Filmrecorder. Tarantino Hollywood megmentője – Volt egyszer egy… Hollywood (filmkritika)

2019.05.24. 12:51, Gaines

quentin1.jpeg

Quentin Tarantino kilencedik (vagy ha a Kill Bill 1. és 2. részét külön vesszük, tizedik) filmje, a Volt egyszer egy… Hollywood az életmű egyik legjobbja. Hozza mindazt, amiért szeretjük, viszont kerüli az önismétlést és nosztalgiázás közben is bátran reflektál a jelenre. Egyértelműnek tűnik, hogy Brad Pittel és Leonardo DiCaprióval együtt ők az utolsó harcosai az eredeti ötleteken alapuló, felnőtteket célzó hollywoodi szórakoztatásnak. Spoilermentes kritika Cannes-ból.

Tarantino nagyon szerette volna Cannes-ban levetíteni először a Volt egyszer egy… Hollywoodot. Egyrészt mert istenként tisztelik itt a Riviérán és még a Halálbiztossal is simán bekerülhetett a világ filmtermésének legjavát bemutató versenyprogramba. Másrészt pedig napra pontosan 25 éve itt mutatta be a Ponyvaregényt, ami elnyerte a fődíjat, teljesen más dimenziókba repítette a rendezői karrierjét és lényegében filmtörténelmet írt.

Itt volt Cannes-ban az is, amikor a Becstelen brigantyk új fejezetet nyitott a filmográfiájában; véget értek a mókás stílusgyakorlatok és függetlenfilmes csodagyerek helyett már ő volt Hollywood legünnepeltebb rendezője, aki a legnagyobb sztárokkal dolgozhat, minden munkája automatikus Oscar-esélyes, százmilliós bevétellel számolhat és filmjeiről ugyanolyan hevesen vitáznak az esztéták, mint a popcornt majszoló tömegek.

Huszonöt év alatt több generáció is felnőtt a filmjein, nincs szégyellnivaló gyenge pont a filmográfiájában, de egyébként is akkora imádat övezi, hogy könnyedén megúszta a Grindhouse-duplafilm bukását, az Aljas nyolcas némileg csalódást keltő eredményeit és úgy tűnik, a Weinstein-botrányt is. Pedig a #metoo mozgalom az ő karrierjét is veszélyeztette, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy tudott producere gusztustalan ügyeiről (Weinstein egyik első vádlója Mira Sorvino, Tarantino barátnője volt a kilencvenes évek végén), ráadásul Uma Thurman visszaemlékezései szerint a Kill Bill forgatásán különféle megalázó és életveszélyes helyzetekbe hajszolta bele.

TARANTINÓVAL ÉS A METOO-VAL RÉSZLETESEN FOGLALKOZTUNK EBBEN A CIKKÜNKBEN


A cannes-i premier alapján nem úgy tűnik, hogy ezzel még bárki is foglalkozna (sokkal többen háborodtak azon fel, hogy a fesztivál életműdíjjal tüntette ki a nőgyűlőlő és homofób megjegyzéseiről is hírhedt Alain Delont), pedig a Volt egyszer egy… Hollywood amiatt is ingoványos talaj, hogy fontos karakter benne Roman Polanski, akit hiába mentegetett Tarantino egyszer egy rádióműsorban, mégiscsak elítélték egy 13 éves lány megerőszakolásáért. Az eset, amiért a lengyel származású rendező máig körözés alatt áll 1977-ben történt, a Volt egyszer egy…Hollywood azonban 1969-be röpít vissza, amikor Polanski boldogan élt fiatal színésznő feleségével, Sharon Tate-tel. Természetesen tudjuk, hogy Tate brutális gyilkosság áldozata lett ez év augusztusában, de a film azt sugallja, hogy minden, ami az eszement Charles Manson szektájának ámokfutása előtt történt, az ártatlanság kora volt Hollywoodban.

quentin2.jpeg

Ez a korszak egyébként is lenyűgöző téma, érdemes például meghallgatni róla a You Must Remember This podcast „Charles Manson’s Hollywood” évadját, de Tarantino csodálatos képein megelevenedve mintha egy álomba csöppennénk. A tőle megszokott alapossággal és lelkesedéssel halmozza az élvezeteket; minden jelenetet számtalan filmes, illetve popkulturális utalás gazdagít, csak győzzünk majd mindnek utánanézni az interneten. A szerkezet némileg a Ponyvaregényt idézi, hiszen három jól elkülönülő szál ér egybe a fináléban, de a kényelmes, lezser tempó inkább a Jackie Brownra hajaz, míg a megtörtént események fikciósításáról nyilván a Becstelen brigantyk juthat eszünkbe. Sok tipikus Tarantino-védjegy visszaköszön (a Halálbiztos óta nem pásztázott például ennyi lábfejet a kamerája), de mégsincs az az érzésünk, hogy önmagát ismételné.

IDÉN IS SOK KLASSZ FILMET LÁTTUNK CANNES-BAN, ÉS ÍRTUNK IS RÓLUK


quentin5_1.jpeg

Leonardo DiCaprióval és Brad Pittel is dolgozott már együtt és mindketten tökéletesen belesimulnak a Tarantino-univerzumba. Pitt szála különösen szórakoztató és mindamellett, hogy fantasztikusan néz ki a filmben, laza, menő figurája maximálisan hitelesen hozza azt a férfi ideált, amit az ember elképzel a hollywoodi aranykor férfiairól. Ironikus persze, hogy szerepe szerint nem ő a filmsztár, hanem a DiCaprio által alakított Rick Dalton, aki viszont teljesen neurotikusan áll a lejtmenetbe került karrierjéhez. Tarantino nyilván nagy örömmel leforgatta volna a képzeletbeli Dalton egész filmográfiáját és néha már az lehet az érzésünk, hogy meg is tette, annyi a „film a filmben” betét.

Margot Robbie látszólag rosszabbul járt, hiszen sokszor csak mutatós dekorációnak tűnik Sharon Tate-ként és alig kell megszólalnia. Ne feltételezzük azonban Mia Wallace, Jackie Brown, Shosanna és Beatrix Kiddo megalkotójáról, hogy ne tudna női karaktereket írni, sokkal inkább arról van szó, hogy Tarantino úgy mutatja a feltörekvő sztárocskát, ahogy akkoriban mindenki tekintett rá; csinos szőke, akit az definiál, hogy kivel jár. Ehhez képest mégis az övé az egyik legjobb jelenet és az ő sorsa iránt aggódunk a leginkább, főleg tudva a valóságot.

quentin3.jpeg

Mivel Tarantino ezen a ponton bárkivel dolgozhat Hollywoodban, egy-két perces cameókra is beugranak olyan ismert arcok, mint Al Pacino, Kurt Russell, Dakota Fanning (húga, Elle Fanning zsűritagként szavazhat a filmről), Timothy Olyphant vagy utolsó szerepében a két hónapja elhunyt Luke Perry. Kellemes meglepetés ráadásul, hogy Tarantino mennyire tartja a lépést a tévésorozatok felfedezettjeivel is és csak kapkodhatjuk a fejünket, amikor kedvenc sorozatainkból viszontlátjuk Sydney Sweeney-t (A szolgálólány meséje, Éles tárgyak), Lena Dunhamet (Csajok), Damian Lewist (Milliárdok nyomában, Homeland) vagy a két legemlékezetesebb mellékszerepben Margaret Qualley-t (A hátrahagyottak, Fosse/Verdon) és Mikey Madisont (Jobb idők). Ez, valamint egy rakás másik tévés hivatkozás is mutatja, hogy Tarantino érzi, hogy most, 2019-ben is ugyanolyan változó időket él át Hollywood, mint 50 évvel ezelőtt. Van utalás Polanskin kívül is a #metoo mozgalomra, valamint a mozi kontra otthoni videózás dilemmára is.

quentin4_1.jpeg

A Volt egyszer egy… Hollywood tehát nem vágyódás fél évszázaddal ezelőttre és egy letűnt kor filmes rekreálása, hanem egy nagyon is friss, a jelenre reflektáló, összetett munka. Nem véletlen, hogy az a két szupersztár alakítja a főszerepet, aki soha egyetlen képregény-adaptációban vagy CGI-alapú franchise-ban sem vett részt. Pitt, DiCaprio és Tarantino a 2019 előtti hollywoodi status quo utolsó talpon maradt képviselői; ők azok, akik még sikerre tudnak vinni egy eredeti forgatókönyvön alapuló, felnőtteknek szóló, szórakoztató, de mégis művészi értékkel bíró filmet. Biztos, hogy nem kell újabb 50 év ahhoz, hogy az amerikai filmgyártás már csak a Disney, a Marvel, a Star Wars és a Netflix logókat jelentse. Na, akkor, visszagondolva Tarantino fénykorára, tudjuk csak majd meg, hogy milyen az igazi nosztalgia!

szerző: Onozó Róbert

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója folyamatosan tudósít a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásait pedig a Twitteren (Onozó Róbert) közli.

https://recorder.blog.hu/2019/05/24/filmrecorder_tarantino_hollywood_megmentoje_volt_egyszer_egy_hollywood_filmkritika
Filmrecorder. Tarantino Hollywood megmentője – Volt egyszer egy… Hollywood (filmkritika)

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr9814855790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.