Csörgők, sípok, dobok – indián naptánc

2019.05.18. 12:26, trecorder

rec071_indian_naptanc_650.jpg
Gauder Áron
Balázs Béla-díjas animációs filmrendező, a Nyócker rendezője, a Kojot és a szikla – Sziú indián mese forgatókönyvírója az indián törzsi kultúra rajongójaként vezet be minket az indiánok szellemi világába és legfontosabb szertartásaik, köztük a naptánc jelentésébe. Gauder Áron írása az áprilisi, 71. Recorder magazin Zságer Balázs vendégszerkesztő közreműködésével készült Tribal-mellékletéből.

                                                                                                                                                           
rec071_gaudera_ron_280.jpgAz indiánok, és általában a törzsközösségekben élő népek egészen másképp álltak a világhoz, mint mi itt a civilizáció közepén. Nem csinálok belőle titkot: szerintem ők csinálták jobban. A legfontosabb különbség számomra az, hogy nem ismerték azt, amit mi fejlődésnek nevezünk. Egy másik fontos különbség, hogy nem gondolták, hogy mi, emberek alapvetően mások vagyunk, mint a többi létező dolog. Ebből a kettőből mindjárt két előny következik: egyrészt nem akartak valahova folyton fejlődni, hanem jól voltak, ahol voltak, másrészt pedig nem voltak magukban, mert minden élő és élettelen dologgal egy nagy családba tartoztak. Mivel nem nézték le a körülöttük lévő dolgokat, szerettek odafigyelni rájuk, és ráérezni a dolgokra ahelyett, hogy megmérték és analizálták volna őket.

Már korán, legkésőbb a pubertás környékén kapcsolatba kerültek a szellemi világgal és a halállal. A beavatásaik mindig  valamilyen halálközeli élménnyel kapcsolódtak össze, hogy megtapasztalják a halandóságot. Aki fiatalon megtapasztalja az élet múlandóságát, az nem a holnapot tervezi folyton, hanem a jelenre figyel. A jelen számunkra már alig létezik, és észre sem vesszük, hogy szinte mindent előre tervezünk, megszervezünk, időben beosztunk. A dolgokat lefotózzuk, hogy később megnézzük, pénzt gyűjtünk, hogy majd valamire elköltsük. A természeti népek ilyenekkel csak keveset törődtek. Amíg nem szántottak, vetettek, maximum a következő télre raktároztak élelmet. Sokkal, de sokkal több idejük volt egymásra, szemlélődésre, szertartásokra és játékra. Ezeket a dolgokat mi már ritkán engedjük meg magunknak, mert mi, civilizált emberek „komoly” dolgokkal vagyunk elfoglalva. A mi szertartásaink kimerülnek az érettségi ballagásban, a halálközeli élményünk pedig utána a berúgásban.

Az indiánok nagyon komolyan vették a szertartásokat. A szertartással kapcsolódtak a világ nem kézzelfogható részeihez. A dob hangja, a tánc és a koplalás segítségével megváltoztatták mindennapi tudatállapotukat, azt a tudatállapotot, ami a túléléshez kell. Tudták azt, hogy ha önfeledt állapotba kerülnek, akkor megnyílnak olyan benyomásoknak, látomásoknak, amikre a hétköznapi tudat vak. A civilizált ember csak a hétköznapi tudatállapotot tekinti érvényesnek, a többiről rég lemondott. Persze mi is vágyunk az ilyen élményekre, és néha van is benne részünk, de az időnk nagy részét a racionális, problémamegoldó üzemmódban töltjük. A stimuláció korszakát éljük, amikor az agyunkat folyamatosan ingerületben tartjuk, képpel, szöveggel, információval és zenével. A sok stimuláció és inger eltompítja az érzékszerveket. A természeti népek nem ismerték ezt a drogot, ezért kifinomultabb vevőkészülékük volt a körülöttük lévő világra, és saját magukra is. Mi félünk a csendtől. Attól, hogy magunkra maradunk a saját gondolatainkkal, ami a természeti népek számára természetes állapot volt. Mivel ezek az emberek a természetben éltek, és idejük nagy részét a szabadban töltötték, sokkal inkább  otthonuknak tekintették, mint egy városi ember. Nekik a fák és a bogarak, a felhők testvéreik, a nap az apjuk, a föld az anyjuk volt. Megmosolyogjuk ezeket az elnevezéseket, pedig hűen kifejezik viszonyukat a környezetükkel.

rec071_indian_naptanc_650_2.jpg
INIPI

Az észak-amerikai indiánok egyik legősibb szertartásán, az izzasztókunyhó-szertartáson a vezető „Minden a rokonom!” felkiáltással kezdi meg a szertartást. A szertartás lényege is az, hogy megerősítse a kört, aminek minden létező a része. Ez az esemény megérdemel pár szót, mert nagyon sokat megtudhatunk róla az indiánok világfelfogásáról. Az izzasztókunyhó egy megtisztuló szertartás. Fűzfavesszőkből, egy kb. másfél méter átmérőjű kunyhót építenek, amit takarókkal fednek le. Közepén ásnak egy lyukat a földbe, közben a kunyhó bejárata előtt kb. tíz lépésre máglyát építenek, aminek a belsejébe köveket tesznek. Aki teheti, általában koplal előtte négy napig, a szertartás napján aztán meggyújtják a máglyát, és megvárják, míg leég. Ekkor a résztvevők meztelenül sorra bebújnak a kunyhóba, és ott jó szűken körbeülik a középen levő kis gödröt, utolsóként a szertartás vezetője. Mindig mindent az óramutató járásának, vagy ahogy ők mondják, a nap járásának megfelelően tesznek. A tűznél marad egy külső segítő, aki hosszú villás ágakkal a köveket kikotorja a parázsból. A szertartás vezetője ekkor bentről kiszól: Minden a rokonom! A segítő ekkor elkezdi beadni a forró köveket, amiket a gödörbe rak be. Általában négy követ raknak be, négy egymást követő körben, de a szokások itt sokfélék. A lényeg az, hogy a bent ülő szertartásvezető vízzel locsolja a köveket, és bent hamarosan gőz és forróság keletkezik. A bent lévők ilyenkor legbensőbb kívánságaikat, fohászaikat mondják el egymás jelenlétében, énekelnek, esetleg pipáznak is. Vannak, akik keserű gyökeret rágnak, hogy szenvedésüket fokozzák. A vezető jelzésére („Minden a rokonom!") ezután sorra kibújnak a kis ajtón, és négykézláb haladnak pár lépést, és ha van víz a közelben, megfürdenek.

Így néz ki tehát az izzasztókunyhó egy antropológus szemével. Viszont ha a medicinás emberüket kérdezed, ő a következőket fogja mondani neked: A szertartás neve inipi, ami annyit tesz, hogy nagyapa lehelete. A kövek az őseink, a legrégibb és legállandóbb lények a földön. Őseink csontja is kővé válik. Ha szóra akarod őket bírni, tűzbe rakod és vízzel locsolod őket, és a gőz, ami felszáll, az a kövek lehelete. Ha ezt belélegzed, megsejtheted, hogy mit mondanak neked. De persze, ha a kövek az ősapák, akkor mi vagyunk a kisdedek, akik a kunyhóban, mint anyaméhben együtt ülünk a sötét tudatlanságban. A tűz, ami kint ég, az a férfi, az apa, aki megtermékenyíti a földet, az anyát. Amikor kibújunk a kunyhóból, újra megszületünk testvérekként. Aki részt vett már inipi szertartáson, az jól tudja, hogy milyen erős hatást gyakorol az emberre. Amikor kibújik belőle az ember, valóban úgy tud a világra csodálkozni, mintha először tenné. Abban a pillanatban csak a jelen van, az itt és a most.

Látomáskeresés

Bár az inipi nagyon erős szertartás, mégis inkább egy megtisztító első lépés komolyabb események előtt. Ilyen esemény lehet egy indián fiú életében a látomáskeresés vagy a naptánc. A látomáskeresés a pubertáskorú fiúk beavatása a síksági indiánoknál, de más természeti népeknél, szerte a világon megtalálható valamilyen megfelelője. A fiú, aki serdülőkorba lép, meg kell hogy találja az irányt, amerre elindul a világban. Fel kell készülnie arra, hogy előbb utóbb férfi és vadász lesz. Szembe kell néznie a halállal. A sziúknál a fiú családja ilyenkor felkeresi a medicinás embert, aki felkészíti, és segíti majd a fiukat. Az inipi szertartás után a medicinás ember és a fiú felmennek egy hegyre vagy dombtetőre, ahol van egy látomáskereső gödör. Ezt korábban valaki ásta erre a célra. A gödör mély és szűk. A fiú leereszkedik, a segítője ott hagyja négy napig étlen-szomjan, majd négy nap leteltével érte megy. A fiatal fiú négy napig gubbaszt odalent, ahol semmi sem történik vele. De itt pont ez a lényeg, hogy négy nap és négy éjszaka magára marad, távol mindenkitől, a saját gondolataival. Az ingerszegény környezet érzékenyebbé teszi a fiút, és általában tapasztal valamit, amit az indiánok látomásnak neveznek. Ezt a medicinás ember meghallgatja, majd segít a fiúnak az értelmezésben. A látomás a későbbiekben meghatározó lesz a fiú számára. Esetleg új nevet is kap vagy valamilyen feladatot.

Naptánc

A síksági indiánok legszentebb szertartása, amit már a felnőtt férfiak végeztek, a naptánc volt. Ez fejezi ki legjobban azt, hogy hogyan viszonyultak a természethez, a közösséghez és a szellemi világhoz. A naptánc négy napig tart. A szertartás minden napját inipi nyitja és zárja. A négy nap alatt a résztvevők étlen-szomjan a napon táncolnak, majd a harmadik-negyedik napon fapöcköket szúrnak át a mellükön, amit kitépnek a húsukból.  A dobok és az énekek egész nap szólnak, csak este hallgatnak el, ekkor a táncosok is pihennek. Hatalmas próbatétel ez a résztvevőknek, mind fizikailag, mind mentálisan. Nem is bírja mindenki végig.

Az egész szertartás egy kör alakú területen zajlik, aminek a négy égtáj felé vannak bejáratai. Körben árnyékvetők alatt ül a közönség, itt foglalnak helyet az énekesek is. A kör közepén egy nyárfa áll, tetejében sasfészek, rajta fogadalmi szalagok. A fáról kötelek lógnak, ehhez kötik majd magukat a táncosok. A táncosok a szertartás elején fogadalmakat tesznek, felajánlják a táncukat vagy a vérüket valamiért. Ez általában nem önző dolog, inkább a törzsért, a népért, világ rendjének megerősítéséért történik. A tánc kis pihenőkkel egész nap folyik a nyárfa körül, az énekes-dobos csapatok váltják egymást, és dalaikkal próbálnak erőt önteni a táncosokba. A közönség is énekel, csörgőzik, édes füvet vagy zsályát füstöl, a táncosok harci sípokat fújnak. A dobok, az ének, a sípok hangja összekeveredik. A szertartás fontos szereplője a Heyoka, aki bohócként ugratja a táncosokat. Gyakran jár körbe egy vödör friss vízzel, mintha itatni akarná őket, de merőkanala lukas, és minden próbálkozása kudarccal végződik. A harmadik, negyedik napon a táncosok közül sokan szakításra jelentkeznek. Ezeknek a mellére piros kört festenek, és a megfelelő tánckörben, a szertartásvezető két-két kis metszést ejt a mellkasukon, a mellbimbók felett. Ezeken a kis vágásokon azután egy ceruzára emlékeztető fapálcát szúr át a bőr alatt, ezt kötözik azután egy 6-10 méteres kötéllel a nyárfa törzséhez. A táncos ekkor táncba kezd, és amikor eléggé transzba kerül, egy hirtelen mozdulattal hátra rántja magát, hogy a pöcök kiszakadjon a melléből.

Szerző: Gauder Áron

https://recorder.blog.hu/2019/05/18/csorgok_sipok_dobok_indian_naptanc
Csörgők, sípok, dobok – indián naptánc

A bejegyzés trackback címe:

https://recorder.blog.hu/api/trackback/id/tr8814793092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.