Nem mindegyikük Instagram-sztár, nem mindegyik forradalmár, de valahol mindegyik lázadó. Fiatal nők a világzenében, akik nem csak előadók, hanem maguk írják a zenét, vezetik a zenekarukat, műfaji és kulturális határokat feszegetnek. Tizenegy nő, akik ha nem világzenében utaznának, akkor valószínűleg kemény rapperek, forradalmárok vagy üzletasszonyok lennének. Weyer Balázs cikke a Recorder magazin 70. lapszámából.
Amikor először találkoztam vele, egy tradicionálisan öltözködő mauritániai muszlim nőtől meglehetősen szokatlanul pár hónapos csecsemőjét szoptatta egy koncert után az öltözőben. Noura énekel és az ardin nevű hangszeren játszik, amely klasszikus nyugat-afrikai hangszer, amelyen azonban kizárólag nők játszanak és a számos nyugat-afrikai hárfaféle közé tartozik. Ami érdekesebb, hogy a férje is játszik a zenekarban, de a zenekar vezetője egyértelmúen Noura (a férj egyébként tidniten játszik, ami épp olyan, mint a ngoni, csak Mauritániában így hívják). Ami különösen érdekessé teszi őt, hogy abszolút hagyományos zenéjét mai szövegekkel énekeli és többnyire nőknek fontos témákról – egyik dalában például a mellrákszűrés fontosságára hívja fel a figyelmet. Ez komikusan hangozhat, de egy olyan országban, ahol a tömegtájékoztatás nem igazán hatékony közvetítője a mindennapi ismereteknek, a dalszöveg az egyik legfontosabb eszköz. Noura pedig úgy értelmezi a hagyományt, hogy a jeliknek, a felkent vándorénekeseknek régen is dolguk volt az emberek felvilágosítása, tehát nem az a hagyományőrzés, ha ma is a régi, ma már ilyen funkcióval nem bíró szövegeket énekeljük, hanem az, ha ma is ellátja a zene ezt a funkciót. Persze teheti, hiszen kevesen kérdőjelezik meg a hagyomány ügyében a szavát: anyja, a fiatalon elhunyt Dimi Mint Abba is híres énekesnő volt, apja pedig többek között az ország himnuszának szerzője. Bár Noura zenekara úgy hatolt be az európai piacra, mint kés a vajba, visszatértek Mauritániába, mert amint mondta, az esküvői zenélés sokkal jobban fizet, és ha sokáig nincsenek otthon, a konkurencia kiszorítja őket erről a piacról.
Asma Hamzaoui
Mondanám, hogy erősíti a bátorságot és a kísérletező kedvet ha az ember szülei is a műfaj nagy nevei voltak, ha nem ismernénk sok ellenpéldát erre. Nourához hasonlóan a marokkói Asma Hamzaoui is ilyen családból jön: apja a gnawa egyik nagy alakja, Maalem Rachid Hamzaoui (a maalem itt a gnawa-mester rangja). A gnawa rituális zene és a nők ezeken a rituálékon sosem zenélhettek, legfeljebb családi körben nyúlhattak a guembrihez, amely a gnawa-ban használatos, téglatest-formájú háromhúros hangszer. Asma azonban szakított ezzel a tilalommal és azóta nyolc nőből álló zenekarával már a legfontosabb gnawa-eseményen, az Essaouira-i gnawa-fesztiválon is fellépett. Szövegeiben is letért a rituális útról és inkább mai releváns dolgokról énekel.
Fatoumata Diawara
Diawara Nyugat-Afrika egyik olyan szegletéből, a Ouassalou-vidékről származik, ahol mindig a nők vitték a prímet, ők voltak a jelik, a hivatásos énekesek, ennyiben neki kevésbé kellett megküzdenie a helyéért. Színészként és énekesnőként kezdte, viszonylag későn tanult meg gitározni, hogy a saját dalait énekelhesse. Szövegeiben fellép nagyjából minden ellen, ami a nők rovására ápolt hagyomány Nyugat-Afrikában: az apák által elrendezett házasságok ellen, a nők körülmetélése ellen, de énekel a férfiak háborúinak értelmetlenségéről, a női alárendeltség hosszú évszázadairól, és az erőszakos, agresszív férjekről is. Betörése a világpiacra igazán szenzációs volt: első lemeze hét évvel ezelőtt azonnal az év lemeze lett. Nagyon hamar fel is fedezte magának a zenészvilág, rövid karrierje óta játszott már vele Damon Albarn, Flea, John Paul Jones, Herbie Hancock, Tony Allen és Dee Dee Bridgewater is.
Lemezkritikánk legújabb, Fenfo című albumáról
Cigdem Aslan
Cigdem Aslan a török zenének arra a hagyományára koncentrál, amely valójában legalább annyira görög is. A rebetiko-ról van szó, amely az egykori Szmirna, a mai törökországi Izmir görög közösségének körében fejlődött ki, majd a tömeges áttelepítések nyomán Thesszalonikiben talált otthonra. Ennek a századfordulós félvilági műfajnak az egyik sajátossága a törvényen kívüli nő figurája, aki nem fogadja el, hogy alárendelt legyen és kimaradjon nők számára tiltott dolgokból, cserébe viszont vállalja és lesajnálja a társadalom megvetését: iszik, dohányzik, verekszik, szeret és gyűlöl. Ez a nőalak a Mortissa, a független, emancipált, de nagyszájú és bármit túlélő nő figurája, amely a rebetiko dalok egyik alapkaraktere. A rebetiko kesernyés, sokszor alvilági és trágár; a XX. század eleje lecsúszott, elszegényedett városi lakosságának dalai ezek, a szétesett Oszmán Birodalom romjai alól. Ezt a figurát keltette életre a civilben egyébként elég szolid Cigdem Aslan, és ezért lett Mortissa az első lemezének címe néhány évvel ezelőtt.
Mayra Andrade
Ha az ember Zöld-foki szigeteki énekesnő, akkor gyakorlatilag Cesaria Evora emlékének árnyékában kellene növekednie coladeirákat és mornákat búgva. Mayra Andrade – talán mert diplomataszülőkkel külföldön felnőve és aztán külföldön tanulva és élve a szigetek neki főképp a nyári szüneteket és a családlátogatást jelentette – a legjobb mai zöldfoki énekesnő, aki első lemezein ugyan még tartotta a stílt, de már a saját szerzeményeit játszotta – ilyet Evora sosem tett, hiszen egy sor zenét sem írt. Aztán volt mersze a műfaji határokat is átlépni, aminek az első jele egy Serge Gainsbourg- (a La Lavanaise) és egy Beatles-feldolgozás (a Michelle) volt. Legújabb lemeze pedig már egyértelműen elektronikus poplemez, amelyben csak egy csipetnyivel van több zöldfoki, mint Rihannában barbadosi. Egyébként imádja Cesariát, csak nem gondolja, hogy ebből annak kellene következnie, hogy őt mímeli.
Maarja Nuut
Az észt hegedűs elképesztő konoksággal járja a saját útját. Saját loopolt hegedűjátékára és énekére épülő produkciója évek óta úgy megy előre, hogy annak a fejlődésnek bármelyik fázisára mások egész karriereket építenek, de ő mindig hatalmas lépésekkel halad tovább egyre szofisztikáltabb és komplexebb dolgok felé. Az egyik legviccesebb és egyben legfilozofikusabban gondolkodó zenész akit ismerek, aki egyszerre tud Észtország országimázs-kampányának rusztikus plakátlánya lenni, de ő volt az is, aki egy másik zenész koncertjén felugrott a színpadra és leüvöltötte a lazázó-csevegő szakmai közönség fejét, amiért nem figyelnek. A kevés zenész egyike, aki bármit játszik, teljesen egyedül is le tudja kötni bárhol bárhány ember figyelmét.
Ana Tijoux
A chilei politikát biztosan kevesen követik, de Ana Tijoux a bizonyíték rá, hogy azon is fel lehet húzni magát az embernek. A Franciaországban chilei szülőktől született és felnőtt, és később Chilébe költözött énekes alapvetően klasszikus és népzenével foglalkozott, és azért kezdett rappelni, mert ezt találta a legjobb eszköznek országa felrázásához. Ő ma Chile egyik legfontosabb közéleti rappere, aki közben éppen egy elég jónak ígérkező tradicionális lemezt készít.
Tuuletar
A finn Tuuletar kakukktojás itt, mert nem egy, hanem négy csajról van szó, de mindenképpen idekívánkoznak abban a tekintetben, hogy mennyire autonóm módon járják a saját útjukat. Persze Finnországban nem úgy kell megküzdeni a nemi szerepekkel, mint mondjuk Mauritániában, de a Tuuletarban annyi girlpower-svung van, hogy ez egész Lara Croft-sorozatban nincs annyi. Csak három éve, hogy elindultak, 2016 júniusában tartották az első lemezük bemutatóját (véletlenül éppen Budapesten) és azóta figyelem gyakorlatilag lépésről lépésre, ahogy haladnak előre. Nem is lehetett volna jobb zenekart választani a Trónok harca traileréhez, ahol az évadok alatt szép lassan minden férfi uralkodó és hadvezér helyét nők vették át.
Szerző: Weyer Balázs
Wrrrld Grrrl Power lejátszási lista:
