Sört öntöttek a saját fejükre a kép kedvéért – Bátori Gábor Jim (sinco) (Fotórecorder 17.)

2019.04.22. 12:00, Recorder.hu

Februárban jelent meg Bátori Gábor Jimnek, a magyar könnyűzenei szcéna egyik legismertebb fotósának harmadik kötete, a sincology 2018. A képeit sinco néven jegyző alkotó – aki ugyan egyelőre nem biztos abban, hogy ő ténylegesen alkot – a munkamódszeréről, a szerencse szerepéről és levágott végtagokról mesél. Csepelyi Adrienn interjúja Fotórecorder-sorozatunkból, a Recorder magazin 70. lapszámából.

Név: Bátori Gábor Jim.

Születési hely és idő: Komló, 1983. július 29.

Mióta fotózik? 2010.

Kedvenc kamerák: nincs igazán ilyen. Felhasználó vagyok, nem kamerabuzi, de ha mindenképp muszáj választani, akkor Canon.

Kedvenc objektívek: Canon EF 70-200mm f/2.8 L IS II USM.

Kedvenc fényképész: Glen E. Friedman.

Kedvenc zenék: surf rock, post rock, noise rock, aesop rock.

„A fényképész nem a koncertre, a dalra, hanem a csinálásban való bennlétre kíváncsi, ezt akarja megmutatni, ezt nevezi képnek. Alighanem ez a bennlét az, amit egy kép megmutatni képes, alighanem ez az, ami miatt a sinco-képek jelentős alkotások, legyen hétköznapi tárgyuk éppenséggel ismert vagy kevésbé ismert előadó, készüljenek színpadon vagy a színfalak mögött” – írja Beck Zoltán a sincology 2018-as kiadásának előszavában. Bátori Gábor Jimnek ez a harmadik fotóalbuma, puritán és sokatmondó egyszerre: a magyar könnyűzenei szcéna kis és nagy pillanatai az utóbbi évből.

Jim korábban grafikusként dolgozott, foglalkozott kalligráfiával is. Négy és fél éve kezdett fotózni, a Naked Truckers rockabilly-együttest kísérte el koncertekre és külföldi fellépésekre. Olyannyira nem tudatosan készült a pályára, hogy sokáig fel sem rakta Instagramra a képeit. „Nem tudtam, mennyire lehet érdekes a követőimnek, hogy kirakjam a koncertfotóimat. Fél éve pedig már kizárólag ebből élek. Eleinte kicsit bizonytalan voltam, hogy van-e létjogosultsága annak, hogy egy zenekar szabadúszó fotóst kérjen fel arra, hogy fotózza a koncertjét. Hiszen ha egy zenekar elmegy fellépni egy fesztiválra, nagyobb buliba, ott általában van helyi fotós, aki dokumentálja az eseményt” – emlékezik vissza. Ehhez képest egyre több felkérést kapott az utóbbi években, rendszeresen dolgozik a 30Y-nal, a Quimbyvel, fotózta a Blahalouisianát, az Elefántot, a Dope Calypsót, a The Bluebay Foxest, A Kutya Vacsoráját. Azt mondja, a képei, illetve a könyvei a rajongók mellett elsősorban a zeneipari szereplők számára fontosak, a kötet bemutatóján is többségben voltak a szakmabeliek.

Jim ugyanis nem csupán a színpadon történteket örökíti meg: munkáinak jelentős hányada életkép, backstage-fotó vagy werk. Nem véletlenül: „Vannak zenekarok, amelyek kifejezetten életképeket kérnek. Valahol meg is tudom érteni – van együttes, akivel már olyan sokat utaztam, hogy fellépésen az összes lehetséges képet meglőttem róluk. Ők inkább olyan fotókat keresnek, amik olyan szituációkat mutatnak be, amilyenekben az átlag koncertlátogató nem láthatja őket.”

Ez pedig bizalmi viszonyt feltételez. „Ha egy tök idegen ember odaáll eléd, hogy lefotózzon, az lesz a reakciód, hogy hé, miért tolod ezt a kamerát az arcomba? – magyarázza Jim – Kell egy jó viszony a fotós és a zenész között, hogy az utóbbi természetesnek vegye az előbbi jelenlétét. A 30Y-nal való együttműködésünk kezdetén el is mondtam, hogy oké, szívesen csinálom az életképeiteket, de akkor is ott leszek, amikor kellemetlen lesz. Például amikor ellopták a hangszereiket, akkor is jelen voltam a kamerámmal. Vannak emberek, akiken látom, hogy ha észreveszik, hogy a kamera feléjük néz, intenzívebben produkálják magukat. Amikor a Dope Calypso koncertjén fotóztam a Campus Fesztiválon, egy ismerősöm ott volt a tömegben, és mondta, hogy előtte is nagyon jó volt a koncert, de amikor látták, hogy megjöttem, extrán odatették magukat. Sört öntöttek a saját fejükre a kép kedvéért meg ilyenek.”

Az persze, hogy egy együttes beengedi őt az intim terébe, nagy felelősség. Azt mondja, tudnia kell, hol a határ: „általában érezni szoktam, mi az, amit már nem is fotózok. De a 30Y-nál például készültek képek átöltözés, zuhanyzás közben, és nincs vele gondjuk.”

Noha az mindig az adott képtől, témától függ, hogy a dokumentarista jelleg dominál vagy a művészi ábrázolás felé billen a mérleg sinco kompozícióin, a fények használatán azért erősen érezhető, hogy korábban is vizualitással foglalkozott. „Promóciós szempontból biztosan jobban hangzana, hogy mindig is tudtam, hogy ezzel fogok foglalkozni, és világos jövőképem van. Az igazság azonban az, hogy nem annyira célirányosan haladok előre a tevékenységemben, hanem engedem, hogy történjenek a dolgok, sodródom. Ez nekem sokáig hobbi volt, a szabadidőmben csináltam. De fontosnak éreztem, hogy megmásszam a lépcsőfokokat. Eleinte, mint mindenki, lelkesedésből dolgoztam, építettem a saját brandemet, a portfóliómat. Underground zenekarokkal kezdtem, aztán egyszer csak megkerestek a Quimbytől. Ez kicsit ijesztő is volt, helyre kellett tennem magamban. Néha még ma is vannak kétségeim afelől, hogy ez valódi alkotómunka-e. Manapság a szükséges eszközöket bárki meg tudja venni, beállhat fotózni a koncerteken – nekem el kellett hinnem magamról, hogy alkalmas vagyok erre. Kedvező egybeesés, hogy ezt az engem felkérő zenekarok is így érzik.”

Jim azt mondja, fontos tudnia, mit miért és mivel csinál. Mégis óriási a véletlen szerepe. „Próbálom megtippelni, hogy milyen szituáció következik. Vannak képek, amikor fontos, milyen objektív van a kamerán. Például egész máshogy néz ki ugyanaz a pillanat teleobjektívvel, csak az énekest mutatva, mint halszemoptikával, ahol látszik az interakció közönség és előadó között. Sok esetben szerencsém is volt, meg persze ismerem már a menetrendet, van, amire rá tudok készülni. De sok a váratlan helyzet.”

Ha a pillanat varázsa megvan, még akár azt is képes elfogadni, hogy a kép technikailag nem tökéletes. „Sok olyan fotó készül, ami nagyon érdekes, és valahogy mégsem az igazi. Nehéz ez. Az biztos, hogy vannak a fejemben szempontok, amelyek mentén haladni szeretek. Igyekszem úgy komponálni a képeimet, hogy könnyen értelmezhetőek legyenek. Ne legyen az az érzésem, hogy fú, itt meg mi történik – hacsak nem épp ez adja az érdekességét. Lőttem olyan képet, amikor a színpad fölé egy kamerát rögzítettem, és távirányítóval oldottam ki. Felülről látszott a színpad és a nézőtér. Van ez a véglet, de jobban szeretem, ha ránézel a képemre, és érted, mert egyensúlyban van a kompozíció, nem lóg be semmi zavaró elem, nincsenek levágott végtagok.”

A fotók mellett egy ideje már videoklipeket is készít: forgatott többek közt a 30Y-nak, a Blahalouisianának, az Amber Smith-nek, az IDEGEN zenekarnak és az Ivan & The Parazol When I Was 17 című dalához is ő készített kisfilmet. „Amikor videoklipet csinálok, a hangulatot próbálom megragadni leginkább. Akkor érzem a legjobban magam, ha a kamerát a kezemben foghatom, és nem kell állványról vagy más kütyüről dolgoznom. Ezek gyakran csak korlátoznak.”

Interjú: Csepelyi Adrienn

Fotók: sinco

Ivan & The Parazol: When I Was 17