Az idei cannes-i filmfesztivál egyik legnagyobb vörös szőnyeges felhajtása a versenyen kívül bemutatott Elton John-musical, a Rocketman premierje volt (magyar mozipremier: június 6.). A Bohém rapszódia több, mint 900 millió dolláros bevétele és négy Oscar-díja után a popsztár-biográfiáktól várja Hollywood a musical műfajának új feltámadását. A Rocketman mindent megad, hogy a tendencia tovább folytatódjon, sőt, a néha megdöbbentően amatőr Freddie Mercury-életrajzi film hibáit magabiztosan elkerüli. Az első magyar nyelvű teljes kritika.
Tudhattuk, mi következik. Amikor már a nagymamád is örvendezve ecsetelte, hogy mennyire imádta a Bohém rapszódiát, Rami Malek ormótlan műfogsora és karaokezása pedig Oscart ért, a döntéshozó producerek minden bizonnyal elégedetten csettintve hagyták jóvá a következő évek leendő kasszasikereit; a Starmant, a Material Girlt, a Careless Whispert, a Sign 'O' The Timest és az I Will Always Love You-t. Ugyanis ha egyszer valami működik, abból a lehető leggyorsabban ki kell fejni minden fityinget. Főleg ha annak ellenére is működik, hogy nem túl jó.
Nem akarom persze újrakezdeni a témát, hogy miért borzalmas valójában a Bohém rapszódia, kifejtettem már elég részletesen korábban itt, de természetesen elfogadom, hogy sokaknak tetszik, az elméletem szerint leginkább azért, mert a Queen zenéje elviszi a hátán. Tartottam tőle, hogy a film sikere alapján azt a következtetést vonják majd le a hollywoodi stúdiófőnökök, hogy ez, a lehető legszélesebb közönség megcélzása érdekében a valóságot semmibevevő, Disney-matiné szintre leegyszerűsítő megközelítés lesz a nyerő innentől minden extravagáns popsztár életének megfilmesítése esetében.
Ráadásul a Rocketmant az a Dexter Fletcher rendezte, aki a Bohém rapszódiát befejezte a családi betegségnek hívott pedofilvádak miatt kirúgott Bryan Singer helyett. Nagy különbség azonban, hogy míg Mercury életét volt zenésztársai írták újra, Elton John maga felügyelte a karriertörténete megfilmesítését. Először persze Tom Hardyt akarta, hogy eljátssza őt, ami oké, én is biztos őt választanám hasonló helyzetben, de valljuk be, annyira nem vagyunk egy ligában vele külsőre, sem Elton, sem én. Végül Taron Egertoné lett a szerep, aki egyrészt a szegény ember Tom Hardyja, másrészt pedig szintén nem éppen hasonló testfelépítésű, mint a poplegenda.
ELTON JOHN SOKKAL MENŐBB, MINT HINNÉNK
Énekelni viszont eszméletlen jól tud, ez egyértelmű, így a Rami Malek-féle tátogás helyett ő simán bevállalta, hogy lenyomja a Your Song-ot, a Crocodile Rockot vagy a Tiny Dancert. Annyira belejött egyébként, hogy a cannes-i premier után a Rocketman-partyn Elton Johnnal közös koncerttel szórakoztatták az egybegyűlteket. A jó zene tehát pipa. Ráadásul az első öt percben kiderül, hogy nem csak egy szimpla-zenészbiográfiát látunk, amelyben a koncerteken és a stúdióban csendülnek fel a slágerek, hanem egy tisztességes musicalről van szó, ahol táncra perdülnek az utcán és néha dalban kommunikálnak az emberek. Ilyen szempontból a Mamma Mia! talán közelebbi párhuzam, mint a Bohém rapszódia és Elton John személyiségéhez nagyon illik ez a nagyszabású, néha szándékosan nyálas, de játékos és ötletes megközelítés.
Az amerikaiaktól R-besorolást kapott, ami magasabb a Queen-film matiné-minősítésénél, így nem kellett nevetségesen elsunnyogni a sztár kábítószer-problémáit és szexualitását. Még így is simán be lehet rá ültetni a nagyit, de szerencsére nem próbálják elhitetni, hogy a világ egyik legjelentősebb queer-ikonja aszkéta életet élt volna. A legnagyobb kihívást azonban végső soron az jelenti, hogy hogyan tartsa meg a film az egyensúlyt egy bohókás, feelgood musical és egy komolyan vehető karriertörténet között. Ez pedig pont azért sikerül, mert a két megközelítés kiegészíti egymást: a zenész apakomplexusa, függősége és depressziója könnyen közhelyessé válhatna, ha nem jönne mindig egy olyan fergeteges, kreatív zenés betét, amitől az ember majd kiugrik a moziülésből.
KRITIKÁINK AZ IDEI CANNES-I FILMFESZTIVÁLRÓL EGY HELYEN
Egerton tökéletesen vált másodpercek alatt, ezért maximálisan hiteles exhibicionista dívaként és súlyos lelki problémákkal, illetve függőségekkel küzdő roncsként is. Ha Malek nem idén nyert volna, akkor jövőre simán éllovas lehetne az Oscarért, de a jelölés így is sima ügynek tűnik. Az egydimenziós menedzser-karaktereket leszámítva a mellékszereplők is remekelnek; Jamie Bell alakítása végtelenül szimpatikus, Bryce Dallas Howard pedig meglepően jól kikerüli a képregénygonosz-anyává válást.
A cannes-i közönségnek külön élmény volt az I’m Still Standing itt forgatott videoklipjének felelevenítése, és mindenki boldogan táncikálva távozott a teremből. Lehet, hogy hamarosan agyunkra fog menni a zenészbiográfia musical műfaja, de a Rocketman megmutatta, hogy lehet ezt egyszerre szívvel, aggyal és méltósággal is csinálni.
szerző: Onozó Róbert
A cannes-i filmfesztivál ideje alatt a Recorder újságírója folyamatosan tudósít a helyszínről itt a site-on, a pillanatnyi benyomásait pedig a Twitteren (Onozó Róbert) közli.
