Filmrecorder. Mikor lett Robert Pattinsonból ilyen bitang jó színész?

2019.05.20. 09:17, Gaines

thelighthouse.jpg

Aki még mindig ott tart, hogy Robert Pattinson a bamba vámpírcsávó az Alkonyat-szériából, annak van némi pótolnivalója az elmúlt tíz év függetlenfilmes gyöngyszemeiből. A The Lighthouse című őrület azonban végre minden szkeptikussal elhiteti majd, hogy Pattinson generációja egyik legnagyobb színésze.

Több, mint tíz éve láthattuk először Robert Pattinsont az Alkonyat-sorozat első részében. A globális tinihisztériát elindító film jobb volt, mint a híre és mint a folytatásai. Az azonban nem volt kétséges, hogy Kristen Stewart a tehetség, Pattinson pedig a borzas hajú, James Deant idéző biodíszlet. Ha ekkor fogadni kellett volna, hogy melyikőjükből lesz nemzetközi szinten foglalkoztatott függetlenfilm-bálvány, nyilván senki sem választotta volna azt az opciót, hogy mindkettőjükből. Stewartnak volt könnyebb dolga és ő dobbantott gyorsabban olyan kultfilmrenezők kamerája elé, mint Olivier Assayas, Woody Allen vagy Kelly Reichardt (aki zsűritag idén Cannes-ban).

lighthouse_redcarpet.jpg
Robert Pattinson, Robert Eggers rendező és Willem Dafoe a 72. cannes-i filmfesztiválon


Pattinsont eleinte nehéz volt komolyan venni drámai szerepekben, de elszánt volt és ahogy a vámpír-sagát otthagyta, soha több klasszikus stúdiófilmet nem vállalt, csak David Cronenbergnek és Werner Herzognak vette fel a telefont. Sajnos sem a Cosmopolis, a Térkép a csillagokhoz, a Queen of the Desert vagy a James Dean-életrajz, a Life (amelyben juszt sem Dean szerepét vállalta el) nem győzte meg a szkeptikusokat, hogy a külsejét leszámítva ő lehetne Leonardo DiCaprio örököse. Három éve azonban kezdett fordulni a kocka: a Z, az elveszett városban már az ő alakítását is méltatták a kritikák, egy év múlva pedig pont itt Cannes-ban a Jólét óriásit durrant, elsősorban az ő minden kompromisszumot és hiúságot nélkülöző játéka miatt. Innen már nem volt megállás; a francia kultrendező, Claire Denis konkrétan egy Philip Seymour Hoffmanra írt szerepet adott oda neki a letaglózó High Life-ban, most pedig itt a The Lighthouse, ami az idei cannes-i filmfesztivál szenzációja lett.

Képzeljük el Tarr Béla esztétikáját valami ultraütős keménydrogon, hozzáadva Kubrick hangulatteremtését és Herzog szadista megszállotságát és akkor nagyjából közel járunk ahhoz, hogy milyen hatást ér el Robert Eggers A boszorkányt követő második filmjével. Pattinson figurája, Ephraim egy isten háta mögötti világítótorony őrzésére vállalkozik, ám nem csak a rettenet időjárással és a magányosság miatt egyre durvuló hallucinációival kell megküzdenie, hanem helyi felettesével Thomassal (Willem Dafoe) is, aki folyamatosan versekben beszél, vedel és fingadozik. Kettősük már első blikkre is garancia a küszöbön álló tébolyra, bár kezdetben még egész nyugisan tarrbéláznak; rutinjuk konkrétan A torinói ló két szereplőjéét idézi, annál azért némileg dinamikusabban. A folyamatos csicskáztatás, a szemétkedő sirályok, a szexuális frusztrációk, az ítéletidő, a pia és a hallucinációk azonban egyre jobban elveszik Ephraim eszét és a néző is egyre vadabb elméleteket kezd gyártani arról, hogy mit is lát valójában.

A The Lighthouse című film vetítését követő beszélgetés az alkotókkal


A 35 éves Eggers már A boszorkányban is káprázatos vizuális érzékről tett tanúbizonyságot, de a The Lighthouse-ban kiélte legvadabb vágyait: 35 milliméteres filmre forgatott, fekete-fehérben, jórészt múlt századi felszereléssel, vizuális trükkök nélkül. Nem felesleges művészieskedésről volt szó; csodálatos esztétikai élmény lett a film minden kockája, eszméletlen profi a hang és hidegrázósak a helyszínek. Tökéletes moziélmény, amin rengeteget dob, ha tényleg nagy vásznon látjuk, de közben mindenben az ellenkezője a jelenlegi effekt-alapú amerikai mozis tendenciáknak. Ezek az ambíciók azonban emberfeletti elköteleződést igényeltek a színészektől és a forgatásról már kiszivárgott, hogy Pattinson konkrétan meg akarta verni a rendezőt. Nem csodálom. Dafoe edzettebb, elvégre átvészelte már Lars von Trier legmélyebb depressziós időszakát is, de a cannes-i bemutató utáni közönségtalálkozón így is azzal poénkodott, hogy amikor a második forgatási napon élve eltemették, már csak annak örült, hogy legalább egy napot túlélt ebből a forgatásból.

Az elhivatottság azonban megtérült, a The Lighthouse ugyanis nem csak, hogy az idei cannes-i filmfesztivál legjobb filmje eddig (általános a felháborodás, hogy nem a versenyprogramban mutatták be, hanem a Rendezők kéthete párhuzamos szekcióban), de a négy évtizedes filmográfiával rendelkező Dafoe-nak is egyértelmű karriercsúcsa. Pattinsonról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A gyönyörű fekete-fehér képeken még mosdatlanul, bajszosan is olyan szintű függetlenfilmes-szexisten vált belőle, amilyennek tíz éve még csak a Twilight-őrült tinilányok tarthatták. A sors fintora, hogy pont most, hogy végre elért egyre merészebb szerzői filmes kalandjainak a csúcsára, bejelentették, hogy elvállalta Batman szerepét.

szerző: Onozó Róbert

A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója folyamatosan tudósít a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásait pedig a Twitteren (Onozó Róbert) közli.

https://recorder.blog.hu/2019/05/20/filmrecorder_mikor_lett_robert_pattinsonbol_ilyen_bitang_jo_szinesz
Filmrecorder. Mikor lett Robert Pattinsonból ilyen bitang jó színész?

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8514835886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.