A tribal három dimenziója – Mi a törzsi zene célja?

2019.06.10. 13:20, trecorder

rec071_tribal_650.jpg
Ha a „törzs” hívószó felől vizsgáljuk a nép- és világzenét, többféle úton elindulhatunk. Nézhetjük a közösség, az identitás felől, ha a törzset egy szorosra font kapcsolati háló által összetartott csoportként értelmezzük. Beszélhetünk a zene biológiai-evolúciós természetéről, ha a törzsre, mint a társadalomfejlődés korai állomására gondolunk. De ha a modern értelemben vett „tribal” a kiindulópontunk, akkor a sűrű dobos-ütőhangszeres, transzba ejtő zenékre is gondolhatunk. Úgyhogy most mindezeket meg fogjuk vizsgálni. Weyer Balázs írása a Recorder magazin 71. lapszámából.

A szó hagyományos értelmében vett törzsek ma már alig-alig léteznek, ha saját belső szabályaik által irányított, a külvilággal nem sok kapcsolatot tartó zárt népcsoportokként tekintünk rájuk. Az a kevés, ami megmaradt, és (mint az Andamán-szigetek valamelyikén pár hónapja történt esetben) akár a térítő misszionárius lenyilazása árán is védi saját elszigeteltségét, mostanra talán rá is szolgált, hogy békén hagyjuk. Más tekintetben viszont a modern világban is működnek nagyon is törzsi alapon csoportok: politikai pártok, munkahelyi közösségek, szurkolótáborok, bűnszövetkezetek, színtársulatok, márkafetisiszták csoportjai. Ezeket a közös értékek és érdekek mellett a belső kapcsolati háló ereje tartja össze és talán akkor tekinthetjük őket törzsnek, egyszerű közösségnél többnek, ha a törzs tagjai annak belső értékeit és szabályait erősebbnek tekintik a külvilággal közös értékeknél és szabályoknál, azaz egy ábrán több és vastagabb lenne a befelé, mint a kifelé mutató nyíl.

Zene és törzs

A törzsi identitás nagyon sokszor jelképekben, közös történetekben, mitológiában fogalmazódik meg és ennek megjelenési formája igen gyakran zene. Nem állítva, hogy a mai államok és/vagy nemzetek törzsekként működnének, gondoljunk bele, hogy ahogy nincs ország zászló és himnusz nélkül, úgy nincs focicsapat címer és induló nélkül. A logó és a zene az egyik első eszköz, ami az emberek eszébe jut, amikor egy csoportindentitás területét körbe akarják pisilni. (Meglepő egyébként, hogy milyen kevés himnusz van, amelyben lenne valamilyen zeneileg nemzetinek tekinthető jelleg és milyen sok, ami valamilyen globális himnusz-stílusnak próbál ehelyett megfelelni, de ez most mellékszál).

A zene az emberiség történetében nemcsak a szépség, a műélvezet forrásának, szerepét tölti be, hanem a legtöbb esetben funkcionális művészetről van szó. A munkadaloktól jobban haladt az aratás Ukrajnában vagy a hajóépítés Japánban, a szerelmi daloktól pedig az udvarlás bárhol; a temetési dalok segítették a gyász feldolgozását, a történeti dalok a kollektív emlékezet fenntartását, az indulók a harci kedvet; a különböző ünnepi alkalmak dalai a felnőtté avatási szertartások zenéjétől a karácsonyi dalokig pedig ezeknek az alkalmaknak az átéltségét, szertartásosságát segítették elő, hiszen az ilyen szertartások a közösség életszervezésének alapjai.

De nem csak szociális, hanem biológiai összetartó ereje is van a zenének és ez átvezet minket az evolúciós megközelítéshez. A régi vita, miszerint a zene sajátos emberi viselkedésforma és ez emberi lét elidegeníthetetlen része, vagy pedig egyszerűen csak zene, amit ha kivonnánk a világból, ugyanúgy menne tovább minden, mára eldőlni látszik az első felé: a zene biológiai evolúciós tényező, bár ennek a mértéke nem tiszta egyelőre.

Zene és siker

/Tinariwen

rec071_tinariwen_650.jpg
Ami az emberiség fejlődésének törzsi szakaszát illeti, tetszetős mai kutatások és elméletek szerint azok a törzsek, amelyek bírtak a közös zenélés képességével, jobban harcoltak, elsősorban mert a közös zenélés olyan hatással volt az agyukra, ami segítette a közösség kohézióját. A közös, egy ütemre való dobolás például oxitocint termel az agyban, ami növeli a bizalmat és csökkenti a félelemérzetet, így a doboló törzsek esélyesebbek voltak a harcban a nem dobolókkal szemben – nem véletlenül maradt a dobolás és a katonazenekar a csaták velejárója később is. Az éneklés pedig olyan boldogságmixet zúdít az agyra, amit ha pénzért árulnának, nem lehetne megfizetni: szerotonin, dopamin, béta-endorfin, oxitocin és noradrenalin is szerepel benne. Nem véletlen, hogy ma már bizonyított, hogy a zenetanulás, a zenélés – minél korábban kezdik, annál inkább – fejleszti a kognitív készségeket, de még időskorban is csökkenti a demencia esélyét vagy hatásait, segít felépülni a stroke-ból. Visszatérve az evolúcióhoz, a zenélő-éneklő törzsek a fentiek jótékony hatásából kifolyólag jobb harcosok, összetartóbb közösségek, okosabb és kiegyensúlyozottabb csoportok voltak, így nagyobb eséllyel küzdöttek meg a területért és az élelemért – így a mai emberek nagyobbrészt ezen zeneszerető törzsek leszármazottai. Ha a zenét tekintjük, akkor egy ma élő bosnyák és új-kaledóniai ember viselkedése között alig van különbség, sőt, egyáltalán nem találunk olyan csoportot a Földön, amely ne lenne fogékony a zenére és többé-kevésbé ugyanúgy, ugyanolyan eszközökkel zenél és ugyanolyan funkciót is lát el a zene az életében.

A zene alapfunkciói mindenhol a már fent is említettek voltak: a kötődés kimutatása, udvarlás, a (közös) munka támogatása, a gyász, a búcsú, a tánc, a közösségi emlékezet működtetése, szertartások. Nincs olyan kultúra a világon, amelyben ne énekelnének altatókat a kicsiknek, ahol ne lenne zene az esküvőkön, a temetéseken, a felnőtté avatási vagy vallási szertartásokon. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének különbségek, de ezek a különbségek meglepően kicsik ahhoz képest, hogy akár elképzelhető lenne, hogy egy kultúrában nem énekelnek altatókat, viszont – a hülye példa kedvéért – minden zöldségnek külön dala van, mást énekelnek a spenótnak, mint a reteknek és a ritmusok, dallamok, hangszerek sem olyan változatosak, mint fizikailag lehetnének. Persze kultúrantropológiai és zenei szempontból ezek a kis különbségek nagyon érdekesek – de attól még kicsik.

Közös dobolás

A közös dobolás mentális hatása pedig elvezet minket a modern „tribal”-hez, a house kilencvenes években népszerű alfajához, aminek a repetitív elektronikus zenéje, az elsősorban afrikai dobokat imitáló hangszíne és ritmusa is valószínűleg amiatt tudott népszerű partikellékké válni, mert azok a mentális hatások, amelyek egy törzsi összecsapásban csökkentették a félelemérzetet és növelték a bizalmat, egy partiban is jól jöttek. Mindenesetre a közös dobolást terápiás eszközként alkalmazzák depresszióban vagy súlyos szorongásban szenvedő emberek csoportjainál (valójában már a húszas évektől kezdve) és 5-10 hét alatt szignifikáns eredményeket tudnak felmutatni: csökkenő szorongást, erősödő immunrendszert.

Funkcionális zene

Eredeti törzsi zenéket gyűjteni ma már nemigen lehet, de vannak elérhető felvételek – akár David Attenborough nemrég ajánlott lemezén, vagy az Alan Lomax-féle felvételek archívumában, a Smithsonian online is elérhető gyűjteményében. Egy-egy ilyet meghallgatva egyértelmű, hogy ezek nem a szó mai hétköznapi értelmében vett módon szórakoztató zenék. Nem is a passzív hallgatónak szólnak, hiszen ezekben gyakorlatilag minden jelenlévő részt vett valamilyen módon, énekelve, a ritmust verve vagy valamilyen egyszerű hangszeren. Céljuk nem is a szórakoztatás volt, nem kifelé irányult, hanem befelé: a közös zenélés maga erősítette és fejlesztette a csoportot.

Szerző: Weyer Balázs

https://recorder.blog.hu/2019/06/10/a_tribal_harom_dimenzioja_mi_a_torzsi_zene_celja
A tribal három dimenziója – Mi a törzsi zene célja?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr6114795134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.