Budai úrifiúk vagyunk, és mi játsszuk nektek a rockzenét – Ivan & The Parazol (interjú)

Exotic Post Traumatic címmel jelentette meg negyedik albumát az Ivan & The Parazol. Balla Máté gitárossal és Vitáris Iván énekessel traumákról, kommentkultúráról, szakmai összetartásról beszélgettünk. Meg egy tagcseréről, ami nem is tagcsere. Csepelyi Adrienn interjúját a lemezt bemutató május 3-ai koncert előtt közölte a Recorder magazin 71. lapszáma. 

Az új lemezetek bemutató eseményén több performanszban is részt vehettünk. Egy kápolnaszerű szobában leírhattuk a traumáinkat. Ti is írtatok a füzetbe?

Iván: Igen. Aki ismeri a kézírásunkat, beazonosíthatta. Az jó kérdés, hogy mit csináljunk ezzel a füzettel, jófejség-e publikussá tenni egy performansz lenyomatát. De hát leírtátok, szóval a bajaitok már a mieink! Valahol ez is volt a lényege: a mi bajaink meg a tieitek is.

Máté: Többet is írtunk, például, hogy mekkora megrázkódtatás volt hároméves korom körül azzal szembesülni, mit jelent a halál. Anyukám elmondta, én meg végigkérdezgettem a számomra fontos embereket, hogy ők mind meg fognak-e halni.

Iván: Bex (Beke István, az együttes billentyűse – a szerk.) több oldalon át foglalkozott ezzel. Ő a legidősebb a zenekarban, lehet, neki ez nagy trauma. De voltak gimis traumák, és Máté írta például, hogy strandon papucs nélkül vécére menni.

Úúú…

Máté: Ez nekem visszatérő rémálmom.

Iván: Amit én simán megcsinálok.

Máris ez a világ legjobb interjúja.

Máté: Valaki azt írta, hogy az volt trauma, amikor először hallotta a zenénket. Azóta is töprengek, vajon volt-e a bemutatón titkos utálónk, ez poén, netán Bex írta-e.

Egy másik szobában titeket szapuló kommenteket hallhattunk. Önirónia?

Máté: Inkább ennyire nem tudjuk komolyan venni a kritikák egy részét. Mindenki nagyon könnyen oda tud hányni bármit bárhova.

Iván: Ebben az igazi menőség, ha eljön az is, aki írta, és azzal szembesül, hogy annak, amit mondott, súlya van. Á, úgyse olvassák... De! Olvassuk! Ezzel akartuk szembesíteni a közönséget. Nem tudom, mennyire jelzik egy társadalom frusztráltságát a kommentek. Nekünk van egy nagyon markáns kommentkultúránk: ha valami rosszat mondok, akkor annak az alapja legtöbbször vagy antiszemitizmus, vagy politikai hovatartozás. Nálunk mindig van egy csavar. Amerikában annyira nem jellemző, hogy az orrméretre tesznek megjegyzéseket.

Máté: Rosszul tud érinteni, ha hosszú időn át dolgozunk valamin, aztán fél mondattal leszarozzák.

Iván: Messzire vezető kérdés ez. A művészet mindenkié, mindenkinek van róla véleménye. De arra kíváncsi is vagy? Végighallgatod? Mert ha ő végignézi a művedet, akkor mi is a helyzet a visszacsatolással? Azt amúgy díjazom, ha valaki odajön, és megmondja szemtől szembe. Mondjuk, ha valaki végignézi egy koncertünket, akkor a színpadi teljesítményünket már nehéz leszarozni.

Máté: Akkor elő kell venni azt, hogy hogyan rángatózunk.

Szakmán belül is vádolnak azzal, hogy apu megvette nektek a várost?

Iván: Persze, de tudod, apu mit vett meg nekünk? Az első hangszereinket. Az első austini utunkba besegített a család. 2011-12 óta szarul, de keresünk.

Máté: Sokszor pont azért, mert sokkal fontosabb volt az egyéni kényelmünknél, hogy visszaforgassuk a pénzt.

Iván: Egy híres politikus egyszer lejött egy koncertünkre. Mondta, hogy srácok, ki kéne menni Brüsszelbe játszani. Simi odafordult hozzá, és azt felelte: figyi, ennyire nem vagyunk éhesek. Egyébként meg vállalni kell azt, aki vagy. Ha amiatt, hogy nagyot álmodunk, nagyban gondolkodunk, budai úrifiúznak, azt mondom: jó, budai úrifiúk vagyunk, és mi játsszuk nektek a rockzenét. Na? Ha valaki nem követ bennünket, úgysem tudja, hogy az elején úgy mentünk Szegedre egy széteső teherautóban, hogy hátul egy kanapén aludtunk Simivel, és Bex vezette a roncsot... Igen, a Svábhegyen nőttünk fel, én is, Bex is, Simi a Rózsadombon, de Máté vidéki, úgyhogy meg lehet nyugodni!

Gondolom, a kvóta miatt vettek fel a zenekarba.

Máté: Igen. Nógrádból jövök, ott írtuk az első két lemez anyagát Érsekvadkerten. Egyébként, ha látnám magunkat kívülről a színpadon, biztos, hogy nagyon irigy lennék, amiért nem lehetek benne ebben.

A Bluebay Foxes épp egyik előző lapszámunkban említette, milyen sokat segítetek nekik.

Máté: Ez természetes. Mi megkaptuk az Irie Maffiától, a Supernemtől, a 30Y-ól, a Heaven Street Seventől. Amikor elszakadt a gitárhúrom, a Pulius Tibi saját maga akasztotta a nyakamba a gitárját, hogy tessék, játssz ezzel.

Iván: Van most egy olyan összetartó, egymást inspiráló közösség, akik akár zenélnek is együtt, mint a Random Trip, ha segítség kell, mindenki ugrik. És van egy sokkal kisebb csoport, ahol megy a fikázás meg az utálkozás.

Ez a lemez jóval személyesebbnek tűnik, mint az eddigiek.

Iván: Sokkal. Talán az sem véletlen, hogy ez az első albumborítónk, amin szerepelünk.

A legújabb album: Exotic Post Traumatic

A közönségetek egy része felnőtt veletek, ők mit szólnak a változásokhoz?

Máté: Azoknak, akik a legelején ott voltak, nem tetszik, hogy sokan lettek, meg hogy kiléptünk az undergroundból. Ami nem is igaz, mert bár ki tudnánk lépni teljesen belőle.

Iván: A lemezhallgatás után odajött hozzám két lány. Egyikük azt mondta, hogy imádja a régi zenéket, milyen jó, hogy visszahozzuk őket, de ő azért szereti a koncertjeinket, mert abban a másfél órában azt érzi, hogy ott van, ahol lennie kell. A másik lány elképesztő, vagy hatvan koncertünkön volt eddig. Elmesélte, hogy azt találta ki, eljön a lemezhallgatásra, megnézi az Akváriumban a lemezbemutatót május harmadikán, és ennyi, soha többé nem jön. De miután meghallgatta velünk a lemezt, rájött, hogy nem tudja abbahagyni.

Van, amit elfelejtenétek a kezdeti stádiumból?

Iván: Csak a legeslegelső klipes dalunkat szedtük le.

Máté: Pedig amikor egy-két év után még semmit sem tudtunk felmutatni, Iván személyesen küldte be az MTV-hez azzal a szöveggel, hogy mi vagyunk az Ivan & The Parazol, és elérkezettnek látjuk az időt, hogy bemutatkozzunk az MTV képernyőjén. (nevet)

Iván: És berakták! Azért vettük le, mert technikailag még hagyott maga után kívánnivalót, én is akkor jártam intenzívebben énektanárhoz. Az a vicc egyébként, hogy a dalt meg annyira szerették, hogy rendszeresen írogatnak, mi lett vele. Hát ez. Egy kicsit Zsiguli volt.

Mi változott azzal, hogy rajtatok kívül álló okok miatt basszusgitárost kellett cserélnetek?

Iván: Ez a tagcsere nem tagcsere, az ajtó mindig nyitva áll Jani (Tarnai János – a szerk.) előtt. Az új lemezt Deli Soma (Middlemist Red – a szerk.) játszotta fel, az ő zeneisége nagyon hallatszik az anyagon. Élőben Springer Marci darálja velünk a dalokat. Ezt most lehetne Ivan & The Parazol Vol 2.-nek hívni. Mint a Fonográf-dal, a Hét évig tart a szerelem. Tényleg hét év után jött a váltás.

Emberileg hogyan lehet ezt kezelni?

Máté: Mi nem akartunk változtatni, össze voltunk csiszolódva. Aztán az élet valakit kiemelt.

Iván: 2016 őszén, a Müpa-koncerttel lezártunk egy korszakot. A legnehezebb a Janival kapcsolatban az a kérdés, hogy ami azóta történt, abba hogy vonjuk őt be? Voltunk háromszor Amerikában, lemezfelvételek, a Rival Sons, az itthoni koncertek, ahol végre azt éreztük, hogy vannak mindig sokan – összesűrűsödtek a dolgok.

Megváltozott a váltással a dalírási metódusotok?

Iván: Igen, csak ezt nem mondtuk eddig ki. Korábban nem volt olyan, hogy gitáralappal a dalok többségét megírtuk volna ketten Mátéval.

Máté: Ez volt az első lemezünk, ami akusztikus formában született. És szerintem annak is ez az oka, hogy a szövegek személyesebbek: eddig a zene született meg először, arra Iván imprózgatott, aztán kialakult a végső dalszöveg. Most írtam először szövegre zenét.

Iván: A Kemény Zsófival közös dolgaink indították el ezt a fajta munkát: sok esetben szándékosan nem akartam dallamilag semmit mondani, még akkor sem, ha volt a fejemben valami. Máskor meg mondtam, és azt bontottuk tovább. A dobhangzás nagyon fontos lett, hiszen újra kellett építeni a ritmusszekciót. A billentyűtémákba modern dolgok kerültek, ami teljesen elvitte az egészet a beattől.

Máté: A legjobb példa erre az első dal, a Nr. 1003, ami akusztikus gitáros-vokálos, Beatles-szerű, szinte már countrysabb jellegű dal volt, és ahogy elkezdtünk dolgozni, elszállós, elektronikus, pszichedelikus szám lett belőle.

Sokat adott, hogy abban a stúdióban dolgozhattatok, ahol például Sinatra rögzítette a My Wayt?

Iván: Egy óriási váltást a stúdiózás alapvető felfogásában. Minden ki volt gyakorolva, csak nem görcsöltünk semmin. Elrontottad? Jó, majd kijavítjuk. Ú, tökéletesen nyújtottam azt a hangot? Jaj, nem, vegyük fel még négyszázszor! Na, ilyen nem volt.

Máté: Igen, kezdetben a saját maximalizmusunk miatt hajlamosak voltunk stresszelni. Aztán elengedtük ezt. Ha jobban belegondolunk, velünk mindig minden jó időben történt. Pont jókor kaptuk a lehetőséget, hogy ebben a stúdióban dolgozhattunk.

Iván: Az album mellé hangzásilag odarakhatod az Arctic Monkeyst vagy a Ziggy Stardustot, és nem szaladsz vissza sírva a fürdőszobába. Nem tudom, mi történt volna, ha mi vagyunk az a kis Ivan & The Parazol, akit az Atlantic Records leszerződtet 2012-ben. Lehet, hogy már nem is lennénk, ha beküldenek egy darálóba. Az első lemezünk meg úgy szólt volna, mint az állat.

A lemezhallgatós bulin mindenfelé a fotóitok voltak a falakon. Nem kaptátok meg, hogy személyi kultuszt építetek?

Iván: Ilyen országban élünk. Mi csak „igazodunk a trendekhez”. (nevet)


Szerző: Csepelyi Adrienn

Fotó: Éder Krisztián