Ez tényleg egy album - Kapitány Máté ajánlja Tyler, The Creator új lemezét

Tyler, The Creator, az egykori Odd Future Wolf Gang Kill Them All-vezér már régen maga mögött hagyta a kétezres években rá jellemző sokkrapperkedést, helyette Pharell-ihletésű, minden értelemben szivárványszínű dalokban mesél saját magáról: félelmeiről, szexualitásáról, meghatározó élményeiről. Az IGOR a betetőzése ennek a második aranykornak – vagy nem? A hazai újiskolás trap-rap egyik legnagyobb ígéretét, a Pénzösszeggel berobbanó, és az első lemezét (JEEP:A) nemrégiben megjelentető Kapitány Mátét kértük fel, hogy keményvonalas rajongóként tegyen helyettünk is igazságot. Zenész kritizál zenészt Profül rovatunkban: az írás a Recorder magazin 73. lapszámában is olvasható.

2011-ben ismertem meg Tyler zenéjét; az első dal, amit hallottam tőle, a Yonkers volt, amit azért hallgattam meg, mert ő volt a 2011-es év VMA-felfedezettje. Nehezen barátkoztam meg a Goblin című albumának nyers hangzásával (ezen található a Yonkers is), de az első projektjével (a 2009-es Bastarddal) levett a lábamról. Annak nagyon éreztem a hangulatát, pár hónapon át az Odd Future központi szerepet töltött be a mindennapjaimban. Minden hétfőn tűkön ülve vártam, hogy mikor jön az akkori tévéműsoruk, a Loiter Squad új része, és amikor tudtam, hogy új klipjük várható, a szünetekben lejártam a suli könyvtárába csekkolni a netet, hogy van-e már valami infó. Imádtam, amit csinálnak és amit képviselnek. Nagyon nagy hatással voltak/vannak rám és a zenéimre a mai napig.

Az utóbbi időben a kezdeti nyers, erőszakosabb hangzást Tyler kicsit maga mögött hagyta, ami igazából várható volt, mert egy jó ideje arról beszélt, hogy szeretne énekelni, csak túl mély hozzá a hangja. Úgy látszik, neki a fizikai korlátok sem szabnak határt. Május közepén kiadta IGOR című albumát, ami nem egy rapre kiélezett cucc lett, inkább az ének és a harmóniák dominálnak.

Tyler szerintem az I Smell Panties baromkodós projektje óta nem pitchelte ennyit a hangját (annak ellenére, hogy mindig is jellemző volt rá a hangszínek mesterséges változtatása), alig lehet hallani, hogy normál hangján szólal meg. Ez elsőre furcsa volt, másodjára is, sőt még mindig az; lehet, hogy nem is fogom megszokni. Viszont a projektet ennek ellenére egészen élveztem.

A dalok hangszerelése legtöbbször nem annyira extrás, viszont a kísérletezést itt sem veti meg, több egészen torz felvétel is van a csokorban (akárcsak a négy évvel ezelőtti albumán, a Cherry Bombon). A neosoul-funk-r'n'b-hangzás egyre jobban eluralkodik rajta, ami Pharrell hatásának tudható be leginkább.

Ez az album tényleg egy album, nem igazán vannak rajta kiugró produkciók. Olyan egységes, hogy nem érdemes egy-egy számot külön hallgatni róla - úgyhogy csak annak ajánlom, aki képes rá időt szánni. A közreműködők nagyon jól passzolnak a dalokba, például Kanye West a PUPPET-ben szokásához híven most is aranyosan és hamiskásan énekel, akárcsak Tyler, aki előző projektjéhez képest (a 2017-es Flower Boy) kevésbé támaszkodik a hátterénekesek segítségére. Playboi Carti „babahangja” az EARFQUAKE-ben zseniális, és úgy látszik, hogy „fogadott apja”, Pharrell is már törzsvendég, ha Tyler-albumról van szó.

Bár nem ez a kedvenc albumom tőle, mégis úgy érzem, hogy ennél a korongnál teljesedett ki, és hogy ez az ő csúcsa, az elmúlt évek próbálkozásainak és kísérletezéseinek kohéziója. De ne legyen igazam!

Tyler, The Creator: IGOR (Columbia, 2019)