Innen nincs visszaút – Harcsa Veronika- és Gyémánt Bálint-interjú

2019.06.18. 19:28, RRRecorder

harcsa_gyemant.jpg

Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint gitáros harmadik közös lemeze, a belga ritmusszekcióval felvett Shapeshifter ismét izgalmas utazás a játékosság és a melankólia, a dalforma a jazzes improvizáció és akár a kortárs kamarazene között. A június 20-án kezdődő magyar lemezbemutató turné előtt beszélgettünk európaiságról, űrhajótervrajzról, a belga és a magyar történelem hasonlóságáról és a német kisvárosok meglepő jazzklubjairól. A Recorder magazin 73. számában megjelent interjú bővebb változata.

Azt írjátok a lemezről, hogy „modern, páneurópai songwriter-jazz”. A modern jazzt pont úgy szoktuk érteni, hogy az eltávolodik a dalformától.

Harcsa Veronika: Eredetileg azt írtuk, hogy „mai jazz”: nem a jazz az ötvenes-hatvanas években kialakult mainstream formáira utalunk, hanem mai történetekre reflektálunk. Például arra, hogy sokan ingáznak, kicsit itt élnek, kicsit ott; megismernek sok nyugat-európai várost, de egyikben sem érzik ott igazán otthon magukat. Ezek nekem is nagyon személyes élmények.

Gyémánt Bálint:  Ha azt mondod, hogy „jazz”, különböző országokban más és más jut eszébe az embereknek. Itthon a közönség és a szakma is konzervatívabb. Szerintem a lényeg, hogy a jazzben az egyik legfontosabb elem maga az előadó. A klasszikus zenéhez képest ez az egyik legnagyobb különbség. Miles Davis leírt tíz ütemet, és berohant a jogvédő irodába, hogy itt a Blue In Green.  Ehhez képest kortársa, Sztravinszkij ránézésre mintha űrhajótervrajzokat írt volna a kottába. A jazzben a közönség is arra kíváncsi, hogy milyen a személyiséged, és mit tudsz adni belőle.

Harcsa Veronika: A jazzhez kapcsolja a zenénket az is, hogy sok dalban komplex harmóniákat, ritmikákat használunk, és az is, hogy az improvizáció nemcsak az egyén szintjén valósul meg – mint mikor mondjuk egy rockgitáros szólózik –, hanem a csapatmunkában is.


Számotokra elkülöníthető a számok „dalos” és improvizatív része?

Harcsa Veronika: Nem annyira, mint régen a jazz sztenderdeknél, ahol jól elvált a téma és az improvizáció; nálunk ez jobban összemosódik. Azért vannak olyan részek, amikre inkább témaként vagy inkább improvizációként gondolunk, de van például olyan szabadabb rész, amire nekem fix szövegem van.

Gyémánt Bálint: Ez a kompozíciótól függ. Ami fix, az maga a forma. Van olyan dal, amit szinte hangról hangra megírt Veronika. Szerintem hallgatóként is jó – nekünk zenészként biztos az –, hogy időnként eljátszunk egy megírt dalt, aztán egy másik darabban meg sokkal több az improvizáció.

A jazzhez szokás társítani még a zenészi képzettséget, technikát. Az új albumon sok minden, ami technika volt régen, természetesnek tűnik.

Harcsa Veronika: Örülünk,  ha ezt érzed. Ahogy telnek az évek, ahogy dolgozunk együtt és más projektekben, úgy egyre inkább megszabadulunk a megfelelési kényszertől. Ez lehet érettebb hozzáállás, vagy lehet, hogy csak belefáradtunk abba, hogy agyaljunk, és engedjük, hogy természetesen kijöjjön, ami kikívánkozik. Ezt az a döntés is felerősítette bennünk, hogy kiléptünk a Bin-Jipből, ami egy sokkal közönségbarátabb dolog volt. Úgy éreztük, hogy innen nincs visszaút. Ez a zene, ami jön belőlünk; lesz, akinek sok lesz, vagy túl bonyolult, de lesz, aki értékelni fogja az őszinteségét, és velük megyünk tovább.

Gyémánt Bálint: Mindkettőnknek fontos a fejlődés előadóként és dalszerzőként is. Sokkal tudatosabbak vagyunk, mint akár néhány évvel ezelőtt is; ezek a dalok sokkal inkább összeállnak fejben előre.

Harcsa Veronika: És egyre jobban bele merjük engedni magunkat abba, hogy a mi fejünkben mi jelenek meg.

HARCSA VERONIKA: TÍZ ÉV, TÍZ FELEJTHETETLEN PILLANAT - PÁLYAKÉP 2015-BŐL

És a „páneurópai jazz”? Inkább egyes országok színtereiről tudunk, legyen az a norvég vagy lengyel jazz vagy a magyar etnojazz stb.

Harcsa Veronika: Van egy íze a európai jazznek, ha az amerikaival veted össze, de csak kívülről nézve látszik egységesnek, ha közelebb zoomolsz, kiderül, hogy nagyon sokszínű. A „páneurópai” számunkra egyrészt azt jelenti, hogy két belga zenésszel, Nicolas Thys nagybőgőssel és Antoine Pierre dobossal vettük fel a lemezt. Másrészt az elmúlt hét évben ingázó életet éltem: Budapest és Brüsszel a tanulmányaim miatt; majd Budapest és Berlin között, amikor elkezdtünk dolgozni a Traumton kiadóval; majd most a magánéletem miatt Budapest és London között. Közben rengeteg helyen játszottunk, sok kapcsolatunk alakult ki, és mindkettőnknek nagyon erős európai érzésünk van – ezen belül persze magyarok is vagyunk. Másrészt a lemez egyik központi témája a Nights trilógiában, hogy milyen sok arca van az európai nagyvárosoknak: van inspiráló arca; van, ami túl sok, rátelepszik az emberre; van a városoknak magányos arca, barátságos arca...  

Gyémánt Bálint: Minél többet utazunk, minél több emberrel vagyunk munkakapcsolatban, annál inkább érzem, hogy mennyire fontos része a személyiségemnek az európaiság. Vannak határok, mások vagyunk, de sokkal kisebbek a különbségek, mint talán sokan gondolják.

Harcsa Veronika: Jó érzés egységben gondolkodni. Jó, hogy van egy adminisztratív egység is, ami összeköt, és az is, hogy lehet Európából választani szakmai partnereket, akikkel hasonlóan gondolkodunk.

Milyen volt a lemez visszhangja?

Harcsa Veronika: Németországban szerencsére erős volt a sajtója, például a Jazz Thing kétoldalas interjút készített velünk.

Gyémánt Bálint: Érezhető az építkezés, nyilván nagyon apró lépésekben, de a folyamatos jelenlétünk, a rengeteg munka látszódik.

A kiadó honlapján olvasható, hogy a belga zenésztársak hasonló humora a tiétekhez. Érdekes, hogy míg a zene sokszor játékos, abban nem érződik a humor.

Gyémánt Bálint: Az véresen komoly. (nevet)

Harcsa Veronika: Azt inkább arra értettük, hogy könnyű volt megtalálni velük a kapcsolatot. Belga zenészekkel szoktunk beszélgetni arról, hogy Belgium sok tekintetben hasonló történelmű, mint Magyarország: fura, kicsi ország nagyobb hatalmak árnyékában. Lehet, hogy ez tesz minket bizonyos tekintetben hasonlókká.

Azt írtátok, hogy a Kárpát-medence zenéjének öröksége abban az attitűdben érezhető nálatok, hogy a ritmus legalább olyan fontos, mint a dallam. Ezt viszont nem hallom a lemezen.

Harcsa Veronika: Én egy olyan faluban nőttem föl, ahol svábok, szerbek és magyarok élnek együtt. A Dunakanyarban – hála a Vujisics és a Söndörgő zenekarnak – mai napig jellemző, hogy aki ott nő föl, az hall délszláv népzenét. Emiatt a páratlan ritmusok nekem gyerekkoromtól kezdve természetesek voltak. Lehet, hogy nincs előtérben, de nagyon sok ritmikai játék van ezen a lemezen; te azt hallod, hogy folyik a zene, de annak az az alapja, hogy kitaláltunk valami ritmikai megoldást, és azt, hogy hogyan fognak a szólamok egymás fölött pattogni. Brüsszelben az énektanárom legelsőként ritmikai feladatot adott. Azután mondta, hogy „ez nagyon jó, de persze te Magyarországról jössz, ott ebben mindenki nagyon jó.” Vagyis van erről egy sztereotípia, hogy ebben jók vagyunk.

Gyémánt Bálint: Közben meg nem... Egyébként például a címadó dal egy hangmagasságon indul, és csak ritmusokkal játszik. Általában a ritmika nagyon fontos a jazzben.

harcsa_gyemant_quartet_foto.jpg


Magyarországon van egy kiindulásotok, hogy egy nagyobb közönségből jöttek veletek sokan – meglepően sokan.

 Harcsa Veronika: Néha én is meglepődöm, mert való igaz, hogy minden váltáskor kicsit próbára tesszük a közönséget. Lehetne kiszámíthatóan produkálni a hasonló lemezeket, de mi mindig megpróbálunk valami újat, mert nem akarunk unatkozni. Nagyon pozitív visszajelzés, hogy sok embert érdekel, hogy van, aki vágyik arra, hogy meglepjék.

Gyémánt Bálint: És arra, hogy bevonódhasson. Ehhez kell az aktív hallgatás.

GYÉMÁNT BÁLINTNAK SAJÁT TRIÓJA IS VAN - ITT MUTATTUK BE A KLIPJÜKET

A nyugat-európai közönség viszont máshonnan talál rátok. Mennyire másak a reakciók? Másként építitek fel mondjuk emiatt a koncerteket?

Harcsa Veronika: Ugyanazok a dolgok működnek nagyon különböző közönségek előtt is. Nem építjük másként fel a koncerteket, legfeljebb ha érezzük, hogy a közönség egy kicsit zártabb vagy másra számított, akkor közben változtatunk, berakunk egy olyan dalt, ami kicsit könnyebb nekik. Az viszont igaz, hogy más kint a közönség. Nálunk alapvetően a nagyvárosokban lehet jazzkoncertet adni, vidéken a jazz többnyire borfesztiválokkal, ilyesmikkel van összekapcsolva ez a zene. Nyugat-Európában a nagyvárosokban ugyanúgy vannak jazzklubok és -fesztiválok, amiknek a közönsége hasonlóan vegyes, mint a budapesti, debreceni vagy pécsi jazzközönség. A kisvárosokban viszont vannak jazzklubsorozatok. Ez egy elképesztő dolog magyar szemmel: egy nagyon pici városban is simán elképzelhető az, hogy van egy lelkes szervező, akiben bízik a közönség, és heti rendszerességgel olyanokat is elmennek meghallgatni, akiket nem ismernek, például egy magyar jazzduót. Ez annyira extrém, mintha azt mondanám, hogy Salgótarjánba elmegy játszani egy albán jazzduó –  szerinted hányan lennének a koncerten? Nyilván több évtizedes múltja van, hogy ez miért működik Németországban, részben anyagi oka is van, van rá szabadidejük stb. Ebből tartja fönn magát a nyugat-európai jazz színtér nagy része. Ez a közönség más, többnyire idősebbek, és ez nagy probléma: mindenki a fejét fogja, hogy mi lesz tizenöt év múlva, amikor már járókerettel járnak azok, akik most stabilan elmennek jazzt hallgatni, lesz-e utánpótlás.

Gyémánt Bálint: Németországban nagyon bízik a közönség a szervezőkben. Például a Münster jazzfesztiválon ezernél több embernek játszottunk, akiknek ha az öt százaléka tudta, hogy mire jön, akkor sokat mondok; és nagyon nagy siker volt a koncert, eladtunk utána hatvanöt CD-t, ami példátlan. És ez azért van, mert a közönség megbízik abban a szervezőben, tudja, hogy minőségi kultúrával fog találkozni; elővételben telt házas volt a fesztivál. Magyarországon ez elképzelhetetlen, hogy valaki olyasmire vegyen jegyet, amiről nem tudja, hogy micsoda. Jazzfesztiválok sem nagyon vannak, inkább bor- és gasztrofesztiválokon szól jazz.

Harcsa Veronika: De nem panaszkodunk, mert nagyon jó a helyzetünk Magyarországon. A júniusi kilenc állomásos turné a pályánk a csúcsa itthon. Inkább az infrastruktúrában vannak különbségek.

Gyémánt Bálint: Sosem volt még ilyen masszív turnénk, a tenyerén hordoz minket a közönség.

Mik a tervek ezzel a felállással, lehet működtetni hosszabb távon?

Harcsa Veronika: Nem olyan nehéz működtetni. Kihasználjuk az időt, amikor egy városban vagyunk: nemcsak koncertezünk, hanem próbálunk, klipet is készítünk. Hogy hosszú távon mi lesz vele, azt ezután a turné után döntjük majd el. Összesen 13 koncertünk lesz három hét alatt (ebből kilenc magyarországi), szóval intenzív élmény lesz. Utána jobban fogjuk látni a lehetőségeit, határait ennek a felállásnak.

Interjú: Rónai András. Fotó: Stefanie Marcus, Hegyi Lili Júlia

A lemezbemutató turné június 20-án kezdődik Pécsett, június 27-én ér el a Müpába. Részletek Harcsa Veronika honlapján, Facebook-profilján, vagy Gyémánt Bálint Facebook-profilján.

 

https://recorder.blog.hu/2019/06/18/innen_nincs_visszaut_harcsa_veronika-_es_gyemant_balint-interju
Innen nincs visszaút – Harcsa Veronika- és Gyémánt Bálint-interjú

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr7114899898

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.