ponyo a tengerparti sziklán például inkább a kisebbeket célozza meg, de kifinomult rajztechnikájuk, árnyalt érzelemviláguk, kedves humoruk bárkit elvarázsolna. A nemzetközi áttörést – és Oscar-díjat – hozó Chihiro Szellemországban viszont igazi csúcsmű, a féktelenül szárnyaló képzelet, a gyermeki kitartás és a környezetünkkel, önnön emberi természetünkkel való harmonikus együttélés lehetőségeinek csodálatos megfogalmazása.


Gettómilliomos (Slumdog Millionaire, 2008)

A Gettómilliomosban nincsenek szörnyek, mesebeli lények, varázslat, ám ettől még nem kevésbé tündérmese. Sőt. Főhőse egy indiai legkisebb királyfi, aki sok mesés viszontagság után szegénységből gazdagságba küzdi fel magát, megnyeri a Legyen Ön is milliomost, és természetesen szíve választottját. A film sikertörténete is az „esélytelenből szupersztár” narratíváját követte több száz millió dolláros bevételével és az Oscaron való tarolásával.

uip_5.jpg

Mese tehát Danny Boyle filmje, ha úgy tetszik, mese bollywoodi habbal, nagyrészt fiatal felnőtt szereplőkkel (Dev Patel, Freida Pinto), a flashbackekből kibontakozó, földrészeken átívelő történet legszórakoztatóbb szakasza azonban kétségtelenül a főhős, a főhős bátyja és szerelme gyerekkori kalandjait öleli fel, amikor a Tádzs Mahal előtt fosztják ki a turistákat, vonatok tetején seftelnek M.I.A. Paper Planes című számára, gengszterekkel hadakoznak.


Ahol a vadak várnak (Where The Wild Things Are, 2009)

A gyerekszínészek sokszor még akkor is túlságosan cukik, amikor rosszcsontokat játszanak, nem túl gyakori az, hogy egy-egy gyerekszereplő valóban dühös és kezelhetetlen legyen. A ritka – és nem horrorfilmben, hanem fantasyben/mesében – példák egyike Max (Max Records), aki a szülei válása okozta feszültséget és egyéb paráit a környezete által nem különösebben respektált tombolásokban adja ki magából. Ám az Óz, a csodák csodája és a Narnia Krónikái mintájára átkerül egy másik világba, hasonlóan frusztrált meselények közé.

uip_6.jpg

Vad mulatság, külső – felnőtt – kontroll nélküli tombolás és rombolás… aztán persze jön a fekete leves, amikor kiderül, hogy a korlátlan szabadság idillje nem tarthat örökké. Spike Jonze rendkívül furcsa, helyenként mélységesen szomorú, máskor ijesztő, megint máskor euforikus mesefilmet készített, amely a maga ellentmondásos komplexitásában kezeli nyolc éves főhőse helyzetét, viselkedését, döntéseit, és emiatt valahogy őszintébbnek is tűnik.


A messzi dél vadjai (Beasts Of The Southern Wild, 2012)

A 2012-es év egyik legnagyobb indie sikerfilmjét összeállításunkból párhuzamba lehetne állítani a Chihiro Szellemországbannal (egy kislány fura bölényszörnyekkel száll szembe) és az Ahol a vadak várnakkal (a kislány szabadon tombol, miközben nehéz családi helyzetben nevelkedik). Mágikus realista hangvétele, álomszerű fényképezése, felemelő kísérőzenéje azonban egészen egyedi filmélménnyé kovácsolódik össze, ahol minden nap egy varázslat. 

uip_7.jpg

Pedig a kilenc éves Hushpuppy (az Oscarra jelölt Quvenzhané Wallis) nyomorban él, és nemsokára louisianai otthonát is elveszítheti, mert egy Katrina-hurrikánra emlékeztető vihar – és az annak örve alatt közeledő jégkorszaki őslények – fenyegetik a biztonságát. A fantasy igazából csak körítés, a kislány valós problémáinak metaforája, és a film nem állítja, hogy puszta akaraterővel mindent meg lehet oldani. De Hushpuppy elnyűhetetlen optimizmusa, amellyel sziporkázó varázsvilágot formál környezetéből, a nézőt is rabul ejti.


Elliott, a sárkány (Pete’s Dragon, 2016)

A régi klasszikus Disney-mesékből most óriási divat „élőszereplős” új változatokat gyártani. Az 1977-es Peti sárkánya eleve élő szereplőket vegyített rajzolt mesefigurával, a címben is szereplő barátságos, bár némiképp bumfordi sárkánnyal – aki a változatosság kedvéért egy Elliott nevű kisfiú láthatatlan cimborája –, és a viszonylag egyszerű mese a musicalbetéteket mellőzve, minden iróniától mentesen, kedvesen és érzékenyen került újabb feldolgozásra.

uip_8.jpg

A film voltaképpen egy sokadik variáció az E.T.-re – még a Spielbergre jellemző, alsó szögből felvett, ámulatot kifejező snittek is visszaköszönnek –, a szüleit autóbalesetben elvesztő gyerek és a Totoro-szerű bundás sárkány barátságát azonban egészen gyengéd, meleg, finom ecsetvonásokkal festi fel. Egyszerűen jó, megnyugtató nézni őket a csendes erdőben. A harmadik felvonás bonyodalmai és a finálé akciódúsabbra vett fordulatai senkit se fognak meglepni, de a zajos és lélektelen blockbusterek között így is üde, őszinte színfolt a film.


Stranger Things (2016–)

Milyen furán működik a popkultúra ciklikussága! A Stranger Things leplezetlenül Steven Spielberg és Stephen King munkásságából merít (meg persze kvázi minden egyes 80-as évekbeli zsánertörténetből). Az álmos kisvárosban bringázó, szörnyekkel szembeszálló gyerekkvartettben nem nehéz felismerni az Az főszereplőit, hogy aztán a mozikban kasszát robbantó új Az-filmadaptációnál úgy tűnjön, mintha hangulatában, szereplőválasztásában (Finn Wolfhard szerepel mindkettőben), miliőjében (az 50-es évek helyett a 80-as évekbe helyezve a cselekményt, amikor a Stranger Things játszódik) a Netflix közönségkedvenc sorozatát másolná.

uip_9.jpg

A csúcsra járatott nosztalgia azonban nem ismer (kor)határokat, a Stranger Thingsre egyaránt rá tudnak kattanni a kamaszok, az egyetemisták és a harmincasok is, az alkotók ügyelnek rá, hogy mindenki megtalálja benne a neki tetsző elemet. A mitológia és a szörnyek a harmadik évadra már kezdenek kifújni, de a remekül összeszokott és szerethetően megírt szereplők – a kamaszodó Mike-éktól a gimiből a munkaerőpiacba kilépő Nancy-ékig – elviszik a vállukon.


Eighth Grade (2018)

Gimiben játszódó tinifilmekkel Dunát lehet rekeszteni, ám jóval kevesebben mennek eggyel visszább, a pubertás elejére, az általános iskola felső tagozatának végéhez, pedig az legalább olyan kíméletlen időszak tud lenni, mint a klasszikus kamaszkori szenvedések. Bo Burnham remek tavalyi filmjében egy tipikus, nem túl népszerű nyolcadikos lány, Kayla (Elsie Fisher) pattanásos, közösségi médiás, szorongásos mindennapjait prezentálja hol fergetegesen vicces, hol gyomorgörcsig feszengős jelenetekkel, ahol egy medencés parti horrorfilmből léphet ki.

uip_10.jpg

A szerepénél mindössze egy-két évvel idősebb Fisher nagyszerűen fogja meg a bénítóan visszahúzódó, alacsony nézettségű YouTube-videóiban viszont veretes életbölcsességeket kínáló lány gesztusait, dadogását, testbeszédét, a forgatókönyv pedig a bevett sablonokat – szülővel való konfliktus, mit gondolnak róla a népszerű osztálytársak – realisztikus és 21. századi köntösbe csomagolja, lásd az internet szerepét. Szorítani fogunk Kaylának, akár felnőtt fejjel szeretnénk megnyugtatni, akár kilencedikesként adnánk neki tanácsokat.

szerzőHuszár András 

https://recorder.blog.hu/2019/08/07/filmrecorder_gyereksztorik_nemcsak_gyerekeknek
Filmrecorder. Gyereksztorik, nemcsak gyerekeknek

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr1814998360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.